TULAJDONSÁGOK

ÉLETEM TÖRTÉNETE

Némán szedi össze a szükséges eszközöket az asztaláról. A táskája, a kabátja a mobiltelefonja – ez utóbbira vet egy pillantást, majd miután nyugtázza, hogy senki se kereste, akkor belesüllyeszti kabátja zsebébe. Ez után elindul kifelé a tanáriból – csak biccent azoknak, akik esetleg intenek felé, de nem igazán akar most csevegésbe elegyedni senkivel se, jobban vonzza az a bizonyos „cigarettázásra kijelölt terület” és a magány. Most volt az első órája az egyik kilencedikes évfolyammal… véleménye szerint elég izgágák, de biztos benne, hogy elég hamar eljön majd az a pont, mikor a drága gyermekek rájönnek, hogy nem a legjobb ötlet az ő óráján szórakozni. Hogy megtöri őket? Az olyan kemény megfogalmazás. A lényeg az, hogy rá kell jönniük – a tanár-diák hierarchia rendszer nem engedi meg azt, hogy csak úgy kedvükre szórakozzanak, kötelességük megadniuk a tiszteletet a tanítónak, aki azon fáradozik, hogy piacképes tudást adjon át nekik. Persze, ő maga is tisztában van azzal, hogy nagy részük nem fog se a genetikával, se a nemesgázokkal foglalkozni – de lesz, aki mégis. Ő pedig ha már kénytelen eleget tenni egy ígéretnek, akkor azt úgy fogja kivitelezni, hogy abban senkinek se legyen kifogása.

Miközben halad a folyosón belenyúl a táskájába – először csak a pénztárcáját találja meg, majd az is meglesz, ami akkor épp igazán fontos volt számára: az öngyújtó és a cigarettás doboz. Nem kell sok és már az iskola előtt ácsorog, pont a megfelelő távolságban az épülettől, hogy senki se kérdőjelezze meg tetteit. Vagyis, ő ezt így gondolja, egészen addig, amíg meg nem hall egy ismerős hangot.

- Tanár úr, a cigarettázás nem tesz jót az egészségnek és nem igazán mutat vele jó példát - fordul a hang irányába, majd lassan felvonja a szemöldökét.

- Miket nem mond, Palásti. Még véletlenül azt találnám hinni, hogy jobban ért a biológiához, mint eddig gondoltam… szeretné csillogtatni ezen képességeit egy felelet keretein belül is? Nem? Akkor majd legközelebb szólok, ha kíváncsi vagyok a véleményére - tekintettem befejezettnek tekinti a beszélgetést, de ahogy látja, a lány nem igazán akar tágítani. Csak áll ott, néz, mintha engedélyre várni… végül Gaál felsóhajt.

- Van még valami egyéb mondanivalója? Ha nincs, akkor ideje lenne az órára készülnie - fejti ki, majd várakozóan pillant a lányra, aki végül átnyújt egy papírt a férfinek.

- Ezt elejtette a folyosón - mondja, majd mikor a tanár rápillant, rögtön rájön mit vesztett el: egy számára igen fontos fényképet. Nagyjából jó tizenkét éve készülhetett… milyen fiatal volt akkor még! És meggondolatlan… konok… önző. Ezen a képen még kifejezetten boldognak tűnik egy nő oldalán, aki karjaiban egy gyermeket szorongat – akkor még a nő nem is sejtette, hogy nem sokkal ezután magára marad a gyermeknevelés minden gondjával és bajával. Miért? Mert a férfi, akiről azt hitte élete párja végül megijedt a rá háruló felességek halmától. Egyszerűen úgy érezte, hogy ő még nem ért meg erre a feladatra – majd eltűnt a képből. Eleinte csak pénzzel támogatta a nőt, majd lassan elkezdett a „hétvégi apja” lenni a gyermeknek, de mindannyian tudták: megfutamodott és valahol ezt se a nő, se a gyermek nem tudta megbocsátani – később maga Andor sem. Nagyjából hat éve döbbent rá, hogy micsoda hibát vétett.

A nő, akiről úgy gondolta, hogy mindig ott lesz számára és bármikor visszatérhet hozzá hirtelen beteg lett. Állapota fokozatosan romlott, Andor pedig belátta: ideje több feladatot ellátnia, mint eddig. Az elkövetkezendő egy év döbbentette rá arra, hogy mi mindent hagyott ki, mikről is mondott le és ennek terhe mint egy hatalmas kő nehezedett a vállára. Végül aztán neki is és a gyermeknek is rá kellett döbbennie: a nőnek már nincs sok hátra.

Az eltelt öt évben tehát annak szentelte magát, hogy biztos hátteret teremtsen lányának: addigi munkahelyénél már csak részmunkaidőben van jelen, erre is csak azért van szükség, hogy több pénzt vigyen haza, mivel egykeresős családként a tanári fizetést nem látja elég jövedelmezőnek, de azt mindenképpen biztosítja, hogy több időt tölthessen a gyerekkel. Lánya, Gaál Anna is fokozatosan hozzászokott, hogy immár apjával kell együtt élnie, vagy mondjuk úgy, hogy hozzászoktak egymás társaságához. Nehéz volt, nem ment egyszerűen, de lassan végül összeállt a rendszer. Persze, ez nem mentesítette Andort szűnni nem akaró lelkiismeret furdalása alól.

- Még sose láttam a tanár urat mosolyogni - ébreszti fel gondolataiból a tanárt a lány hangja. Andor hunyorogva pillant rá, majd felsóhajt.

- Akkor élje meg világnapnak Palásti, de most ha megbocsát, jobb dolgom is van, minthogy Önnel csevegjek - mondja még, majd figyeli, ahogy a lány befut az iskola épületébe, majd újra a fotóra pillant. Vannak olyan pillanatok, mikor az ember szívesen szerezne egy időgépet, hogy visszamenjen a múltba és megváltoztasson egy-két dolgot… persze, arra nincs biztosíték, hogy jobbá is tudná tenni a kialakult helyzetet, viszont akkor lehet nem kérdőjelezné meg saját tetteit olyan nagy gyakorisággal. Persze, tartja magát az ígérethez, amit a nőnek tett annak idején, mégis… egy ígéret betartása még nem változtatta meg soha a múlt tetteit.