Óvatosan gurultam be a longboardommal az iskola területére. Fogalmam sem volt arról, hogy az ilyesmi mennyire megengedett itt, de amúgy ezen kívül is volt ezernyi kérdésem még, amit szívesen feltettem volna valakinek, mert rengeteg dolgot nem magyaráztak el nekem mielőtt ideküldtek. Annyit mondtak, hogy a francia nyelvet tanuljam nagyon, mert az a felvételihez követelmény, a magyar majd úgyis ragad rám, abból elég ha a túlélési szintre hozom magam. Hát mit ne mondjak, ez nagyon nem esett jól a maximalista lelkemnek… Alapból rámsóznak egy ilyen feladatot, mégis hogyan kéne vele boldogulnom? Két európai nyelvet – ráadásul nem egy angol szintűt – sóznak rám, hogy két hónap alatt tanuljak meg? Mi ez? Elég sok minden megy, például ismerem a japán kanjik egy részét – körülbelül négyezret tuti felismerek – meg a kínai írásjelek is mennek, tekintve, hogy azt még az elemi iskolában megtanultam… Komolyan nehéz lett volna az eddig megszerzett tudásomnak megfelelő helyre küldeni? Úgyis csak két év az egész… Meg akkor már nem küldhettek volna minket egy helyre? Úgy is lehetnek valóságshow-k, sőt szerintem a nézettség is nagyobb lenne, mert tuti vannak olyan emberek akik engem nem kedvelnek, de másik csapattársamat meg igen… Nem tudom mit akart ezzel elérni a cég, mindenesetre sok frusztrációt okoztak a dologgal. Ennek mondjuk több oka van, például a kollégium is. Egyáltalán nem vagyok nagy igényű és nem vágytam luxuspalotára, de otthon is kollégiumban lakunk a srácokkal, szóval tényleg úgy érzem, hogy megerőltethették volna magukat, mert én nem fogok tudni mit kezdeni egy csomó új sráccal. Amúgy meg van egy csomó cuccom amit magammal hoztam, és ezeket nem fogom tudni hova rakni egy olyan pici szobában. Na nem mintha az otthoni sokkal nagyobb lenne, ott is minden össze van zsúfolva, de még mindig jobb ennél a lyuknál. Komolyan nem tudom hogyan lakhatnak ilyen körülmények között az emberek… Sőt, igazából egy csomó dolog más itt, mint otthon, például nincsen mindenhol wifi, meg hiányoznak az utcai éttermek a koreai ételekkel, de majd kipróbálom a magyar ízeket, ezen ne múljon. Na szóval lényeg a lényeg: nincsen valami jó kedvem, mert alapból korán kellett kelnem és fáradt vagyok, még a koncerteket se sikerült kipihennem, emellett még ott van az állandó nyelvtanulás… Igazán kérhettek volna még nekem egy napot, szerintem mindenki tudott volna nélkülözni egy koreai srácot aki nem is tud magyarul. Vagyis tudok, de még van mit tanulnom bőven… De majd csak ragad rám valahogy. Beléptem az aulába, ahol egy vérmes nőszemély szinte azonnal rám is támadt, ordított velem, én meg csak néztem, de nem szóltam hozzá, hiszen azt sem tudtam, hogy miről beszél. Amikor viszont a longboardom felé kezdett hadonászni és el akarta kapni tőlem hirtelen megijedtem és magamhoz szorítottam. - Én nem adni, otthon ez kerül 50, 000 won – néztem rá kétségbeesetten, mire még ordított velem egy sort, én elnézést kértem – koreaiul, lol – és meghajoltam, aztán egy kicsit arrébb álltam, és onnan figyeltem a bejövő diákokat. Gondolom ez a nő valami biztos lehet, ugyanis a vonalzójával állt tovább a Jean D’arc szobor mellett, és majdnem minden diákba belekötött, egy kicsit elmosolyodtam a dolgon, hiszen néhányan visszafordultak és kimentek az iskolából, gondolom haza. A legtöbben lányok voltak, akik magassarkút vagy rövid szoknyát viseltek. Érdekes dolog, nálunk az egyenruhához tartozó szoknya hossza talán még rövidebb is, mint az előbb elküldött lányé… Furcsa szokások vannak itt. Alapból tök furcsa úgy suliban lenni, hogy nincsen rajtam az iskolám címerével ellátott egyenruha, sőt igazából azt akartam felvenni itt is, mert alig volt normális ruhám, de ezt a kiadó nem igazán preferálta és inkább összevásárolt nekem annyi cuccot, amennyit egész életemben képtelen leszek felvenni, sőt mind el is hozatták velem, ezért meg tuti az itteni srácok már melegnek is néznek, pedig csak otthon fontos a megjelenés, minden férfinak több cipője van, mint az ide járóknak összesen. Sőt, ahogy elnéztem az itteni fiúk öltözködését… Na abban is ki fogok rívni, teljesen máshogy néznek ki… Csodás. Viszont így elsőre nem ártana megtalálnom mondjuk a termemet legalább, vagy a szekrényemet – úgy hallottam itt olyan is van – meg érdemes lenne felkészülni a bemutatkozásra is, mert tuti végig fogjuk futni ezeket a köröket. Egyáltalán nem izgultam, nem csinálok gondot abból ha nem fognak kedvelni, voltam már valakivel élet-halál viszonyban is! Na jó, ez nem teljesen igaz, ilyen csak a videoklipjeinkben fordult elő, az egyik pont emiatt lett nagyon híres, van rajta egy csomó megtekintés… Tényleg! Abba bele sem gondoltam, hogy talán egy ilyen távoli országban is van olyan aki hallgatja a zenénket, sőt akár meg is veszi az albumjaimat. Te jó ég, lehet, hogy vannak rajongóim a suliban? Na a bennem tomboló magabiztosság már el is tűnt, de azért próbáltam ezt nem mutatni, inkább gyorsan be akartam ülni a termembe, a lehető legtöbb fiú közé. Nem akarom, hogy megint megkergessenek… Odamentem az első emberhez, aki hozzám a legközelebb esett – pechemre pont lány volt, és ha meg fog kergetni akkor én felhívom a céget és hazamegyek – és megszólítottam. Eléggé gyorsan beszéltem, erős koreai akcentussal, de igyekeztem kifejezni mindent, amit keresek. - Annyeong!... Öhm, szia, segítség nekem adni tudnál? – makogtam, aztán inkább megráztam a fejem és a kezébe nyomtam a papírokat, amit a titkárságon adtak. Könyörgő pillantásokat vetettem rá, és csak reménykedtem benne, hogy nem fog hülyének nézni. Inkább a nyelvembe haraptam, nehogy rákiabáljak, hogy „Jaebal!”, folyamatosan arra emlékeztettem magam, hogy biztosan nem értené, mert hát miért tanulna egy ilyen helyen valaki koreaiul?
Év eleje. Mit is mondjak neked? Nem vártalak. Nem hiányoztál. Kurvára nem. Jó volt a nyár, és te ezt most tönkreteszed? De mért is? Tettem ellened valaha bármit is? Én úgy emlékszek, hogy nem, de kérlek javíts ki, ha tévedek. Köszönöm. Megállok a bejárat előtt és végig nézek magamon. Egy lenge ing, egy farmerszoknya és magassarkú. A szoknya bőven érinti az elvárt hosszúságot. A smink egyszerű, mindennapi. Nem okozna gondot Mádaynak. Apropó! Máday, az a vén szipirtyó aki félelembe tartja a diák népségét. Na hát engem biztos nem fog, ősellenségem a boszorka. De első nap nem húzom ki vele a gyufát. Amint belépek köszönök, majd miután meglátom Vikit mint valami pillangó, oda lebegek elé. Rögtön bele is kezdünk a nyár történéseiről társalogni, addig a pontig, amíg valami kínai -első ránézésre meglehetett állapítani, hogy új- szerzetes, aki össze-vissza hebeg-habog, majd inkább kezembe nyom néhány papírt. - Áhh, szia! Persze, kövess! - szívesen segítek újaknak, mert hát miért ne? Elköszönök Vikitől majd az igazgatói felé veszem az irányt. - Milyen udvariatlan vagyok, engem Nikinek hívnak, és téged? Melyik osztályba jöttél?
Tárgy: Re: Niki x Kihyun Kedd Május 03, 2016 9:42 am
Niki & Kihyun
Ami azt illeti, soha életemben nem töltött el örömmel az iskolakezdés, de mindig úgy vágtam bele magam, hogy jók lesznek a jegyeim, és a maximális teljesítményt hozom majd ki magamból. Hát… Ez igazából általában sikerült is, mert nagyon igyekeztem mindig, és majdnem kitűnő lettem félévkor ha elengedtem magam, év végén pedig sikerült kijavítanom az egyetlen négyesem, ami becsúszott. Na igen, hát néha napján előfordul az ilyesmi, volt olyan is, hogy a javítás nem jött össze, de akkor sem szomorkodtam, mert két évente megfelel a 98% is. Ez egyáltalán nem jelentette azt, hogy pedáns vagy stréber lennék, egyszerűen csak nem bírtam elviselni ha valakinek nem felelt meg a teljesítményem, és így jött ki ez rajtam. Na mindegy, igazából kifejezetten el sem szomorított a dolog, mert nagyjából tudtam mire számíthatok. Bármi történik, én keményen fogok dolgozni, és megcsinálok mindent, amit csak tudok. Egykis lustulás vagy házi kitolás az utolsó pillanatra persze néha belefért, de ennyi, amúgy elmondhatom magamról, hogy becsülettel dolgoztam végig az évet. Most viszont komolyan gyomorgörccsel keltem. Itt vagyok egy idegen országban egyedül, egy olyan helyen, ahol még wifi sincs a suliban, nekem meg lefogyott a mobilnetem, szóval nem igazán tudok írni a srácoknak sem, hogy mi van velem. Japánhoz vagy a hazámhoz képest ez a hely kész őskövületnek tűnt, egy csomó olyan dologgal találkoztam amivel amúgy otthon soha, de ennek nem az volt az oka, hogy annyival fejlettebb lenne ez a hely, a mutató inkább jóval lejjebb volt ahhoz képest, ahonnan jöttem. Na mindegy, ezzel még meg tudok birkózni, hiszen a koliban tuti lesz wifi a házik elkészítése végett, majd ott simán beszélhetek velük akár egyszerre telefonról, laptopról, meg tabról is… Őszintén állíthatom, hogy valahol rettegtem ettől a tanévtől, hiszen nem elég, hogy két teljesen más nyelven kéne megszólalnom itt – ugye a franciát mindenki majdhogynem anyanyelvi szinten beszéli, én meg egy cseppet még mindig le vagyok maradva tőlük – még egy teljesen más mentalitású közösségbe is kerültem. Egy csomó minden fura, az egyik ilyen dolog az pont az ellenkező nemet érinti. Eddig minden lány aki elment mellettem le volt sülve, és nem is voltak annyira csontosak, mint a koreai lányok. Furcsa, de mindenesetre szerintem csinosak ezek a lányok, pedig otthon tuti sokan elküldenék őket edzőterembe, mert kilógnak a súlyráta miatt. Szóval igen, úgy nézelődtem itt, mintha egy kiállításon lennék, viszont az emberek is legalább annyira bámultak engem. Ennek több oka is lehet, egyrészt az, hogy az európaiak egy része nem tartja szépnek az ázsiaiakat, én meg azért szerintem nem vagyok olyan ronda és rosszul öltözött jelenleg – meg amúgy sem – hogy az embereknek átfusson rajtam a tekintetük. Abban is biztos vagyok, hogy a fél suli azt hiszi, hogy kínai vagyok, de mindegy, majd felvilágosítom azt, aki megkérdezi. A kezemben tartott papírok nyomása egyre nagyobb lett rajtam, ugyanis egy büdös betűt nem tudtam kiolvasni az egészből. Na, hát nem csak a mai nap, hanem az iskolaév is jól indul. Sürgősen meg kell tanulnom olvasni ezeket a betűkapcsolatokat, különben el fogok vérezni. Nem hiszem, hogy vannak olyan emberek ezen a helyen akik megtennék helyettem a dolgot hosszútávon, meg megbukni sem szeretnék semmiből sem… Ezért is szólítottam le az első lányt aki velem szembejött, de nem kifejezetten éreztem magam bátornak, szerintem ezt ő is észrevehette. Mégiscsak egyedül vagyok egy helyen, ahol itt van egy csomó idegen, meg minden. - Thanks – mondtam inkább angolul, és hálásan rámosolyogtam. Tényleg volt bennem némi félelem azért, hogy el fog utasítani, de végül örülök, hogy nem így történt. Most már nem is voltak annyira rossz érzéseim a hellyel kapcsolatban, furca, hogy egy kis kedvesség miféle csodákra képes. - Kihyun – mutatkoztam be a keresztnevemen. Ő is ugyanezt tette, szerintem teljes mértékben felesleges lenne traktálni azzal, hogy hívjon már a teljes nevemen, mert otthon az úgy udvarias, itt nem így van, és én vagyok az, akinek alkalmazkodnia kell, nem ő. – És 11. A. Te… Hová jársz? Próbáltam értelmesen társalogni vele, de még abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán ért valamit abból amit hablatyolok. Magyarul beszélek az tény, de olyan erős az akcentusom, hogy szerintem ha rámondom, hogy ez bizony orosz nyelv, még azt is elhiszik nekem.
by Vendég Szomb. Szept. 16, 2017 5:08 pm
Tárgy: Niki x Kihyun 
