TULAJDONSÁGOK

ÉLETEM TÖRTÉNETE

Háromnegyed órán keresztül metróztam. Háromnegyed óra! Nagyon utálom a metrót, nem is egészséges ennyi időt eltölteni a föld alatt, nem vagyok én vakond! Ezekután pedig még egy jó negyedórát tévelygek mielőtt megtalálnám a házat, sosem fogom megtanulni a pontos útvonalat, bár ha az imádnivaló lakók folytatják a vándorcigány életmódjukat erre nem is lesz szükség.
Az ajtó nyitva, ahogy az lenni szokott. És ezeket még mindig nem rabolták ki? Mocskos mázlisták! Az előtérben leveszem a cipőm és a lehető leghangosabban köszönök.
-Csá Tóték, hogy megy a dobozolás?
Gondolatban vállonveregetem magam a csinos irodalmi utalás, nincs sok időm örülni a zsenimnek, mert Tamara már rohan is kifelé, hogy megölelgessen.
-Effi, annyira jó, hogy ideértél!-motyogja a hajamba, miközben minden levegőt kiszorít a tüdőmből.
-Én is...örülök a...szerencsének-nyögöm ki nagy nehezen, majd miután kikerültem az életveszély állapotából széles mosolyt villantok.
-Nekem rohannom kell, légyszíves hass oda, hogy Marci elkezdje összeszedni magát- a legjobb barátnőm édesanyja ezt a mondatot szerintem nagyjából egy másodperc alatt mondta ki legalább száz kilométerperórával, ami azért elég aggasztó. Elköszönni sincs időm, hisz Tamara már rohan is tova tűsarkain miután mégegyszer  alaposan kilapította a mellkasom. Mielőtt a nappali felé venném az irányt még lélegzem néhány mélyet, hogy némi oxigén kerülhessen agyamba, majd már ordítok is, ahogyan szoktam.
-Marcello!
Valahogy amikor meglátom a legjobb barátom a kanapén fetrengeni valami rettenetes darabolós horrort nézve kezdem úgy érezni, hogy nem fogja osztani a kitörő örömömet azzal kapcsolatban, hogy itt vagyok. Azért én próbálkozom,lekuporodom a szőnyegre, hogy az arcunk ugyanabban a magasságban legyen majd cuppanós puszit nyomok az arcára. Marci csak morog és morózusan bámul rám, láthatóan nem dobja fel, hogy már megint költözködniük kell.
-Hé moody,pakolnunk kéne- kezdem finoman a győzködést,miközben mosolyszerű fintor játszik a szám szélén. Nagyon utálom, mikor  a hozzám legközelebb álló ember ilyen, majdhogynem katatón állapotba kerül, az pedig csak ront a lelkiállapotomon, hogy ha megszakadok sem tudok neki segíteni. Na jó…ha a fizikai részét nézem, akkor természetesen tudok, megfoghatom például a ruháit belehajtogathatom őket az egyik bőröndbe, vagy bedobozolhatom a könyveit ABC sorrendben, de ettől ő semmivel sem fogja jobban érezni magát.
-Hagyjál ezzel  a szarsággal!
Az arca megkeményedik, a hangja pedig olyan indulatokkal van tele, amiktől reflexszerűen hátrébb csúszom nehogy  a benne lakozó tűzokádó fenevad megperzselhessen.
-Nem idegelni akarlak-mondom, miközben a körmeimet nézegetem és próbálok minél közömbösebb arcot vágni-de anyukád azt mondta…

-Most nem akarok ezzel foglalkozni-vág azonnal a szavamba, mire felhúzom a szemöldököm. Ez azért kicsit sok! Értem én, hogy minden baja van a világon és most úgy érzi még az ózonlyuk is csak azért tágul, hogy neki rossz legyen, de ez még mindig nem ok arra, hogy velem legyen akkora furuglya paraszt állat.
-Az rohadt jó, kisherceg-húzom el a számat és a hangomban érzékelhetővé válik az idiótáknak szánt gúnyos felhang- akkor mi a franccal akarsz foglalkozni?
Marci arca enyhül, ahogy észreveszi mennyire bánt és dühít a viselkedése, szeretem ezt az arckifejezést, kissé olyan, mintha egy dacos gyerekét  kereszteznéd egy bűnbánó kölyökkutya pofijával. Nincs mit tennem, ez valahogy mindig meglágyítja aszott kis szívemet.
-Mi lenne, ha ide ülnél és csak…csak lennénk, ahogy szoktunk-tornázza magát ülő helyzetbe, majd lélekrengető mosollyal paskolja meg a maga mellett keletkezett helyet a fekete bőrkanapén.  Miért is mondjak ellent? Így hát elfogadom a javaslatot és Marcihoz bújok, miközben az egyik semmire sem jó mellékszereplőt szétcincálják a zombik. Ez tulajdonképpen jó így, együtt vagyunk, közel egymáshoz, ahogy én azt annyira szeretem. Itt már csak az a probléma, hogy én teljesen mást szeretek ezekben a pillanatokban, mint Marci. Az élet szomorú, nemde?