Chrenek Szimonetta

TULAJDONSÁGOK

Mikor mondja a szemed és a szíved ugyanazt? Ritkán? Naná! Ezért soha ne vedd készpénznek, amit látsz. Apa betegsége erre pont rásegít. Régebben rosszcsont, szeleburdi, végsőkig vidám és derűlátó énem mutatkozott meg, ami sokszor vezetett felsüléshez, legalábbis az első kettő. Ma ez már csak nyomokban található meg igazán, mint mindenben a mogyoró. Kissé kettévált a külvilág és a belső világom. Skizofrénia? Nem, felejtsd el! Nem két személyiség, csak két érzés. De amikor eltűnik ez a tudat, hogy baj van, és felborult az élet, akkor visszatérek. Igen, olyankor Chrenek Szimonetta újra visszatér. És rettentő furcsa ezt mondani, de én leszek én. Azonban mindig ott lappang, megbúvik az árnyékban, amíg felszínre nem evickél, vagy éppenséggel csap. Szőnyeg alá söprés talán mit sem ér. Persze igyekszem elhitetni a világgal, hogy jól vagyok. Elvégre, ha már  a csupavigyor Szimi is sír, az már tényleg tragédia. Ezért igyekszem magamban elintézni, feltéve, ha sikerül. Mert alapvetően eléggé barátokon lógós vagyok, de valahogy úgy érzem, nem akarom ezt rájuk zúdítani. Így is némelyiküknek lehet elég baja. Akivel pedig szeretnék beszélni róla, ő nincs itt. Nem tudom lesz-e valaha egy alkalmas pillanat, amikor erről tudok vele beszélni. Éljen a nővérem egyetemen van, mert ő okos! Éljen, hogy nincs itt! Éljen, hogy harcol a jövőjéért! Bár itt lehetne úgy, hogy tényleg itt legyen mellettem, mert szükségem van rá, ezúttal jobban, mint eddig bármikor, bármennyire is egymás idegeire megyünk. De visszatérve a barátokra, amiben segíthetek nekik, abban számíthatnak rám. Mert imádok segíteni ebben, vagy abban. Imádom, ha nevetnek. Vágyok, az emberek örömére. Egyfajta érzelemátvevő képesség van bennem néha. Ezért képes vagyok összetörni, ha éppen padlón van valaki, akit nagyon szeretek. És sajnos nem tudom, hogy normális dolog-e hülyét csinálni magamból csak azért, hogy újra nevetni lássam, hogy ezzel egyfajta gyógyírre leljen, legalább egy rövid ideig. Ilyenkor idiótának tűnök. Egyébként meg az vagyok.
Tanulás? Ájjájájájjj... Jaj nekem! A jegyeim úgyszólván "tűrhetők". A nővéremhez Lilihez képest azonban... Hát igen. Mit is mondhatnék? Okos. Ez mindent megmagyaráz. Nagyon büszke vagyok rá, hogy ő ennyire okos, még ha ő talán kevésbé arra, hogy én milyen vagyok. De meg sem kísérlem, hogy a nyomdokaiba lépjek. Amikor idejöttem, minden tanár csak őt emlegette a nevem hallatán, meg az eszét, ambíciózus lényét. Erre én, nemhogy okos nem lettem, de még céltudatos sem vagyok. Egyszerűen, nem vagyok arra képes, hogy leülök, és tanulok, magolok. Ha elkezdem, kinézek az ablakon, és süt a nap, esik a hó, vagy az eső. És előtör a vágy, hogy látni akarom, ki akarok menni. És én tudni akarom. A baj csak az, hogy a tanulással nem érzem így. Kivéve a szeretett tantárgyakkal.
Veszély? Netalántán kaland?  Huhuhuhúúú... Inkább egy ágyat nekem. Egyszerűen számomra ésszel föl nem mérhető, hogy vannak emberek, akik ezeket keresik. Hozzájuk képest én inkább a fedélzeten esetlen albatrosz vagyok. Ügyetlen. Idétlen. Szerencsétlen. Kétbalkezes. Így szeretném megköszönni a nővéreknek a gyengélkedőről, hogy minden egyes alkalommal sokadjára ráncba szednek. Szóval a helyzet az, hogy a nővérem számomra egyfajta példakép, de amikor folyton belerángatott valamibe a veszélyt kereső tulajdonsága, és én bénáztam, amiből baj lett, ezért ő került bajba, az azért nem a legjobb. Ezért valami megrögzött elmezavar alakult ki nála, hogy én vagyok az, aki olyan, mint a jókislány, és senki sem gyanakszik rám, de közben alattomosan kitalálok valamit, amiből aztán ő jön ki rosszul. Ezt szeretném cáfolni (többé kevésbé). Szeretem, ha nyugi van. Jobban, mint a káoszt, elvégre nem vagyok zseni, hogy uralni tudjam. Ennek ellenére naponta hullámok csapnak össze a fejem felett, valahogy felfordul az élet. És huss.... üdvözöllek újra drága veszély. Fájó szívvel búcsúzom tőled, ezerszer is áldott nyugalom!
Továbbá van-e példakép? Fura kimondani, de a nővérem lenne az.. Irigylem az agyát, a segítőkészségét, tudásszomját, azt, hogy mindent képes megoldani. Igyekszik mellettem lenni több kevesebb sikerrel, de nem tudja egyengetni az utam.
Aztán akiket még imádok, az a családom többi tagja. Anya, az az igazi anya. Gondoskodó, szeretetteljes, és fiatalosan jó fej. Apa pedig. Apát imádom. Apa-lánya viszony a miénk ízig vérig. Miatta lettem csínytevő csak igazán, ki lehetett volna nála jobb mester, és segítség ahhoz, hogy megvicceljünk a környéken mindenkit. Ha valami történt mindig nála kötöttem ki. Olyan, mint én, mindent igyekszünk poénnal elütni. Sajnos azonban azt nem lehet, hogy leukémiás, ami gyógyíthatatlan. Egyszerűen nem tudom elképzelni eztán mi lesz. Nem tudok arra felkészülni, hogy meghal. Nem tudom megmenteni. Egyszerűen tehetetlen vagyok. Nincs is ennél rosszabb. És ne ilyen szomorúan fejezzem be a hosszas monológot a jellememről, még valakit meg kell említeni. A kutyánkat, Aphroditét. Állat nincs aki nála játékosabb, energikusabb. Imádom őt (is)!
Mellig érő barna lobonccal és két barna szemmel (igen, talán ez az egyetlen, kivéve bizonyos könyvek olvasását, amiben hasonlítok a nővéremre, de talán mintha barna lenne) áldott meg a fennvaló. Ezeken nem tudok, sőt őszintén szólva nem is akarok változtatni. És bár néha a fülig érő vigyor, nincs reális összhangban a lelkivilágommal, de valahogy az is mintha levakarhatatlan lenne a képemről. Megjelenés. Elég változatos. Főleg az alkalomtól, személytől függő. Előfordul a nagy keretes szemüveg, ha magam vagyok, és esetleg olvasnék. De emberek közt ezt inkább elhagyom, és valami elegánsabbra, vagy hétköznapibbra váltok. Alkalomhoz, személyhez illőn... Valóban ez jellemzi.

Copyright