Tárgy: Cortez x Kihyun Hétf. Ápr. 11, 2016 5:37 pm
Cortez & Kihyun
Ma egészen jó napom volt, kezdem szokni az itteni klímát – na hát arra azért adhattak volna nekem némi időt, hogy legalább kipihenjem magam, de mindegy – meg kezdek belerázódni az itteni oktatási rendszerbe is, ami egészen lazának tűnik a miénk mellett. Igazából egyetlen nehézséget a magyar nyelvhasználat okozta nekem, de a padtársam elég segítőkész, szóval azzal sincs probléma, talán pár hónap múlva már magamtól is érteni fogok mindent. Illetve ami azt illeti többé kevésbé így is megvan, tudom miről van szó az órákon, de amúgy meg koreaiul jegyzetelek, magam sem tudom miért, sokkal logikusabb lenne ha ezt magyarul csinálnám, mert legalább a borzalmas helyesírásom fejlődne valamit… Na mindegy. Majd keresek valakit aki tud segíteni, eddig egészen segítőkésznek bizonyulnak körülöttem az emberek. Örültem is neki, mert így legalább könnyen tudok barátokat találni, annak ellenére, hogy egyáltalán nem terveztem ilyesmit. Komolyan hiányoztak a srácok annak ellenére is, hogy a vezérünk ma felhívott és károgott egy sort arról, hogy mennyire szar neki az új egyetemen, és be van kamerázva a szobája, ezért megint meg kell játszania a viselkedését, hogy az a tévébe mehessen (értsd: nem lehet se fingani, se böfögni, a zuhanyzást meg kifejezetten kényelmetlen megoldani úgy, hogy adásba is kerülhessen az), szóval nála már pörög rendesen az élet, gondolom majd jönnek ide is, aminek egyáltalán nem örülök. Ezt a részét a munkámnak soha nem szeretettem, de hát meg kell vele birkózni, majd ráérek akkor aggódni a dolgon ha már itt vannak. Visszamentem a koleszba, hogy lepakolhassam a cuccaim egy részét, s normális esetben biztosan megcsináltam volna a házimat, most azonban nem volt kedvem ilyesmihez. Úgy vettem észre, hogy az osztálytársaim sem jeleskednek a háziírásban, én meg majd gondolom holnap reggel gyorsan kimásolom az eredményeket a könyvből. Mondjuk egy csomót kéne tanulnom, hogy megkaphassam az itteni érettségi rendszer szerint járó bizonyítványt, de hát mire való az éjszaka? Átnéztem a tantárgyaim nagy részét amiből osztályozóznom kell, egy csomó mindenből otthon előbbre voltam még úgy is, hogy nem tudtam rendesen bejárni a suliba a fellépések és azok előkészületei miatt. Ha már itt tartunk… Ma egy elég érdekes srác rontott nekem és magyarázott össze-vissza, hogy be kéne lépnem a suli énekkarába, de én inkább kedvesen visszazutasítottam az ajánlatot. Borzalmas a magyar és a francia kiejtésem is, egyáltalán nem akarom rontani az összhangot, meg amúgy is… Mondjuk a színjátszó szakkör jobban érdekelne, mert olyan nagyon eddig még nem volt szerencsém színészkedni, pedig mindig szerettem volna kipróbálni. Hát majd talán két év múlva összejön a dolog. Pár szót beszéltem a többiekkel Skype-on, mert érdekel, hogy mi van velük, de a szokásos „megvagyok kösz” választ adták, gondolom rajtam meg a vezérünkön kívül mindenki a pöcsét vakarta, jellemző módon… Na mindegy, inkább nem is foglalkozom ezzel, de az igazán érdekelne, hogy miért csak minket küldtek el egy másik iskolába, a többieket meg nyaralni. Majd talán egyszer írok egy e-mailt az elnöknek, habár jobb lenne ha nem tenném, mert nem akarok rögtön meghalni ahogyan visszamegyek az országomba. Jobb dolgom híján inkább felkaptam a deszkám és kigurultam vele az utcára. Egészen jó idő van, ezért az ülepes nadrágomhoz csak egy vékony pulcsit vettem fel, alá fehér trikót, illetve egy napszemüveget, mert így lemenőben eléggé tűzte a szememet a tüzes golyó. Én magam sem tudtam, hogy hova készülök menni, úgy döntöttem, hogy felfedezem egy kicsit a várost, hátha találok valami érdekeset. Mondanom sem kell, Szöulhoz képest egy kicsit laposnak éreztem az itteni életet, ott mindig rohanás volt – na nem mintha itt az nem lenne meg, csupán egy kicsit hogy mondjam… kisebb a tömeg és kevesebb az autó, ezért a levegő is frissebb, legalább azt a hülye maszkot nem kell viselnem – olyan az a város, mint egy hangyaboly. Ahhoz képest az itteni sürgés-forgást egy kicsit laposnak éreztem, de ez egyáltalán nem volt rossz, sőt talán egy picit örültem is neki, mert azért ennek is megvannak az előnyei. Már egy ideje deszkáztam, amikor végre találtam egy szimpatikus parkot, ahol ha jól láttam elég sok korlát és lépcső van, lehet trükközgetni. Mindig is szerettem deszkázni, meg mivel egészen jó vagyok a sportokban, könnyen is tanultam. Persze egy ideje már nem csináltam, talán fél éve voltam újra deszkán, de szerintem ez nem olyan dolog amit el lehet felejteni. Ahogy beértem a parkba megpillantottam pár srácot a suliból, akiket amúgy elég nehéz lett volna nem észrevenni, szinte azonnal kiszúrtam őket az első napomon. Azokra az amerikai menő csávókra emlékeztettek akik soha nem tanulnak, minden csaj odáig van értük meg ilyenek. Furcsa belegondolni, hogy ez nálunk pont fordítva van, ott a lányok mindig azokra a srácokra buktak akik egyben gazdagok, intelligensek és jól néznek ki, szóval úgy nagyjából az osztályelsőkre. Mondjuk az én népszerűségi indexem egy kicsit máshonnan fakadt, meg én magániskolába jártam testőrökkel, aminek egyáltalán nem tudom mi értelme volt, a magántanárok logikusabbnak tűntek volna, de én csak csináltam amit a cég jónak látott. Végül nem is tudom, hogy mi vezérelt, de úgy döntöttem, hogy ha már nincsen jobb dolgom, akkor odamehetnék hozzájuk barátkozni egy kicsit, még úgy sem ismerek sok embert. Teljesen természetesen gurultam oda hozzájuk, aztán lefékeztem az egyik srác előtt – asszem mindenki csak Corteznek hívja – és a kezében tartott deszkára mutattam. - Jól néz ki, otthon volt egy hasonlóm – angolul szóltam hozzá, mert mindig magabiztosabb vagyok, ha ezt az idegen nyelvet használhatom, mindig én voltam a legjobb angolos a csapatban – Kár, hogy eltörtem az egyik korláton… Esetleg megtudod mondani, hogy hol tudok hasonlót venni? Fogalmam sem volt arról, hogy ez most mennyire számított cikinek, mindenesetre a tartásom hanyag és nemtörődöm volt, amit nem csak azért vettem fel, mert idejöttem hozzá, hanem alapból is ilyen volt. Sokszor mondták már nekem, hogy egy kicsit ki kéne húznom magam, de egyáltalán nem kedveltem a karót nyelt testtartást, ez legalább kényelmes volt.
Az elmúlt három évben sokat változtam. Ha ránézek a 9.-es képemre...úristenem. A hajam a szemembe lógott, minimum 2 havonta fésültem – nem mintha most az drasztikusan gyakoribb tevékenység lett – és, ami az akkori személyiségemet legjobban meghatározta az a gördeszka volt. Komolyan szerintem, ha tehettem volna még WC-re is vittem volna. Úgy öltözködtem, mint a nagy szupersztár deszkások és minden trükköt meg akartam csinálni, még a lehetetleneket is – következménye: pár hét kórházban fekvő betegként. De szerintem 16 évesen mindenki próbál egy kicsit a nagyobbakra hasonlítani és így voltam én is vele. Azóta viszont a fejem lágya kicsit benőtt és a saját stílusom is kialakult. Már nem öltözködök úgy mint régen, de azért a gördeszka nem került ki a lábam alól. A sport mindig is kell az embernek, meg egy kis szórakozás is. Szeretek csak egyszerűen gurulni, ez főleg az elmúlt időben lett így. Kezdő koromban minden centiméter után egy újabb trükköt csináltam, próbáltam megmutatni mindenkinek, hogy mit tudok. Megint annak a következménye, hogy a szüleim mennyire nem figyeltek rám és 12 éves fejjel ez elég szarul esett. Mindent megtettem, azért, hogy csak egy pillanatra is rám nézzenek. De ez legtöbbször mit sem ért. De ma úgy döntöttem, hogy inkább egy parkba jövök pár emberrel trükközgetni. Az osztályomból csak Ricsi deszkázik – meg még páran jó pár sör után –, de ő nem ért rá. Nem is tudom, hogy mit csinálhat a haverom ilyenkor, de abban biztos vagyok, hogy nem tanul. Így más osztályokból kellett összeszednem embereket. Persze mikor megtudták a suliban, hogy deszkásokat keresek, akikkel délután lazulnék, hirtelen a fél iskola jönni akart. Olyan is, aki még életében nem állt boardon. Majdnem olyan tömeg lett, mint egy szülinapi bulimon. De azt inkább ne is említsük, csak annyit mondanék: Akkor gyere a bulimra, ha én ismerlek téged és nem fordítva! Azt viszont hamar ki lehet találni, hogy a hirtelen sok vissza igazoló közül ki az, aki tényleg nem miattam jönne, hanem a szórakozás miatt. Öten gyűltünk össze egy viszonylag nem rég felújított parkban. Már sikerült pár jó figurát megcsinálnom, így jól megérdemelten kivettem a táskámból a kólát – az Isteni italt. Lassan szürcsölgettem és a társaim sztorijait hallgattam a kémia órai kísérletek során megtörtént balesetekről. Velünk általában minden órán történik valami gebasz kémián. A park bejáratánál egy ismerős arcot láttunk meg, az egyik srác rögtön vágta a nevét és a többieknek is lassan beugrott, majd nekem is. Ritkán beszélek nem osztálytársaimmal, de nem tűnik vészesnek a srác. Nagyi szerint mindenkinek adni kell egy esélyt. – Kösz, sajnos az enyém már enyhén szólva szét van kopva, de ameddig gurul, nincs gond – gyorsan lereagálom az angol kérdését. Látom a többiek arcán, hogy ők még a köszönésen gondolkoznak. – Itt, Budapesten? Fogalmam sincsen. A tengerentúlon vettem.
Fogalmam se volt arról, hogy ma kivel fogok találkozni ebben a gördeszka parkban, de talán pont ezért is vagyok itt, annak ellenére hogy nem igazán kéne idegenekkel közösködnöm. Mármint igazából arról van szó, hogy a cégnél erre soha nem volt lehetőségem, mert mindig a nyakamban loholt egy stábtag, vagy éppen a menedzser, szóval nehéz is lett volna. Most viszont szabad vagyok, talán szabadabb, mint bármikor máskor és pont ezért nem merek angyon kimozdulni a koleszból. Mi van akkor, ha valaki figyel, és titokban veszik amit csinálok, hogy tényleg reális legyen a műsor? Hát de azért ilyet csak nem csinálnának, ezzel megsértik a személyiségi jogaimat… Vagy volt valami erről a szerződésben, amit annak idején nem szúrtam ki? Na mindegy, hát úgysem tervezek olyan nagyon durva dolgot csinálni, csak egy kicsit kitolom a mai tanulnivalókat és tovább fennmaradok, hogy elmehessek szórakozni egy kicsit. Az ilyesmi fontos, és nem is mutatnék vele rossz példát a rajongóimnak, mert nekik ilyesmire nem is lenne lehetőségük, én pedig nem lógok az iskolából, hogy ezt megtehessem, szóval szerintem rendben van a dolog. Meg hát ha olyan lesz, akkor majd ezt a részt úgyis kivágják, de az is lehet, hogy egyszerűen csak üldözési mániám lett attól, hogy egész eddig az életem szinte minden pillanatát filmre vették, ezért pedig mindig megnyerően kellett viselkednem. Na nem mintha alapból olyan rohadt nehéz természetem lenne, ez nem igaz, mindig normális voltam az emberekkel és tudtam viselkedni, de akkor is. Azért néha én is leszek dühös, csalódott, néha nekem is jól esik tombolni, csak erre nincsen lehetőségem ha éppen egy kamerát tolnak a pofámba. Az iparban azt tanítják, hogy ha frusztrált vagy, akkor otthon legyél az, viszont ha vicces, akkor jöhet, mert azt el lehet adni… Nem igazán szerettem ezt a részét a dolognak soha, de megbirkóztam vele. Némi hezitálás után mégis úgy döntöttem, hogy egy kicsit városnézek, és most teljesen máshogy néztem ki, mint a suliba járós énem, kicsit kényelmesebben is éreztem magam. Sokkal jobban szerettem a melegítőt, mint a feszülős farmert. Habár vékony vagyok, a gatyákat soha nem szabták kényelmesre, mindig úgy éreztem mintha fuldokolnék bennük, és persze amikor elmentünk nekem új cuccokat venni a stylist akkor is ezeket részesítette előnyben mondván, hogy figyelnem kell a megjelenésemre akkor is, ha senki nem fog felismerni. Na kösz. Amikor odaértem, rögtön felismertem a kisebb fiúcsapat közepén álló srácot, hiszen eddig akárhová ment, mindig lányok kuncogását és halk sóhajait lehetett hallani, ami megmondom egy kicsit idegesített engem annak ellenére, hogy ugyanezt éltem át én is amikor koncerteztünk, vagy a fantalálkozók is hasonlóak voltak. Szóval valahol meg tudtam érteni a srácot, mert egyáltalán nem úgy nézett ki, mint akit érdekel az ilyesmi és kihasználná azt, hogy ennyien ácsingóznak utána, viszont azt nem tudtam, hogy ez mennyivel növeli az egóját. Nyilvánvalóan valamennyivel rendelkezik, mert nekem is van, mindenki szereti ha figyelnek rá, viszont van aki ezt teljes mértékben túlzásba viszi, nekem meg fogalmam sem volt arról, hogy a srác melyik kategória. Mindenesetre tudtam, hogy egy ilyen kis suliban csak úgy terjednek a pletykák, ezért biztosan mócsingnak tart, holott csak maximalista vagyok, és talán ez is adott egy löketet ahhoz, hogy megszólítsam és bebizonyítsam neki az ellekezőjét. Annak ellenére, hogy tisztában vagyok azzal, hogy mindig lesznek olyan emberek akik nem kedvelnek, vagy szúrom a szemüket, én próbálom eltűnteni a negatív véleményeket magamról, mert hát tényleg nem elégedek meg a 98%-kal, ha elérhetem a 100-at. - Áh, én nagyon szerettem, mert elég strapabíró volt, meg könnyű vele trükközni, valami híres deszkás is ezt a márkát használja ha jól tudom – vontam meg a vállam. Ennyire azért nem voltam otthon a dologban, hogy neveket is vágjak, csupán szórakozásból tanulgattam. Először csak gurultam vele, de aztán az egyenes terep hamar unalmas lett, ezért kipróbáltam a domboldalakat, innen meg már azt hiszem egyenes út vezet a korlátokig, meg a gördeszkaparkig. - Kár, én annak idején Szöulban vettem… - húztam el a számat. – Amúgy csak deszkázol, vagy esetleg érdekel más is? A Downhill egész jó, többször is próbáltam már. Na igen, ha belecsapok egy témába, akkor gyakran megered a nyelvem. Nem tehetek róla, amúgy egészen sokat beszélek, aminek talán az lehet az oka, hogy ha szerepel valaki egy adásban, akkor kifejezetten előnyös dolog az ilyesmi. - Itt akkor nem nagyon tudod hol lehet normális deszkás cuccokat kapni, ugye? Csak mert valamivel el kell ütnöm az időt, itt nem tudok zenélni… - na igen. Elég nehéz lenne egyedül, mert én csak énekelek, sajnos arra sosem volt időm, hogy elkezdjek hangszereken is tanulni. Ha jól tudom viszont nekik van egy bandájuk, szóval lehet párszor majd megnézem őket, zenei téren teljesen mindenevő vagyok.
Évente nagyjából 85-90 napot töltök hivatalosan a szüleimmel, de, hogy mennyi a ténylegesen együtt töltött idő... inkább nem is megyek bele. A folyamatos költözködés Pest és New York között eléggé kikészítette. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt felhőtlen a gyerek korom. Viszont a sajnálkozásnak most nincsen itt az ideje. A szüleimet nem erre találták ki, de én nem akarom őket védeni, sem támadni. Ebből az egészből már teljesen elegem van, mondhatni képletesen el is fáradtam tőle . Túl sok mindent tettek már tönkre ahhoz, hogy még egy gondolat menetet rájuk pazaroljak. Jobban járok, ha inkább őket egy különálló résznek fogom fel. A szüleim, akik 7000 km -re élnek tőlem, ők akik szerint, azért, mert tudják fejből a TAJ számomat, akkor rögtön ismernek is. Nehéz esetek, ezt ki kell mondani. Persze mondhatjátok azt, hogy csak kamaszodok és ezért lázadok ellenük, de gondoljuk bele. Mikor 16 évesen elköltöztem tőlük Magyarországra, akkor a kisujjukat se mozdították, hogy maradjak velük. Nem mondom, azt hogy , hogy örültek, hogy elmentem, de azért egy kis ellenszegülést vártam volna tőlünk. És milyen szülő azok, akinek a születésnapi ajándékozás „Majd a nagyival vettek valamit, pénz már elküldve”-ből áll? De inkább nem akarok erre gondolni, csak felidegesít, hogy mennyire tökéletesnek hiszik magukat. A suliban is kevesek tudnak erről az egészről, hogy milyen a családi hátterem. Nem szeretem az emberek orrára kötni az életemet, viszont ebből kifolyólag néha a fülembe szokott jutni főleg szeptember környékén pár érdekes pletyka: voltam már örökbefogadott gyerek, sőt sokan hitték, hogy a szüleim nevelnek és nem a nagyszüleim, ja és mai napig több tanár nem érti mikor azt felelem „Én a szüleimnek, hogy mutassam meg az ellen őrzőmet?”. De igazából nem is akarom, hogy mindenki mindent tudjon rólam. Elég az az infó, ami fent van Facebookon. Az ilyen infókat a legközelebbi barátaimmal osztom meg, főleg Ricsivel. Ám az embernek kellenek olyan barátok is, akikkel talán nem nagyon szoros, de kellemes barátság alakulhat ki . A nagyanyám szerint sok barátot kell szereznem, nem szereti, ha egyedül ülök a szobámban. Amit, pedig a mama mond...nos inkább meg kell csinálni. Legkönnyebben, pedig, úgy tudok társalogni, ha olyan dolgokról beszélünk, ami mindkettőnket érdekel. Erre, pedig a legjobb téma a gördeszka. – Az enyémre egyszerűen csak ráborult egy adag festékmaró-szer , de már elkezdtem nézni egy újat. – elképzelhetitek milyen ideges voltam, mikor két barom osztálytársam garázstakarítás közben úgy döntött elkezdi nézni mi van a dobozokban. Majd hopp egy leborult rá a deszkámra, ami így elvesztette a jellegzetes színezését. Az újra most gyűjtök. – Van egy waveboardom, de azzal még csak gurulni tudok, most tanulom az alaptrükköket – Karácsonyra a papa kedveskedni akart, így vette ezt a kétkerekű deszkát. Először furán néztem az új eszközömet, de mára már nagyon megkedveltem. Kicsit fárasztóbb, mint a sima deszka, de ugyanúgy élvezetes. – Attól függ igazából, hogy mennyire komoly dolgokat akarsz venni. Mert, végül is, ha a minőség nem számít, akkor bármelyik sportboltban tudsz vásárolni. De azt nem mondom, hogy a Pókemberes deszka nem fog széttörni az első gurulás alkalmából. És az is fontos, hogy milyen stílusú felé hajlasz. Viszont van egy nagyon jó hely, ahol igazi különlegességeket lehet beszerezni.
Tárgy: Re: Cortez x Kihyun Szomb. Ápr. 30, 2016 11:02 am
Cortez & Kihyun
Annak ellenére, hogy nagyon szerettem volna barátokat találni itt, szinte biztos voltam benne, hogy ez nem lesz ilyen egyszerű. Könnyen ismerkedem, nem arról van szó, amúgy sem lenne jó tulajdonság az én esetemben a zárkózottság, mert hát ha fantalálkozóra megyek, akkor csak nem állhatok fel és hagyhatok ott csapot papot azért, mert nekem éppen ilyenem van és nem tudok emberekkel ismerkedni. Azt is tudom, hogy a diákokkal hogyan kell bánnom, mert magam is az vagyok, ugyanúgy jártam gimnáziumba. Igaz, az ilyen magán suli volt, mert nem mertek volna beíratni egy államiba, de attól még azt mondom, hogy a lányok mindenhol ugyan olyanok. Elkényeztetett gazdag kölykök voltak mind, kevesen jutottak be ösztöndíjjal, ők nem is számítottak népszerűnek. Ennek ellenére mindenkivel ki tudtam alakítani olyan viszonyt, hogy legalább az udvarias társalgásig eljussak, de ennél több sosem ment. Ennek igazából megvolt a maga oka, ők mások voltak, mint én. Ha a nevemet teljesen lecsupaszítjuk, és elvonatkoztatunk attól, hogy én lényegében egy hazai híresség vagyok, akkor nem marad mögötte semmi, csupán egy átlagos srác, átlagos családi helyzettel. Ez már egy ok arra, hogy ne kedveljenek, ugyanis nálunk otthon a társadalmi rétegek nem igazán keverednek. Emellett ők egyáltalán nem olyanok voltak, mint én. Míg én minden este hajnalig táncoltam és énekeltem, ők otthon már nem nagyon csináltak semmit, ugyanis a tanulószobákon megcsinálták a házikat. Mondjuk valamiféle tiszteletet kicsikarhattam belőlük azzal, hogy a jegyeim elég jók voltak, pedig amúgy hogy mondjam… Rendesen lefárasztott az amit csináltam. Sokat mondták nekem a szüleim, hogy a gimnázium egy olyan hely, ahol az ember igazán él, és jó barátságokat köthet, de én ezt egyáltalán nem így éltem meg. Igazából bejártam és teljesítettem, mert szeretek megfelelni a követelményeknek, de ennél többet nem tudtam tenni, sosem éreztem azt, hogy valamelyik osztálytársammal meg kéne osztanom a gondjaimat, hogy azok keresztjét együtt cipeljük majd. Ezzel szemben teljesen másak voltak a gyakornokok, akikkel amúgy versenyeztem. Persze, rengeteg konfliktus volt köztünk, mert mindenkinek az volt a célja, hogy bekerüljön a bandába, ezt pedig nem könnyű elérni, mégis azt kell, hogy mondjam, hogy a legjobb barátaimat az ügynökség által ismerhettem meg. Egyszerűen rá voltunk kényszerítve arra, hogy megtanuljunk együtt dolgozni, azt meg nem lehet máshogy, csak ha működnek bizonyos dolgok, és mindannyian megértettük, hogy sokkal többre megyünk azzal, ha segítjük a másikat és nem alájuk rakunk. Pont ezért nem örültem annak, hogy most szét lettünk választva, mert megint jön a rémálom gimnázium, ami ugyanolyan privát iskola, mint amibe jártam, azzal a különbséggel, hogy itt két olyan nyelven kéne perfektül beszélnem, amiket soha életemben nem próbáltam még megérteni sem. Semmi gondom nem lenne, ha mondjuk elküldenek Japánba, esetleg Kínába, ne adj Isten Amerikába tanulni, mert azok a nyelvek már egész jól mennek, de hát miért is gondolnának arra, hogy nekem legyen könnyebb… Na mindegy. Mindenesetre nagyon örültem annak, hogy ez a Cortez becenévvel rendelkező fiú eddig nem tűnik olyannak, mint az amerikai sorozatokban a menő srácok, vagy akár a koreaiakban. Mert azok is elég durvák, sőt talán a bunkóságuk még rosszabb… Lehet, hogy csak a deszkám és a lazaságom miatt van a dolog, de nem kifejezetten érdekel, a lényeg az, hogy normális velem. - Azt hogyan sikerült összehozni? – kérdeztem tőle, aztán nekitámaszkodtam a korlátnak, mert már biztos voltam abban, hogy ez a beszélgetés hosszabbra fog nyúlni, mint azt én hittem volna. Komolyan arra számítottam, hogy majd elküld vagy ilyesmi, de örülök, hogy ez nem így történt. Sőt, egész rendesnek tűnik, meg úgy néz ki, van valamennyire még közös témánk is, habár én nem értek olyan nagyon a deszkákhoz, csak unalomból és szórakozásból szerettem vele szórakozni, tudok néhány trükköt, de nem nevezném magam profinak. - Na, azt még sosem próbáltam, igazából elég kevés időm volt mostanában deszkázni, csak gurulgattam vele, szóval lehet azon olyat pusztulnák, hogy az még annak is fájna aki nézi – mutattam az egyik ugratóra. A korlátokkal határozottan nem lenne baj, de abban már nem voltam biztos, hogy mondjuk egy lépcsőn sérülés nélkül le tudnék jönni, kórházba kerülni meg nem igazán kéne. Figyelmesen hallgattam a szavait, amiből mindegyiket értettem amúgy, mert elég jó nyelvérzékkel vagyok megáldva. Ha nem énekes lennék, akkor minden bizonnyal tolmácsnak mentem volna, vagy fordítónak, mert amúgy tök szeretek nyelvet tanulni, csak éppen nem kettőt egyszerre, két hónap alatt. A kínaival is eltötymörögtem öt évig, de meg lett az eredménye, a csapatból én beszélem a legjobban a nyelvet, és talán már ideje lenne vizsgáznom is belőle. - Igazából én Thort sokkal jobban bírom, mint Pókembert, szóval azt hiszem ez most kiesett – próbáltam poénkodni – De amúgy nem akarok szemetet venni, a minőség híve vagyok. Semmi értelme annak, hogy megvegyek valamit, és két hét után menjen a szemétbe. Igen, nem szeretek feleslegesen pénzt pazarolni, mindig ideges leszek ha valamim tönkremegy. Nagy nehezen kapom a fizetésem, aztán erre még szét is csesződik amit megvettem… Na ez nem így működik, olcsó húsnak híg a leve, szóval igazából nem számít most a pénz, úgyis megtérül majd később. - Szerinted ha ott tanyálok egyet, akkor levideózzák és holnap már tele lesz vele a net? – mutattam az egyik korlát felé. Tényleg hiányzott már a trükközgetés, szóval tök szívesen mentem volna, de azt nem akartam, hogy ezzel legyen tele minden, mert ki tudja az ügynökség hogyan reagálna rá. Azért nem akarok kockáztatni semmit, tisztában vagyok azzal, hogy nem kedvelhet mindenki, és tuti kitalálnának valami hülyeséget ami miatt szívni fog az egész banda…
by Vendég Szomb. Szept. 16, 2017 5:08 pm
Tárgy: Cortez x Kihyun 
