TULAJDONSÁGOK

ÉLETEM TÖRTÉNETE

Meddő nyári napok csüngtek a naptár soraiban. A terveket már feléltük, az élményeket magunkba fogadtuk, a vágyaknak engedtünk, félelmeknek parancsoltunk. Frusztrálóan közeli volt a pillanat, hogy újra ott álljunk az iskolaudvar közepén ünneplőbe öltözve, átszakítva a következő tanév elé képzeletben kihúzott könnyed szalagot, s belevessük magunkat a tanintézmény világának csodáiba. A két bőséges hónap alatt felhalmozott élményekkel tértünk vissza. Élénken és harsányan.
Legalábbis biztosan akadt olyan is, aki így érzett. Én inkább végtelen ürességgel vettem tudomásul az elveszett időt, a fakuló napsütést, az augusztusi délután kecsteljes múlását, amint a teraszajtó előtt nyújtózó faágak résein áttörtek a pironkodva pirosló sugarak, s a nyári szellő karjai közt megvonaglott a nyitott ajtó elé lógó, helyhiányában pliszírozottá gyűrt muszlim függöny.
Szándékosan maradtak nyitva szárnyai, Mátét vártam.
Nem volt megbeszélve, nem tudta, hogy örülnék, ha itt lenne, egyszerűen csak a percek óta tartó chaten való távolmaradása miatt remény ébredt tudatomban, hogy a szomszéd srác talán azon ügyeskedik, hogy feljutva a házfalon, bevegye teraszomat. Mint Júlia Rómeója. Mint Ludovika Mátéja. A különbség a történelemben híressé lett drámahősök és közöttünk csupán annyi volt, hogy kapcsolatunk már egy ideje nem kacérkodott olyan mélységekben leledző érzelmekkel, mint a szerelem. Mindent tönkretett. Hát nem kockáztattunk. Megmaradtunk a szoros öleléseknél, de ajkainkat eltérítve, üdvözlő csókunkkal a másiknak arcát bélyegeztük meg.

Tekintetem a szomszédban álló ház széles ablaka és az ágyon hanyagul elvetett laptop képernyője között járt. Elindíthattam volna egy újabb epizódot a Grace Klinikából, hogy tovább adózzak magányomban a McCsábító iránti rajongásomnak, de pont úgy lábamra húzhattam volna a szandálom, hogy aztán én magam menjek át Mátéhoz.
– Áucs, Marcipán… nem kell ilyen erőszakosan belém vájnod a körmeidet. Már nélküled is döntöttem. Itt hagyom neked az egész ágyat. Élvezd ki rendesen… – s mielőtt kipattantam volna a meggyűrt lepedők közül, rendezetlenné és elhanyagolttá kócoltam a lusta bengáli macska szőrét, hogy így a hajzuhatagomnak nevezett szénakazalhoz hasonlatossá váljon.
A földszinten hiába kerestem bárkit, teljesen egyedül uraltam a budai domboldalon álló birtokot. Apám dolgozószobájából nem szűrődött ki az egyenletes gépelés monotonitása, hiába tártam szélesebbre az ajtórést rajta. Anyám nem őrjöngött, nem tört és nem zúzott, a festő vászon, ami napok óta várta, hogy ideája és isteni szikrától lángra kapó munkája nyomot hagyjon rajta, elanyátlanodva állt a sarokban. A boltív félfájáról bizonytalanul, vontatott mozdulatokkal csúszott le a kezem. Évek óta nem arról szóltak az itthon töltött délutánjaim, hogy keseregjek magányomon és a belé vegyülő, szülőpártól kapott figyelmetlenségen. Egyszerűen csak szívesen elegyedtem volna apámmal problémás szóváltásba Mátét illetően, hogy ezzel megmozgassam lanyha vérnyomását. Mit a kávé és a koffein, ha itt voltam én is.
Nem panaszkodhattam, nem elégedetlenkedhettem, az előre megszerkesztett mondatok és begyakorolt mimikák, teátrális kézmozdulatok senkit nem érdekeltek. Elkámpicsorodott keserűségtől lebiggyedő dús ajkaim közé unalmamban egy kardinál szőlő érett, húsos szemének testét kényszerítettem. Bármennyire is szívesen hagytam volna feszültséget magam mögött, forrongó kedélyeket, anélkül sétáltam át a szomszédba, hogy meghallgattam volna, mennyire semmi keresnivalóm nincs a szomszédban a semmire kellő Balásyéknál. Tehát igen. Még az is fájt, hogy anyám nem kiabált át a sövény túloldaláról, miközben titokban pöfékelte utolsónak mondott cigarettáját, hogy ne csoszogjak és húzzam hátra a vállamat.
Kedvtelenül kopogtattam.


Ez volt a tízedik palacsinta, ami a padlón végezte. A tízedik, amit Máté Marsall névre hallgató házőrzője bekebelezhetett. Engem már a fél órája tartó jó ízű nevetés is jól lakatott volna, amitől szúrt az oldalam, de a legjobb barátomért mindent meg kívántam tenni, így a következő, hártyavékony palacsinta tésztát is meglendítettem a konyha állmennyezete felé. Nem tehettem róla. Fatális hibát követtem el, mikor félve az olajban felhevült édes tésztától, hogy majd ráesik a kezemre, sikkantva hullottam hátra. Érthetetlen, hogy Máté miért gondolta úgy, hogy majd lecserél.
– Naa, hagyd, hogy érvényesüljek.
Hevesen rántottam el előle a serpenyőt, amivel sikeresebbnek bizonyultam, mint a bíróság által kiállított távolsági végzésekkel, egyes kétségbeesett családok.
– Ha rajtad múlik, akkor kizárólag Marsall fog jól lakni a félig nyers palacsintákkal…
– De félig sült. Nézd meg, mennyire szereti…
Marsall mindent szeretett, de legfőképpen azt, amitől a felelős állattartók megóvták kis kedvenceiket. Koffein, cukor, csokoládé. Ezek mind ott szerepeltek Balásyék kutyájának menüjén.
– Akkor legalább hagyd, hogy segítsek.
– Kizárt. Én akarom.
Lemondóan csóválta meg fejét az éhesen maradt Máté, miközben újabb kísérletet tett rá, h megszerezze tőlem a konyhai eszközt. Természetesen nem járt sikerrel. Hosszan csiszolgattuk egymáson gúnyolódó nyelvünknek pengéit, s még vigyorogtunk is hozzá, ha időnként megfeledkeztünk róla, hogy szóváltásainkkal átléptük a barátság mezsgyéit.
Este hét felé járt az idő, mikor végre jól laktunk a kifogásolhatatlan minőségű, Máté készítette édes palacsintákból. Jól sikerült képeinket lomhán tanulmányoztuk a kanapén egymáson fetrengve. Osztályoztuk őket, s a legkevésbé bensőséges, publikációért kiáltókból készített válogatást közösségi oldalainkon is közzé tettük, miközben a hamarosan kezdődő iskolaévről beszélgettünk.
Évnyitó, korai kelések, délutáni korrepetálások, sportkörök, vetélkedők, versenyek, tovább tanulás. Az augusztus végi napokon már annyira beleéltük magunkat az elsejétől kezdődő kötelességeknek és elfoglaltságoknak hevesen habzó árjába, hogy észre se vettük, hogyan vetettük bele magunkat már a kelleténél korábban az iskolai időszakba.
Marsall figyelmeztetően horkantott fel álmában.
Máté értve a figyelmeztető jelzéséből, vigyorogva fogott kézen, mielőtt ismét morózus ürességbe süllyedtem volna. A házuknak minden más pontját úgy ismertem, mint a tenyeremet, a pincehelyiségben, ami a ház húzódott azonban még csak most jártam először. Sokkal hidegebb volt, mint odafent, s a levegőben a pincék jellegzetes szaga terjengett. A tégla díszítéses falak két oldalán hosszú, párhuzamos sorba rendezett kisebb-nagyobb méretű tölgyfahordók sorakoztak. Homályos fényt csak a plafonon futó körték kölcsönöztek a folyosószerű helyiségnek, aminek végeláthatatlan végébe haladtunk kéz a kézben.
– Ó, hogy eddig nem hoztál le ide. Minden bújócska alkalmával itt rejtőztem volna el, valamelyik hordó mellett, hogy biztosan ne találj meg…
Olyan rég volt már, hogy ilyen dolgokat játszottunk, akkor mégis újra kellett élnünk a szabályokat, s átgondolni a legjobb lehetőségeket. Hiszen miután a kezembe nyomott egy üvegezett jó évjáratú vöröset az egyik legfelső polcról, mind a ketten az újra feltáruló ajtó irányába pillantottunk. Egy nő kellemes nevetése bújt meg egy éltes bariton ölelésében. Több méterre álltunk az egymáshoz simuló szerelmesektől, így ők nem vehettek észre minket, csak mi láthattuk tisztán az alagsorban menedéket kereső szeretők vonásait. Az apám volt az, aki vehemens szenvedéllyel férkőzött az elegáns kisestélyit viselő Máté anyjának combjai közé. Csókolták, marták egymást szilajon. A némaságban hozzánk is elértek sóhajaik, nyögéseik, de nekem még ez sem volt elég hozzá, hogy megmerevedett testem izmait ráncba szedjem, s Máté mellé guggoljak, a több hektoliteres hordó tömzsi valójának takarásába.
Elnyílt ajkaimat hitetlenkedve zártam pengevékonyságúra össze, nehogy gyomrom tartalma túl akaratosan kívánja a külvilág ridegét. Ha a fiú nem fosztotta volna meg reszkető ujjaimat az üvegtől, feltehetőleg szilánkjaira törtem volna figyelmetlenségemben, ezzel leleplezve tilosban járó kettősünket.
– Ezt soha nem akartam látni… nem, hogy a szüleimet a hálószobában, de az apámat egy másik nővel. Nem. Sosem – tehetetlen haragomban kényszeredetten haraptam be alsó ajkamat.
– Hát én sem – horkantotta Máté megsemmisülten, miután könyökömnél fogva oldalára vont. Fejünk egyszerre koppant neki a deszkának. Sutyorgásunk szinte elveszett a terjengős térben, na meg az ő állatias ösztönökből előcsalt üvöltésük és nyögésük mellett.
– Mintha ölnék egymást.
Orrcimpám undorodva rándult össze a kijelentésre. Már túl voltunk a bor egyharmadán, de még mindig nem éreztem erőt magamban, hogy felemelkedjek ültemből, kiszakadjak Máté közelségéből, s a két felelőtlen és lojalitásáról nem híres felnőttet megsemmisítsem puszta jelenlétemmel.
Csak ültem.
Harminc percig tartó, mégis óráknak tűnő ideig szorítottam ölemben Máté kezét, s kortyoltunk felváltva a szőlőkészítmény éltes nedűjéből. Egy sóhajtás, egy nyögés, s végül hangjuk elhalt. Ahogy jöttek, fiatalos hévvel, úgy álltak tovább. A szűkös falak kietlenségében, még egy óra múlva is visszhangzott csalárd szüleinknek buja hangja.
– Nem tudok többé a szemükbe nézni.
Fojtó volt az érzés.