TULAJDONSÁGOK

ÉLETEM TÖRTÉNETE

   Hét éves koromtól a lakhelyem egyre inkább a németországi München lett, ahová azután költöztem ki, hogy a szüleim elváltak. Sokat tanult emberekből áll az egész família: professzorok, doktorok, mérnökök és jogászok – ebből  olyan is van , akinek könyveiből mai napig tanítanak az egyetemen –, így igazából nem is lepődtem meg, hogy az én munka tervemhez hogyan állnak hozzá. Az apám a természettudományi tanszék dékánja volt egy budapesti egyetemen, míg végül a csúnya válás után vissza költözött szülőhazájába és magával vitt engem is. Itt, Münchenben egy kutatóintézetben dolgozik már hosszú-hosszú ideje, de a helyi egyetemen néha napján vendég tanárként ad órát atomfizikából,  akkor Mesteroktatónak kell nevezni, ha jól emlékszek.  Anyám ebben az időben keveset láttam – de hát ő mondott le rólam a váláskor –, így vele igazi kapcsolat soha se alakult ki. Őt nem a nevelésre teremtették, most már felnőtt fejjel ezt beismerem. De a megbocsátás ideje még nem jött el.
Az igazi szülő hiánya miatt 16 éves koromra már a 3 harmadik gimnáziumból csaptak ki. A tovább tanulásom csak apám szakmabeli híressége miatt sikerülhetett. Nem azt mondom, hogy az a kor nem miattam alakult így – mert én húztam meg a vodkás üveget és igen én vettem anyagot a sarkon – de, ha gondoskodó szülők vettek volna körül, akkor talán egészen más életem lett volna. Viszont én nem akarok ezzel most vergődni: így sikerült az életem és kész. Anyám abban az időben egy bankárral, Lászlóval jött össze – exJagerne nagyon ügyesen tudja vonzani a vastag pénztárcájú férfiakat. Nem tudom pontosan, de, ha jól tudom László családja autóbalesetben halt meg, így mikor megtudta, hogy az én anyámnak van egy fia Németországban rögtön fejébe vette a nagy család összevonást. Csak én ezt annyira nem támogattam, több dolog kötött Münchenhez, mint Budapesthez abban az időben, így inkább maradtam. A bulizás mellett még egy nagy hobbim volt mégpedig a sport. Soha se érdekelt a tudomány, persze nagyon fontosnak tartottam, hiszen egész életemben körül vett, de én mindig is inkább végeztem a fizikai munkát, minthogy tanuljak róla. Sporton belül, pedig a röplabda volt, amiben igazán tudtam teljesíteni. Végzős évemre, pedig sikerült valahogy normális emberré várnom és a tanulmányi eredményem is javult – a család zsenikből áll, itt nem kellett fogadni különtanárt csak pár skype beszélgetés kellett és már rögtön átmentem minden vizsgán. A röplabdában, pedig egyenesen szárnyaltam, aminek a vége az lett, hogy nyertem egy ösztöndíjat és apám kicsit megnyugodott, hogy így bekerülhetek valamilyen egyetemre. Aztán a családi idill újra össze esett: elkövettem egy nagy hibát. Vagy is nem! Ő nem egy hiba. Nem beszélhetek róla így , mert nekem ő a mindenem. Ő az én Sophie-m, a kislányom. Az utolsó gimis évem utolsó bulijában feküdtem le az anyjával. Az anyuka nem akarta megtartani a kislányt miután megszülte, de én nagyon is. Viszont nagyon sok gond akadt, gyerek voltam még akkor, aki egy csecsemőt tartott a kezében. Az igazi gond a nevelése volt, hiszen az én anyámat nem ismertem eléggé ahhoz, hogy oda költözzek hozzá, apám, pedig tudjátok ő az az igazi hóbortos tudós alkat. Engem alig tudott felnevelni, nem, hogy még egy gyereket, és tudtam, hogy ezt magamtól kell megoldanom. Rákellet döbbennem, hogy az egyetem most nem jöhet szóba. Így már kínkeservesen ragadtam meg minden munkalehetőséget és a maradék energiámat 100%-ban a sportba fektettem. Ennek meg is lett az eredménye: igaz a nagy Németországban csak egy briliáns sportoló voltam a másik 100 között, de időközben a hírem Magyarországra is eljutott. Hirtelen a magyar röplabda válogatottak munkát ajánlottak egyszerűen csak Budapestre kellett a költöznöm. Fura volt, hiszen utoljára hét évesen voltam utoljára magyar-földön. Számomra egy teljesen más kultúra volt, de tudtam, hogy sem miattam, sem a kislányom miatt nem hagyhatom ki ezt a lehetőséget.
Azóta már 6 év telt el és nem mondom, hogy a magyar röpi az élvonalban van, de én attól függ nagyon boldog vagyok. Apámnak egyszer mikor kicsi voltam megígértem, hogy én is tanár leszek, mint ő. Ezt, pedig be is tartottam: szeptember óta egy Budai gimnáziumban röplabda edző vagyok. A diákok délutánonként járnak hozzám és nagyon élvezem. Egyre jobban foglalkoztat a tény, hogy, ha  egyszer abba hagyom a verseny sportot, akkor tesitanárnak tanuljak tovább.
Az életem, persze most se túl egyszerű. Buta voltam, butább, mint valaha. Én rontottam el, de nem tudtam mit csinálni, csak úgy történt. Megcsókoltam az egyik diáklányt, aki nem mellesleg a sztárjátékosom barátnője.