A megszokott kis életedet feltudja rúgni a hajnali egy órás telefon a francia rendőrségtől. Aztán elkövetkezendő napok lesznek a legrosszabbak, még akkor is, ha van melletted valaki, mint mondjuk mellettem Marci. Akárhogy próbálkozott, a sírás kerülgetett minden másodpercben, hol hisztérikus, hol pedig egyszerűen bömböltem, mint anno valami hülye kis szerelmes filmen. Aztán közölte velem, hogy ő is jön Párizsba, és ne is ellenkezzek, mert nem enged el egyedül, pedig nem kellett volna jönnie, mármint a könyvtáros nélkül elvannak két hétig, de a rendszerbirizgáló nélkül az apokalipszis is előfordulhat a gimiben.
Mondjuk, ha nem intézett volna el mindent helyettem valószínű, hogy még mindig otthon gubbasztanék az ágyban, és nem érdekelt volna semmi. Annyira voltam csak képes, hogy ráböktem hol szálljunk meg, meg melyik géppel menjünk. Kicsit emberibb kinézetem volt mire elértük a célt. Az első nap csak a lakásba kellett mennem ahol a rendőr várt, amelyik értesített. De minden megvolt, csak pár tárgy hiányzott a nappaliból, viszont semmi értékes, az én szobámba már nem tudtak bemenni, az kulcsra volt zárva, s nagy ritkán nyitották ki, apám még a kulcsát is eldugta a fürdőszobában lévő művirágtartó egyikébe. A nap végén nem akartam mást csak aludni, fogalmam sincs, hogy Marci, hogy bírta ki mellettem, sokat nem ugyanis nem aludtam, az is igaz másfél óra szenvedés után kiköltöztem a másik szobába. Csak mert én szenvedek, neki még nem kötelező.

Másnap viszont egyedül mentem az ügyvédhez, előtte bekarikáztam a térképen hova érdemes elmenni kis szöveget is írtam hozzá. Reménykedtem benne, hogy az a gamer bolt ahova gimisként jártam még megvolt. Ott legalább el tud tölteni egy kis időt.
Az ügyvédnél nem az történt amit vártam, mikor odaértem, más is volt ott. Egy fiatal lány, s gondolom az anyja. Aztán jött a hideg-meleg zuhany egyszerre. Van egy húgom. Akiről eddig nem tudtam semmit, miért most kell erről értesülnöm? Tizenhat évig éltem abban a tudatban, hogy egyke vagyok, majd most mikor meghalnak, közlik velem, hogy mégsem, mert van egy másik örökös is. Nem is figyeltem igazán az öltönyös úriemberre, csak bólintottam a szavaira, a ház a másik gyereké lett, a pénzt és ami a bankban van azt meg én. Persze rögtön eszembe jutott, hogy a holmiimat elviszem, így azt ki is jelentettem egy picivel erélyesebben, mint terveztem. De legalább nem akadékoskodott egyik sem, az ügyvéd rábólintott a dologra, engem az sem érdekelt volna, ha nem, a ház nem érdekelt, se a kocsi, se azok az ingóságok amik ott voltak, csak a sajátjaim. Viszont akkor is remegtem a dühtől mikor kiléptem az ajtón, s visszafelé igyekeztem a szállásra, sírni már nem tudtam, nem is akartam. Ennyire megalázottnak sosem éreztem magam, csalódottnak se, a saját szüleim árultak el. Nem is akartam gondolkodni, amint beléptem a szobánk ajtaján úgy potyogtattam el a ruháimat, zuhanyozni akartam, olyan hideg vízben, hogy megfagyjak alatta, ami nem ment, így kénytelen voltam felöltözni, s bemásztam a takaró alá, összegömbölyödve feküdtem, mint egy kismacska, csak pár kósza tincs jelezhette, hogy az ágyban vagyok.