TULAJDONSÁGOK

ÉLETEM TÖRTÉNETE

A konyhai pultnál ülve épp az uzsonnámat fogyasztom egy joghurtos gyümölcssaláta formájában, miközben az aznapi leckéimmel próbálok minél előbb végezni, ugyanis Nóri délelőtt áthívott magukhoz azzal a céllal, hogy beszélgessünk egy kicsit. Mostanában elég rosszul mennek közte és Zoli között a dolgok, és a következmények nagy jelekben hagyják a látszatukat szegény barátnőmön. Az igazság az, hogy mára teljesen más terveim voltak, de tekintettel arra, hogy mióta Nóri kapcsolata villámcsapás gyorsaságával kezdett el lefelé csúszni a bizonyos lejtőn, egyenesen a süllyesztőbe, alig csináltunk valamit együtt. Úgy éreztem, élnem kell a lehetőséggel...
Tekintetem egy pillanatról leszakad a tankönyvekről, amikor anya belép a helyiségbe egy bögrével a kezében, amiről pár másodperc múlva kiderül, hogy üres, ugyanis egyenesen a mosogatóba helyezi, majd enged bele vizet. A pultnak támaszkodva, háttal áll nekem, a csend körbevesz minket, és mintha egyre sűrűbb és nehezebbé válna a levegő, minél hosszabb a szótlanság.
- Szerintem el kéne hívnod magatokkal Villő barátját a plázába… - szólal meg végül, amikor nem bírja tovább magában tartani az ötletét. Hangja aggódó, kicsit talán túl komoly is. A tollam sercegése abbamarad, tekintetem pedig anyám ívbe feszülő hátára szegeződik.
- Szerintem meg nem szeretnéd, hogy harmadik kerék legyek egy randin – reagálok cseppet flegmán anyum szavaira. Nem mintha zavarna, de úgy vélem, némileg több az aggodalom, mint a helyzet igényli. Oké, megértem, hogy Lechoslaw a húgom első barátja, és már ettől a ténytől az előttem álló agytekervényei közé olyan gondolatok férkőznek, hogy nehogy megbántsa – az igazat megvallva, egy kicsit én is tartok tőle a bizonyos csókos eset után – de Villő százszor okosabb, mint a vele egyidős libusok, akik oda vannak és vissza a lengyelért. Rendben, egyetértek abban, hogy a szerelem elvakítja az embert, de a némaság nem egyenlő az érzelmi fogyatékossággal, így ha a kapcsolatuk mégsem működne, Villő azt észrevenné és biztosan tenne ellene. Elég talpraesett ahhoz, hogy megtegyen valamit akkor is, ha a szíve mást diktál.
Édesanyám szúrós pillantással fordul felém, én pedig nagyjából úgy nézhetek ki, mint azon a buta mémen az emberke, aki azt mondja „Vigyázat, egy igazi rosszfiúval van dolgunk!”. Csakhogy az én arcom nem ezt az üzenetet sugallja, annál inkább azt, hogy „Ne ölj meg, amiért nem reagálom túl a dolgokat”.
- Figyelj csak… - sóhajtok végül, amikor anya szóhoz sem jut, vagy egyszerűen nem tudja elmagyarázni hirtelenül, miért kér meg erre. Nem is kell amúgy, mert tisztában vagyok vele. – Ha te ettől nyugodtabb leszel, csinálunk közös programokat, de ne akard azt éreztetni Villővel, hogy nem lehet saját élete, mert én, vagy te mindig a nyomában fogunk loholni. – folytatom teljesen nyugodt hangszínezeten. – Nem akarok ünneprontó lenni, vagy esetleg túlságosan is előre szaladni, de ha mégis rosszul alakulnának a dolgok… na és? – kérdem meglepetten. – Az emberek 90%-ka nem mondhatja el magáról azt, hogy az első hú, de jó volt… - folytatom a kis monológom, anyának pedig látszólag esze ágában sincs félbeszakítani, aminek amúgy roppantul örülök. – Ez persze nem jelenti azt is, hogy nem lesznek képesek együtt működni, de ha így is történik, mi itt leszünk neki, tehát… mitől is félsz voltaképpen?
Anya megfeszült arcizmai elernyednek, amikor rájön, hogy igazam van. Alig halhatóan felsóhajt, majd ajkai halvány mosolyba húzódnak. Na, azért! Nem kell ezt úgy venni, mintha a világvége lenne. Az igazat megvallva megértem, hogy nyugtalankodik, és mondhatom, hogy ne tegye, úgyse lesz rá képes. Megértem, hogy meg akarja kímélni a sérüléstől – ebből állnak a napjaim, szóval nem kell mesélnie – hisz ő a legkisebb, de Villő pont nem az a „hímes tojás” fajta lány, aki javíthatatlanul darabokba hullana. Túl sokat élt át ahhoz, hogy ne tudja, hogyan kell feltápászkodni, ha pofára esik, majd folytatni az útját és hagyni, hogy az idő begyógyítsa a „lehorzsolt térdeit”.
A telefonom megcsörren, amikor a kijelzőn felugrik egy üzenet Nóritól.
„Na merre? Jössz már?”
„Már úton is vagyok!” pötyögöm vissza neki, majd bezárok minden tankönyvet és füzetet. Ráér este befejezni a leckéket, már úgysincs sok hátra.
- Itt sem vagyok, átmegyek Nórihoz. – töröm meg újból a csendet, amikor felkapom a pultról a cuccaimat. Anyához lépek, gyors puszit nyomok az arcára, majd el is sietek a szobámba, hogy összekészíthessem magam. Ezt a beszélgetést viszonylag könnyen és gyorsan úsztam meg.