Kettesben maradni kényelmetlen. Csak egy emberrel beszélni. Olyan, mintha csak egy csatorna lenne a tévén. Nincs választási lehetőség.
Összevont óra. Ki is az, aki szereti, hogy betolják egy amúgy is zsúfolt terembe, egy csomó ember közé? Valahogy nem pezsdít a gondolat, holott miután Lech kijelentette konkrétan fél Szent Johanna kereszttűzében, hogy a barátnője vagyok, egyre többen vesznek észre. Nem, most sem tudom ezt kezelni, nekem ugyebár nem megy, hogy mindenkivel váltsak egy-két szót, pedig ha lenne rá lehetőségem, Isten legyen rá a tanúm, megtenném, de így legtöbbször, csupán egy esetlen integetésre futja. - Cortezékkel leszünk - taszít vissza a valóságba egy vékony, de annál idegesítőbben visító hang, és az azt követő zúgolódás. Mivel a matektanár beteg lett, helyettesítés lesz, de ezt csak így lehet, összevont órával, mivel gondolom, váratlanul érte a tanerőket, és nem tudtak erre kellően felkészülni, na de annyi gond legyen. Kis nyugi az amúgy is strapás napon. A többiek persze már rég nem ennek örülnek, és azért a mosoly az én arcomon is ott bújkál, főleg mikor Kincsőre nézek. Ő odavan Zsoltiért, amit én személy szerint nem tudok mire vélni, de nem az én reszortom, hogy ítélkezzek bárki felett is. Főleg nem a legjobb barátnőm felett, aki sosem hagy egyedül, és talán jobban is örül a velem történteknek, mint én magam. Lassan beszivárgunk a terembe, a tanár mindegyikőnket egyenként ültet le, hogy ezzel elkerülje a fennakadásokat, és mivel elég szigorú, senki nem mer ellenszegődni. - Szengrődy meg Antai-Kelemen mellé - az az unott hang, még csak nem is tudja, mit szabadított ezzel rám. A teremben fél pillanat alatt lesz némaság, és még csak fel sem kell néznem, hogy lássam, az osztálytársaim túlnyomó többsége, hová is küld el épp. Érzem a már-már nyársaló tekinteteket, mégis saját magam is meghazudtolva, indulok el határozottan, majd egy halvány mosollyal ülök a suli ügyeletes menősráca mellé. Innentől nyugalom lesz, a tanár átveszi a főszerepet, és a többségben rá figyelnek, csupán én pislogok ki az ablakon, mikor meghallom az ismerős nevetést. Találkozik Lechel a tekintetünk, és mikor int, én is egy szélesebb mosollyal emelem meg kicsit a kezem, csak hogy a tanárnak ne tűnjön fel, majd hajolok is a füzetem felé.
Egy pillanat alatt a teremben annyian lettünk, mint az oroszok, vagy, mint a rozmárok. Enyhén félve körülnéztem, hogy mi a jó isten történt, amikor rákellet jönnöm, hogy a drága évfolyam társaim jöttek át látogatóba. Már láttam a két rocker arcán, hogy készülnek kizavarni – vagy inkább kiseperni – a 11/b osztályt. De aztán kiderült, hogy összevont óra lesz. Mellettem pár osztálytársam nem tetszésüket jelezve felhorkantak – páran megfordították a padjukat jelezve, hogy nem támogatják a rendszert –, de én csak arra tudtam figyelni, hogy Edina elindult a mellettem lévő üres hely felé. Abban a tíz másodpercben szerintem vagy 10 évet öregedhettem, annyira ideges lettem. Nem csak Reni miatt, hanem a saját szellemi épségem miatt is. Halottam olyan rémtörténeteket – kitől mástól, mint Zsoltitól –, hogy, aki egyszer egy órát kibír mellette az már előre fogja tudni a következő divat alapjait. De valamelyik vallás istene végül meghallotta az imáimat és a tanár szava miatt más került mellém. Furcsának tartottam először, hogy ezek a kis minta diákok milyen engedelmesen ülnek az mellé, aki mellé a tanárnő osztotta. Láttam rajta, hogy élvezi, hogy legalább a csoport 50% fegyelmezni tudja. Bezzeg mi: Zsolti úgy döntött, hogy neki nem tetszik a társa, így egyszerűen elhagyta a padját és leült a földre, a rockerek még mindig háttal ültek a táblának és Macu elkezdett japánnak tűnő szavakat mondani a vendégeknek. Ricsi bezzeg jól járt, ő mellé Lech ülhetett be. Én oldalra biccentve elkezdtem kémlelni a mellettem ülő lányt. Valahonnan nagyon ismerős volt, de valahogy nem tudtam össze rakni a képet. Főleg mert a folyamatos jegyzetelése miatt alig láttam az arcát. – Te komolyan írod azt amit a tanárnő mond? Lazíts, alapból se figyel nagyon, nem, hogy most mikor annyian vagyunk, mint a heringek – kicsit közelebb dőltem a lányhoz, hogy meghallja a hangomat.