Nagyot nyeltem, mikor a hátam mögött hagytam az orvosit. Azt hiszem az egy évvel ezelőtti én konkrétan nem hitte volna el, hogy valóban azt készülök tenni, amit… arról már ne is beszéljünk, hogy milyen reakciót váltott volna ki belőle az a tény, hogy ott hagytam azt a kézilabda csapatot a nyár elején, aminek hat éve a tagja voltam. Nagy eséllyel ütött volna ahol ért, miközben megcsillogtatja tehetségét a magyar nyelv és a káromkodás viszonylatában. Tény, nem az ilyen rézfán fütyülő rézangyalát, meg ilyen típusú dolgokat mondott volna, de azt hiszem a „nagy eseményre” való tekintettel utána nézett volna néhány nem éppen szép szitkozódásnak. Igen. Egy évvel ezelőtt még én voltam az a lány, aki lelkesen várta a tesi órákat, mert pont ez volt az a helyszín, ahol brillírozni volt lehetőségem. Könnyedén ment a magasugrás, a cigánykerék nem jelentett kihívást, de igazán elememben a labdajátékok terén voltam. Kidobós? Ó, azt hiszem az volt a kedvencem mindközül, ha sulis keretek között játszottuk. Ennek oka abban keresendő, hogy egyszer az egyik drága osztálytársam megjegyezte, hogy én biztos álruhás férfi vagyok, aki zoknival tömi ki a melltartóját. Aha. Utána teljesen véletlenül túl erősen dobtam neki a labdát. És még egyszer. És még egyszer. És még egyszer. Néha nagyon tudtam értékelni a férfiúi önérzetet, főleg akkor, mert annak a drága nagyszájúnak eszébe nem jutott nyavalyogni, hogy neki ez bizony fáj neki – mert valljuk be, egy srácnak asszem nem kicsit ciki, ha egy csaj labdái miatt vernyog. Az más kérdés, hogy a csaj már jó ideje azzal foglalkozik, hogy minél pontosabban célozzon labdákkal.

Azt hiszem drága Bálint öcsém aznap jegyezte meg nekem, hogy az erőszak nem megoldás. Aztán teljesen véletlenül őt is eltaláltam egy labdával és elhallgatott. Tanulság: ne higgyetek a buta mondásoknak, mert bizony, vannak olyan alkalmak mikor ezek a csodás dolgok igen is jól jönnek. Ha másért nem, akkor azért, mert nem kell tovább hallgatnod a hegyi beszédet.

Eredeti helyzetre visszatérve: épp lelki erőt gyűjtöttem ahhoz, hogy meglátogassam Bogdán tanár urat és közöljem vele a nagy hírt, hogy íme, felmentést kaptam és innentől kezdve havi egyszer én is belépek a puhányok társaságába, akik csak nézik, miképp küzdenek a többiek a kötélmászással, a medicinlabda dobálással és egyéb tevékenységekkel. Oké, ez a dolog még nekem is újdonságnak számított, de… nézzük a jó oldalát! A felszabaduló időben tanulhatok is, és megírhatok egy-két leckét… hm. Jó, ezt én se gondoltam komolyan, tuti, hogy nem ezt fogom csinálni, hanem a telefonomat nyomogatom… hacsak el nem kobozzák. Én és a hatalmas problémáim.

Épp ezért végül bekopogtam a tanáriba, körbenéztem és lám, a tanár úr pont bent volt. Az arcomra varázsoltam legelbűvölőbb mosolyom – én legalábbis úgy gondoltam, hogy nagyon elbűvölő vagyok vele, Balázs szerint elmehetnék vele valami pszicho-thrillerbe ijesztgető statisztának – és odafáradtam hozzá.

- Szép napot, tanár úr! - kezdtem bele a nagybeszédbe. Persze, elüthettem volna kedélyes csevegéssel, mint hogy miképp van, hogy van a testvére, van-e kiskutyája, akkor vele mi a helyzet, de komolyan. Akkor csak elodáztam volna a dolgokat és egyre inkább feltűnővé válik, hogy valami gond van és még a végén azt hiszi, hogy valami eszméletlen nagy bajt csinálta. Mondjuk tönkrevágtam a tesi termet. Az azért tőlem is nagy alakítás volna, de ki tudja mikre lennék képes…

- Ühm, itt az igazolásom, hogy a mai napon nem tudok részt venni a testnevelés órán- nyújtottam át neki a papírt és vártam a reakciót. Na jó, nem számítottam semmi borzalmasra, elvégre nem a matek tanárról és az ő órájáról való mentesülésről van szó. Lehet csak ránéz és elhajt a fenébe. Lehet nem is érdekli, hogy részt veszek-e az óráján! Hm. Lehet csak túlértékelem a fontosságomat. Nos… az azért kellemetlen lenne.

Nos igen, ő is sejtette, hogy nem azért jöttem el hozzá a tanáriba, hogy meghívjam egy kávéra, vagy a fene tudja mire. Kedveltem Bogdánt, de azért olyan messze nem mentem, mint amit Lévay Julcsiról pletykáltak Gaál tanár úr kapcsán. Nem is tudom, hogy miképp kezelné Bogdán, ha valamelyik diákja szerelmes pillantásokkal és „korrepetáljon engem, tanár úr” kiáltásokkal üldözné őt. Hát végül is, még egy kis plusz napi testmozás.
Láttam, hogy nagyon vizsgálgatja az aláírást. Tény, hallottam arról, hogy hamisíthatnám is a felmentést, de ezt pont nem Bogdánnal akartam bejátszani, mert na… ha már kedvenc tanár témakör, akkor nálam ő vitte a fámát. Senki se szeret csalódást okozni annak a tanárnak, akivel a legjobban kijön…

… de úgy tűnt, hogy én most azt fogok. Tudtam, hogy kiszúrta az okaimat, épp ezért kicsit behúzott nyakkal hallgattam a szavait, hogy aztán nagyon meglepetten nézzek rá. Én voltam a legjobb? Oké, azon elvetemültek között voltam, akik már kilencedikben mentek tesi faktra, mert szerettem az ottani foglalkozásokat és nekem még nem volt kötelező – igen, a kötelező dolgok mindenkire rossz hatással vannak, engem is nagyon el tudnak vele riasztani, de ugye, ez más volt.
Meg szerettem bemutatni a feladatokat, mert volt végre valami, ami nekem is ment. Matekórán leblokkoltam, az évszámokat töriből nehezen jegyeztem meg, a fizika… hát azt hagyjuk. De tesiből brillíroztam! Vagyis azt hiszem. De pont ez volt az, ami még inkább kihozta belőlem azt a sokat emlegetett „nagyon nem vagy ám nőies” dolgot.

- Hát, én nem akartam csalódást okozni… - kezdtem bele majd jött a nagy kérdés, hogy ugyan, mi változott. A családom fele minden rendben volt, anyuékkal napi szinten beszéltünk Skype-on, a nővérem pedig mindig figyelt Balázsra és rám is… na a fiúk említésére viszont akaratlanul is megvonaglott az ajkam. Nem akartam, én tényleg nem akartam, de akkor is dühített az eset.
- Semmi különös, csak… - kezdtem bele végül, de… a fene vigye el, ez nagyon ciki! Akaratomon kívül is körbe pislogtam és nagyon reméltem, hogy Mester valóban annyira bele van bambulva abba a telefonba, mint amennyire bebambultnak tűnik.