Lengyelünk nem szerette a biológiát. Soha. Pedig, mikor tanulni kezdte, akkor még egy kedves, öreg néni tartotta neki az órákat, aki játékos feladatokkal próbálta bevonni a diákokat. Így Lechet is. Természetesen teljesen sikertelenül.
Most viszont már egy kemény, rendkívül szigorú tanár oktatta, akinek az óráján mindenki teljes csöndben figyelt, és jegyzetelt, hiszen senki emberfia nem szeretett volna kimenni a táblához egy jó kis felelés céljából, vagy éppen hátra kullogni, hogy megírjon egy olyan röpdolgozatot, ami máshol körülbelül egy témazárónak felel meg.
Walkowicz úr persze, mint mindig, itt is kivételt képezett, mert ő egyáltalán nem titkolta, hogy mennyire unatkozik mindig, mikor Gaálhoz kerül. Ezért pedig nem egyszer kellett már négyszemközt elbeszélgetnie a biosz tanárral és Mádayval. Sajnos azonban ezek a kis csevelyek nem sokat változtattak, mivel a fiú hétről-hétre ugyanúgy viselkedett.
Nem volt ez másképpen a mostani órán sem. Lech ugyanis, amint a tanár belépett, látványos unatkozásba kezdett, és abba sem hagyta addig, míg az "égből szóló" csengő meg nem szólalt. Mihelyst ez megtörtént, rögtön felpattant, hogy az elsők között távozhasson, mert semmi kedve nem volt egy újabb leszidáshoz. Éppen ezért sietősen lépdelt a padok között, és már szambázott is volna el Gaál mellett, amikor...


   

Már pont kilépett volna az ajtón, amikor Gaál megszólította, ezért morogván, arcát erőteljesen grimaszolva nem kicsit flegmán vánszorgott vissza a tanári asztalhoz. Előtte még azért vetett egy utolsó búcsúpillantást a folyosóra és az azzal járó szabadságra, de aztán visszafordult, és ezzel együtt eldőlt, hogy temetheti a szünetét, mert itt most komoly és rendkívül hosszadalmas beszélgetés vár rá.
- Igen? – kérdezett vissza.
Nála szó sem lehetett olyan mondatokról, mint a „mit szeretne a tanár úr?” vagy „segíthetek valamiben?” esetleg „elnézést, tudom, hogy nem viselkedtem illedelmesen, máskor majd jobban figyelek” és az ehhez hasonló reakciók, amiket egy normális diák mondana egy ilyen szituációban, ha gyorsan szabadulni akarna. Ez utóbbinak persze lengyelünk is örült volna, de ő nem akarta (vagy nem tudta) annyira megerőltetni magát, hogy rendes legyen egyszer, egy alkalommal egy tanárral.
Még tovább is feszítette a húrt, mert miután piszok módon visszaszólt, felpattant az asztalra, kényelmesen elhelyezkedett, és piszkálgatni kezdte az ott lévő papírokat, dossziékat, tollakat, eszközöket. Nem igazán érdekelte, hogy ezért is kaphat valamit, mert már hozzászokott, hogy Kardos is állandóan őt ugráltatja, szóval egy kis plusz bünti már igazán nem számított neki, meg amúgy is világ életében kihúzta a gyufát a tanároknál. Tehát most miért ne tenné?


   

- Hááát – vakarta meg a fejét Lech, miközben úgy csinált, mintha nagyon erőteljesen gondolkodott volna. – Nem tom.
A lengyel nem igazán értette, hogy Gaál mit akar tőle. Azt még valahova el tudta volna tenni, hogy leszidják vagy azt mondják neki, hogy változtatnia kell a viselkedésén satöbbi satöbbi. De azt életében nem gondolta volna, hogy „kedvenc” tanára majd arra kéri, hogy arról értekezzen, hogy miért mennek a diákok gimnáziumba vagy szakközépiskolába. Mégis honnan tudná ő? Nem is ismeri a magyar oktatásrendszert, nem mintha persze annyira törné magát ahhoz, hogy esetleg el-el csippentsen valami információt róla.
- Amúgy miért? – szólalt meg ismét, ezzel is jelezve, hogy ő aztán tényleg nem tud erre mit mondani.
Annyira nem, hogy ő is elnézett az ablak felé, és elmélázott egy jó darabig a kinti látványon. Arra gondolt, hogy ő is ott lehetne, és beszélgethetne a többiekkel, ehetné tonnaszámra az egészségtelen chipset és csokit, amit leöblíthetne egy kis pepsivel, aztán odahívhatná magához Villőt, hogy a lányt is becsalogassa picit a saját köreibe, mert eddig sajnálattal kellett észrevennie, hogy a leányzó nem mindig tud alkalmazkodni főhősünk haveri köréhez. De ehelyett ott kellett ülnie a teremben, és nem tudott mást csinálni, mint figyelni Gaálra, és kishajót hajtogatni mások dolgozatából. Ez persze jól ment neki (van tapasztalata már az unatkozásban), ezért amíg a tanár feltehetőleg a válaszon elmélkedett, ő már kész flottát épített a tanári asztalra.


   

Egészen elvolt a végére már a flottájával, ugyanis a b-sek dolgozatait úgy, ahogy voltak, gyakorlatilag teljes mértékben átalakította a lengyel királyság harcihajóivá. Itt azonban végeszakadt a mókának, mivel Gaál elkezdte széthajtogatni a papírokat, miközben "finoman" jelezte Lechnek, hogy ezt nem kéne. A fiú persze ezt meg sem hallotta, de azért valamelyest érzékelte, hogy a hajó-projektnek mostantól vége, ezért elkezdett szétszedni egy golyóstollat, hogy nehogy már ne csináljon semmit sem.
- Szerintem elleszek majd a suli után is - vigyorodott el. - Meg majd Villő mellettem lesz.
Ennél többet nem igazán reagált a tanár szónoklatára, mivel lényegében nem érdekelte túlzottan, hogy mit hord itt össze-vissza, meg persze nagyon követni se tudta, mert túl sok információt zúdított a nyakába úgy, hogy közben igazából a hajtogatással volt elfoglalva. Belül már várta, hogy mikor lesz a nagy kiakadás, az azt követő leszidás, a büntetőmunka kiszabása vagy esetleg egy szaktanári, és legvégül pedig Máday. Utána pedig már szabadulhat is. Ez utóbbira vágyott leginkább, mert a mai nap szeretett volna a barátnőjével és pár haverjával is lenni, nem beszélve arról, hogy nemrég a neten talált magának egy jó kis zenekart, ahova jelentkezett basszusgitárosnak, és a meghallgatás is elég korán kezdődött, szóval igazán igyekezett volna már elhagyni végre az iskolát. De természetesen még így sem akart kedves, rendes lenni a tanárral, hiába könnyítette volna meg az a dolgát, mivel ő, Lechoslaw Walkowicz sohasem hunyászkodhat meg semmiféle felnőtt előtt.