Köztudott tény, hogy nem igazán kedvelnek a drága kis osztályomban, amivel nem tudok mit kezdeni. Kilencedik év elején még jó is volt a dolog, mert akkor kezdtük megismerni egymást, de aztán mindenki rájött, hogy a tánc miatt elhanyagolom őket, így hiába találkozunk majdnem minden nap szinte semmilyen kapcsolat sincs köztünk. Persze itt senki sem tudja, hogy utálom ezt csinálni, sosem kérdezik, hogy mi van velem és inkább gúnyolódnak rajtam, mintsem, hogy segítenének.
Ott van Villő, akire mindig is irigykedtem. Gyönyörű telt ajkai vannak, amihez természetes vörös haj társul, egyáltalán nem magas és elég csinos, míg én inkább vagyok felhőkarcoló és tömeg barna. A szerelmi életem sem túl jó, egyszer csókolóztam egy sráccal nyolcadik után egy tánctáborban, de a srác elmondta, hogy meleg és csak túl akart esni az elsőn. Azóta sem volt senkim. Villőnak ott van a lengyel cserediák, Lech, aki egy álom pasi és látszik rajtuk, hogy szeretik egymást.
A csengő hangosan zengi be az egész épületet ezzel kicsengetve az utolsó óránkról. Egy óra múlva edzésem lesz, de addig még van egy kis időm odaérni, így most kivételesen nem kell kapkodnom és elkérezkednem az órákról, hogy aztán az osztálytársaim undok pillantással méregessenek. Tudom, hogy nem fair, hogy mindig elmegyek, de inkább ülnék itt, mint egy begyepesedett tánctanárral lógjak késő estig.
Félve ugyan, de odamegyek Villőhöz, meg akarom kérdezni, hogy mit csinál délután és nem-e lógunk együtt egy kicsit. Mindig feszélyezve érzem magam ilyenkor, mert félek, hogy lekoptatnak és kigúnyolnak, mint általában.
-
Villő? – a hangom halk és kicsit remeg is, ahogy közelebb lépek a lányhoz. –
Nincs kedved elmenni valamerre? – kérdezem félénken, s közben a lány mögötti falon lévő képeket bámulom, amit év elején raktunk ki az osztályfőnökünkkel karöltve a tanév első tanítási napján.
Egyik lábamról a másikra álldogálok és már meg is bántam, hogy egyáltalán hozzászóltam. Az osztálytársaim nem is vesznek rólam tudomást, nem is köszönnek nekem, ha meglátnak az utcán csak elsétálnak mellettem. Akkor mégis hogyan gondoltam én ezt?