TULAJDONSÁGOK

ÉLETEM TÖRTÉNETE

- Ábel, tudom, hogy az anyukád nem utál vagy ilyesmi, de azért a múltkori baleset óta... - sütöm le a szememet, vigyoromat viszont képtelen vagyok palástolni. Valóban kínos volt a jelenet, amint ránk nyit azzal a szöveggel, hogy mit kérünk reggelire, de meg volt benne az a fanyar, ironikus komikum - Szóval azóta nem igazán tudok a szemébe nézni. Mert hát valljuk be, nem volt bölcs dolog bezáratlanul hagyni az ajtót.
Nem folytatom, elhallgatok, majd megölelem Őt. Nem pillanatnyi érzelemhullám, csupán nem akarom, hogy válaszoljon, ugyanis én kezdtem aznap reggel az egészet, és én nem hagytam kikelni az ágyból. Hupsz.
Lehúzom telefonom a töltőről, kikapcsolom a wifit és egy apró bólintással jelzem, indulhatunk. Ez a második napja a Disputaversenynek, és most itt az idő, hogy színre lépjek. Külső szemtanúk úgy szoktak fogalmazni, hogy amint fellépek a pódiumra, megszáll valami. Nem kifehéredett szemről és kántálásról beszélek, hanem olyan magabiztos vigyorról, amit lehetetlen lemosni az arcomról, még akkor is, ha úgy tűnik, sarokba szorítottak. Olyan játszi' könnyedséggel kerülgetem a kényes területeket, és teszem fel a keresztkérdéseket, mint ahogy azt senki. Lehet azt mondani rám, hogy el vagyok szállva magamról, de nem igaz. Nem tudok elszállni, túl nehezek a trófeák, amiket sorra nyerek. Nyerünk. Körbepillantok, és pódium árnyékában, a zsűritől és a közönségtől takarva még egyszer megszorítom Ábel kezét, majd sebes léptekkel elfoglalom a helyemet. Alaposan végigmérem a mellettem álló lányt, rákacsintok, majd érzem, ahogy az ajkaim akaratlanul is szélesebbre húzódnak.
Nos, nem mennék bele, hogy mi volt a téma, és hogy milyen amatőr felvezetést produkált szegényke. Elég az, hogy egy elegáns torokköszörülés után olyan mindent elsöprő cáfolat- és kérdészuhatagot szabadítok rá, hogy csak hebegni tud először. Innentől kezdve minden egyes szavam egy utolsó döfésnek számított a vitában, és az önbecsülésében egyaránt. Nem kéne ilyen kegyetlennek lennem, de nem tehetek róla, néha elkap a hév. Amint kihirdetik a győztest, nem tudok uralkodni magamon, nevetésben török ki, majd egy pillanatnyi fapofával kezet rázok a másik csapattal. A formalitások elvégzése alatt nem csillapodott a mellkasomat feszegető diadal ereje. Csak Ábelt akartam, Azt akartam, hogy itt legyen mellettem. Nem úgy, ahogy most álldogált egy méterre, hanem a karjaimban.
Elindulunk visszafelé, pár lépés után megragadom a csuklóját, és finoman, de biztosan húzni kezdem a férfimosdó felé. Ahogy beértünk, nem törődve az kellemetlen szaggal, feltépem az első szabad fülke ajtaját, és magunkra zárom. A diadalba némi szégyen vegyül, mert rejtegetni próbálom kettőnket, de amint ajkaim az övéihez érnek... Azt összes aggodalmam elszáll. Amint átölel, úgy érzem, képes lennék apám elé állni... És mikor azt a bűvös szót sóhajtja a fülembe, nincs senki az égvilágon, akinek ne tudnám könnyű szívvel vallani, hogy és ezt a fiút szeretem.