TULAJDONSÁGOK

ÉLETEM TÖRTÉNETE

Szerintem untig hallotta már mindenki azt a bizonyos történetet, ahol adott a fiatal, ártatlan leányka, aki csak azért vállal el egy munkát, mert pénzszűkében van, hiszen segítenie kell a családját... majd egy rendezvényen megismerkedik a jóképű és pénzes úriemberrel, aki elcsábítja és akiről később kiderül, hogy hopp, már házas, sőt, gyerekei is vannak. A bíróságokon szeretik az ilyen történeteket, főleg ha nagykutyákat lehet velük bemocskolni, akinek mondjuk úgy, hogy túl jól megy. Nos... az én drága édesapám is beleesett egy ilyen kelepcébe. Úgy hiszem az én agyafúrt anyám kifejezett céllal ment el hostessnek arra a bizonyos rendezvényre, és el is érte, amit akart - állapotos lett egy nem mindennapi bankszámlával rendelkező férfitól. Nem lett se bíróság, se per, csak pénz és ígéretek. És hogyan is folytatódik az ő szemszögéből a történet? Celia - nekem csak anyu - ott nyerészkedett, ahol tudott, engem apa nevére vetetett és az ő kapcsolatai révén igen jó munkahelyeket csípett meg, ezzel nem kicsit az agyára menve apa valódi feleségének. Szerintem kifejezetten élvezte ha néha burkoltan bemutathatta a középső ujját a hölgynek és táncolhatott az idegein. Nem, anyámat semmiképp se nevezném jó embernek - volt kitől tanulnom.

De mi a helyzet velem? Nos... eleinte teljesen normálisnak tűnt, hogy az én édesapám nem tölt velünk annyi időt, nem feltétlen tudtam kihez hasonlítani, meg persze elhittem, hogy "apukám nagyon fontos ember, sok dolga van" szöveget. Tíz éves koráig kinek lenne kedve megkérdőjelezni a szülei szavait? De aztán egyre kíváncsibb lettem, hiszen... én is örültem volna, ha mindkét szülőm ott van a számomra fontosabb eseményeken - például az első énekversenyemen - de nálam csak anya volt ott... vagyis általában megjelent rajtuk. Megesett, hogy egy "iszonyatosan sürgős eset" miatt ő is lemondta - persze később rájöttem, hogy simán csak egy megkopasztani való pénztárcáról volt szó, elvégre apa hiába utalt miattam minden hónapban bizonyos összeget, azért őt se ejtették a fejére és odafigyelt, hogy anyám nem a saját hülyeségeire költse el azt. Akit egyszer átvertek legközelebb már nagyon körültekintő lesz.

Emlékszem, pont apa miatt kezdtem bele hazudozói pályafutásomba. Egy idő után lassan mindenkinek feltűnt, hogy a kis Camille Sallai édesapja valami furcsa okból sose jelenik meg egy szülői értekezleten, családos pikniken, vagy más eseményen, ahol azért illik megjelenni. Az egyik legjobb barátnőm kérdezett rá, hogy mégis, mi a helyzet az apukámmal... én pedig azt mondtam, amit anyutól hallgattam sokszor. Hogy az én apukám egy nagyon fontos ember, azért sok a munkája és keveset van otthon. Végül... elkezdtem történeteket kanyarítani a dolog köré. Elment Afrikába, hogy ott segítsen az embereknek, vagy hogy mivel apu magyar származású, ezért épp ott van és a helyi vezetőknek ad tanácsokat. Hazugságaim egyre nagyobbak lettek, de én kifejezetten élveztem, hogy el is hitték nekem őket, sőt, már várták, hogy meséljek arról, hogy milyen izgalmas dolgokat csinál az én apukám! Irigyeltek, hogy bezzeg az ő apjuk olyan "egyszerű", nincs a munkájában semmi izgalmas - pedig ha tudták volna, hogy sokszor mennyi mindent megadtam volna azért, ha ne csak egy-egy nap láthattam volna!

Tény, nagyon próbálkoztam megfelelni apunak. Az anyanyelvem a francia, hiszen Franciaországban töltöttem életem legnagyobb részét, de persze magyarul is tanultam, sőt, próbáltam minél jobb lenni belőle, hogy könnyen beszélgethessek apuval. Mikor kiderült, hogy jeleskedek az éneklésben, akkor minél több időt és energiát öltem bele, hogy még inkább kiemelkedjek... na a tanulásról ne is beszéljünk. Mindent megtettem azért, hogy osztályelső legyek... és egy idő után az se riasztott vissza, hogy kitolja az osztálytársaimmal. Azt akartam, hogy apa elismerjen! Csak aztán borultak a dolgok. Azt eleve sejtettem, hogy valami nem korrekt azzal, hogy apu ilyen keveset van velünk és nem is házasok anyuval, de 13 éves lehettem, mikor értesültem arról a kis "apróságról", hogy bizony az én drága jó édesapámnak van egy másik családja - egy másik nővel és egy leány gyermekkel. Hát igen, pont a lázadó korszak kezdetén voltam és nem igazán fogadtam jól a hírt, sőt. Dühös voltam, hogy apának van egy másik gyerek az életében, egy másik lány, aki biztosan több figyelmet és szeretetet kapott, mint én. Hogy amiért én keservesen küzdök, az neki alanyi jogon jár, hiszen ő a világ előtt felvállalt, szép hímes tojás, a tökéletes leány gyermek... én pedig csak egy nemvárt selejt, egy kellemetlen mellékhatása egy szenvedélyes éjszakának.

Akkor borult minden és vett az életem egy olyan fordulatot, amit nem feltétlen neveznék szerencsésnek, de... végül is, nem bántam meg. Már akkor is tisztában voltam azzal, hogy igen jó megjelenésű lány vagyok, nem is volt nehéz beilleszkednem új társaságokba - így olyanokba se, amelyeknek nem éppen volt jó híre. Ahogy telt az idő egyre hosszabb időkre maradtam ki otthonról, a jegyeim is romlottak és bizony... nem voltam egy jó gyerek. Nagyon nem. Tudtam, hogy ezzel valahol mindkét szülőmet bántom, de... dühös voltam rájuk. Azt akartam, hogyha én rosszul érzem magam, akkor bizony nekik se legyen jobb... és tudom, mára tudom, hogy ez elég kicsinyes hozzáállás volt, de akkoriban nem izgattam magam ezen. Apa próbált a lelkemre beszélni, de mindhiába. Némi változást az életembe akkor iktattam be, mikor gimnazista lettem. Szükségem volt arra, hogy az emberek pozitív képet alkossanak rólam, így próbáltam megőrizni ott a jókislány álcáját, miközben az iskolai falain túl már közel sem voltam az. Szerettem partizni, szerettem a zenét... és szerettem Théo cigarettáit, aminek mindig olyan kellemes aromája volt - ha érted, hogy értem. Ugyanígy nem zavart, ha "véletlen" lecsaptam egy állítólagos barátnőm kezéről a fiúját, hogy aztán túladjak rajta, ha megszereztem amit akartam és ugyanígy nem győztem visszaélni az ölembe hulló lehetőségekkel, elvégre... aki nem lép ilyen esetekben az nem önzetlen, csak egyszerűen hülye.

Mondhatnánk, hogy a génjeimben van ez a viselkedés és az alma nem esett messze a fájától. Vagy akár azt, hogyha már láttam, hogy anyám miképp viselkedik, akkor tanulhatnék belőle, én lehetnék jobb nála - de édesem, én valóban jobb vagyok nála! Én senkivel sem fogom felcsináltatni magam azért, hogy pénzhez jussak... nem-nem. Megtalálom én annak más módját, jobb leszek, körmönfontabb. Apám túl sok mindenben tudott diktálni anyámnak, én azt a kicsit se engedhetem meg majd annak, akit a karmaim közé akarok kaparintani.

Vagyis... olyasmi tervekkel éltem Franciaországban, amelyek arról szóltak, hogy remek iskolai eredményekkel majd egy zeneművészeti egyetemen folytatom a tanulmányaimat és majd nyakon csípek valami előkelőbb úriembert, de vannak pillanatok, mikor nem igazán vagyunk döntéshelyzetben.
Ilyen volt az az este is. Emlékszem, ahogy a srác - talán Yanisnak hívták? - ott szuszogott mellettem, miközben én a telefonomat nyomkodtam. Anyám sokadjára próbált felhívni, én pedig sokadjára nyomtam ki. Semmi kedvem nem volt a rikácsolásához, hogy miért nem vagyok még otthon, meg hogy mit is képzelek magamról. Ugyanezeket a kérdéseket én is feltehettem volna neki, csak ugye, a "gyerek" szájából ez nem hangzik annyira komolyan. Akkor épp jobban érdekelt egy Youtube-ra feltöltött videó, ami a legutóbbi fellépésemről készült. Elégedetten láttam, hogy összességében pozitívan nyilatkoznak róla az emberek, hogy megvan bennem a "tehetség", és még sokra vihetem... de az anyám csak nem akart békén hagyni, én pedig felvettem a telefont - és ott tört darabjaira minden addigi tervem.
Apám meghalt és bár hagyott rám örökséget, azt csak abban az esetben kapom meg, ha a "nővéremhez" költözöm, Magyarországra. Sőt, abba az iskolában kell tanulnom, ahol ő dolgozik... nem mellesleg ő eddig nem is tudott arról, hogy én létezem. Csodás, vagy csodás? Baromira nem az. Minden kapcsolatomnak lőttek emiatt a hülyeség miatt és együtt kell élnem azzal a nővel, akit egyszerre irigylek és utálok. Remek. Tényleg. Lehetne ennél rosszabb?