TULAJDONSÁGOK

ÉLETEM TÖRTÉNETE

Nagyot sóhajtva jöttem le a színpadról és kezdtem el törölgetni a kissé izzadt arcomat a székemre kikészített törölközővel. Azért nem hittem volna, hogy egy japán turné ennyire meg fog viselni, bár lehetett volna annyi eszem, hogy jobban felkészülök egy koncertsorozatra, aminek ennyire sűrű a programja, ráadásul mind stadionkoncertek, ergo két órásak minimum, plusz a ráadás… Komolyan azt hittem, hogy meghalok mire végeztem vele, de ennek ellenére is elmondhatom, hogy minden pillanatát imádtam, élveztem, és természetesen vissza is vágyom egy kicsit, de jó lenne már pihenni is. A felkészülés elég kemény volt, fogytam legalább nyolc kilót, pedig egyáltalán nem szorulnék rá, de kénytelen voltam, mert a kiadó azt mondta, nekem meg nincsen jogom megcáfolni az akaratukat. Így hát nincs mit tenni, leadtam és izommá alakítottam a felesleget(?) ami rajtam volt, a srácoktól ugyanezt elvárták, szóval legalább volt arra is időnk, hogy némi időt együtt töltsünk a fellépéseken kívül is. Persze oké, együtt lakunk, meg minden, de általában az egész napos programok miatt aludni járunk haza, hogy másnap megint reggel hattól hajnali kettőig fussunk a fodrászhoz, fellépni, hatszor ruhát cserélni – nem is tartok otthon divatos cuccokat, a melegítő tökre megteszi, ugyanezen okokból nem csinálok hajat sem, inkább viselek sapit. – aztán jönnek a sminkesek, rám kenik még azt is, amit leszedtek a tegnap odalátogató csajbandákról, mert amúgy a fiúknak feltétlen szükséges füstös szemeket festeni, meg a szemceruzát sem lehet elhagyni, a rózsaszín szájfényekről már nem is beszélve… Szóval igen, megvan az iparnak a hátránya, de legalább azt csinálhatok, amit egész életemben szerettem volna. Már nagyon pici korom óta táncolok és énekelek, ezért egyáltalán nem volt semmi furcsa abban, hogy ezt a pályát választottam.
- Asszem’ jók voltunk – mosolyogtam rá a srácokra, és egyesével ahogy jöttek be, lepacsiztam velük. Végignéztem rajtuk, és hirtelen az jutott eszembe, hogy most mennyire hasonlítunk abban a furcsa, de kényelmes ruhában amit ránk adtak, a belőtt sérónkkal, meg a negyven kiló elfolyt sminkkel… Alapból én tisztában vagyok azzal, hogy az ázsiaiak nagy része egyáltalán nem hasonlít amúgy a másikra – vicces lenne, ha azt mondanák nekem, hogy én és Defconn olyanok vagyunk, mint két tojás – de most mégis úgy éreztem, hogy van bennünk valami egységes, valami hasonló, ami tényleg összeköt minket, amitől egy banda lehetünk.
- Igen, valóban jók voltatok – mondta a menedzser, aki fogalmam sincs mikor jelent meg, de ezzel szerintem a többiek is így voltak, mert mindenki egy emberként rezzent össze a hangjára.
- Viszont srácok, beszélnünk kéne valamiről – mondta nekünk, és kiosztott néhány palack vizet, amit egyből mindenki úgy döntött magába, mintha már legalább három napja szomjaznánk. Mondanom sem kell, a menedzserünk egészen türelmes ember, ugyanis mindenki legalább két litert megivott, aztán csak utána folytatta a dolgot.
- Nem akarom, hogy megfulladjatok evés közben, szóval itt fogom elmondani, hogy mi a nagy helyzet – sóhajtott, mi pedig mindannyian leültünk. Éreztük, hogy ez egy olyan infó lesz, amihez ha akarunk ha nem, helyet kell foglalnunk, nehogy a végén a farcsontunk bánja és még kórházba is kelljen rohangálni… Az én csontjaim nagyon könnyen törnek…
- Na kezdjük mondjuk a leaderrel – mondta, mire mindenki érdeklődő pillantást vetett a banda vezérére. Valami rosszat tett volna? Néha tényleg előfordult, hogy kicsit agresszíven reagált dolgokra, de összességében szerettük, és alkalmasnak találta mindenki a pozíciójára.
- Azt hallottam a tanáraidtól, hogy nem igazán érdekel az iskola – a legtöbben lemerevedtünk. Most ez mi? Fejmosást fogunk kapni olyan dolgok miatt, amiről nem tehetünk, mert egyszerűen nincs időnk tanulni? Jó, mondjuk nekem még így is jók voltak a jegyeim, de annak igazából az volt az oka, hogy én egy mazochista állat vagyok, szóval nem normális szinten van a maximalizmusom, így szerintem nem kifejezetten számítok.
- Igen, de csak egy vizsgán buktam meg – mondta büszkén a menedzsernek, amin mi nevetni kezdtünk, de neki már annyira nem tetszett a dolog.
- Abból az egyből sem kellett volna megbuknod. Úgy döntöttünk, hogy az egyetemet Amerikában fogod befejezni, már át is vettek oda, szóval sürgősen kezd el tanulni az angol nyelvet, két hónap múlva anyanyelvi szinten kell beszélni. Okés, folytassuk, mi a helyzet a mi Min Hyukunkkal?
Őőőő, szóval születési dátum szerint fogunk menni? Az nem valami jó, mert én leszek a következő, és tényleg fogalmam sincsen arról, hogy mit csináltam.
- Mi van azzal a lánnyal? – mindannyian összenéztünk. Hát ez meg hogyan derült ki? Határozottan tartottuk a szánkat, így biztosak voltunk benne, hogy ha a fiú elég ügyes nem fog lebukni. Mert amúgy igen, nem szabad randiznunk, nehogy a teljesítményünk rovására menjen a dolog. Barátaink, nos hát… Igazából csak az iparon belül vannak, mert nem igazán van lehetőségünk érintkezni a külvilággal.
- Szakítok vele – felelte egyből, mert tisztában volt azzal, hogy itt most a karrierjéről van szó, már pedig ha a cég nem hagyja jóvá azt, hogy a lánnyal legyen, akkor távozni a kell a bandából. Mindannyian együtt éreztünk vele, de az ilyen átható hülye pillantásoktól természetesen megkíméltük.
- Remélem is. Amíg a botrány lecseng, addig Jeju szigetén fogsz tartózkodni és pihensz egy kicsit, közben eldöntöd, hogy milyen egyetemen fogsz tovább tanulni. – bólintott. Tudom, hogy egyáltalán nincsen kedve ilyesmihez, szívesebben zenélne élete végéig, de hát azt nem lehet örökké csinálni, egyszer ki fogunk öregedni, vagy bármi lehet, akár fel is oszolhatunk, és akkor aztán nagyon megszívjuk ha nincsen semmi végzettségünk.
- Joon, te nem rejtegetsz semmit? – nézett ferdén, a nálam amúgy egy évvel fiatalabb fiúra. Na akkor most mi van? Nem kapunk össznépi letolást? Ezek szerint tényleg nem csináltam semmit, hála az égnek.
- Ezúttal tiszta vagyok – felelt egyenesen, mind a két kezét feltéve. Ő az egyik legőszintébb tag, aki amúgy elég ártatlan személyiséggel rendelkezik, így tényleg nem tudtuk elképzelni, hogy bármit is csinált volna.
- A legutóbbi fan találkozón nem voltál ott, mert gyomorfájdalomra panaszkodtál – egy emberként sütöttük le mindannyian a fejünket. Joonie a szüleihez ment haza, mert már nem látta őket egy éve, olyan sűrű volt a programunk, hogy ilyesmire nem volt időnk. Én szerencsés vagyok, mert Szöulban születtem, így gyakran még ebédet is tudtak hozni nekünk, de szegény Joon busani, így neki az öregei nem tudnak olyan gyakran feljárni.
- Megtaláltuk a jegyet, nem kell letagadnod. Mindenesetre, a cég úgy döntött, hogy megbocsátható a bűnöd, meg a rajongók is kiálltak melletted, így te hazamehetsz a szüleidhez az elkövetkezendő két évre. – na várjunk csk. Ez volt az a pont, ahol mindenki lefagyott és ideges lett. Két év? Mi ez? Mit követtünk el, hogy most ennyi időre szüneteltetnek minket? Addigra már katonának is bevonulhatnánk akár! Uh, hát ez így nagyon rázós lesz.
- A maknae-nek nincsen bűne, de mivel kollektív büntetést kaptok, ő Angliában fog forgatni egy valóság show-t, aztán majd persze mindenki más is fog ilyet csinálni, majd szólunk, hogy mikor kell készülnötök. Illetve – pillantott rám a menedzser amire egészen összehúztam magam. Na akkor most jön a legnagyobb lecseszés, gondolom én. – Vegyetek példát Kihyunról. Neki egy különleges dolgot találtunk ki, mivel példásak a jegyei és a viselkedése, meg a hozzáállása is. Szóval, ő Magyarországra fog menni, egy francia tagozatos gimnáziumba tanulni.
Na hát, elég ritka az a pillanat amikor egyszerre mindannyian csendben vagyunk, igazából elég hangos bagázs vagyunk, de úgy néz ki most ilyen lesz egy darabig. Már vagy öt perce dolgoztam fel az információt, mikor a legfiatalabb tag (a fentebb említett maknae) meglökte a vállam.
- Nahát Hyung, igazán lehettél volna kevésbé szorgos. Azt hiszem te szívsz a legjobban, hiszen nem tudsz se magyarul, se franciául, most meg két hónap alatt kell megtanulnod mind a kettőt. Azt hiszem most a kiskorúságom ellenére is kijelenthetem, hogy rábasztál.
Na igen. Én sem tudtam volna ezt máshogy mondani. Rábasztam. Nagyon rábasztam…