Mind jól tudtuk, hogy mi lett azon lányoknak a sorsa, kiket néhány pohár alkohol után a kiszemelt hímnemű kézen ragadott, hogy egy csendesebb és meghittebb helyre invitálja meg. Indokolatlannak tűnő sietséggel került le róluk a fehérnemű, csúszott ajkaik közé kedvesüknek alkohol és cigaretta ízének elegyét árasztó nyelve, miközben egy meghűlt kéz pőre hasfalukon át kalandozott a déli tájak felé. Nem parancsolt megálljt egyetlen passzé sem, nem volt akadály a gyenge, verejtékező ellenállás, csókokkal letört aggályok porán és széthullott tetemén át jutottak el céljukhoz a harcos spártaiak.
Nem akartam elhinni, hogy én lettem a leigázott táj, amin most kedvtelve szaladt végig nedves ajkaival a fölöttem térdeplő Áron.
Ennek nem így kellett volna történnie. Nem itt és nem vele. Nem voltam rá készen.
– Hé, Lujz… jó így? Huh? Élvezed? Abbahagyjam?
Egy ideig még kapkodtam a fűlött levegőt arcomba hullott csokoládébarna tincseim függönye mögött, azon morfondírozva, hogy vajon kapva kapjak-e az alkalmon, vagy engedjek a kísértő kíváncsiságnak, s fellépjek az ártatlanságuktól megfosztott női társaim mellé, a vérvörös bársonnyal borított lépcsőfokra. Győzött az ismeretlentől és elkötelezettségtől való félelem, így az idősebb fiúval köztünk maradt távolságot sietve zártam be, s hullottam pihegve karjai közé, hogy ölelnie kelljen. Megnyugtatóan és megnyugodva öleljen. Noha hallottam türelmetlenségtől elégedetlenné lett nyelvének csettintését fülem mellett, érintéseiből elmúlt a hév. Visszautasítástól vöröslő homlokát lemeztelenített vállamra döntötte, miközben hosszú pókujjai kivánszorogtak a könnyed anyagú felsőruházat alól. Mikor lemondóan megszorította karjával derekamat, éreztem, hogy már ezerszer elátkozta magát azért, hogy elbizonytalanított tisztességes kérdésével. Éppen csak azt nem mondta, hogy bár ne tette volna.
– Mi a baj?
– Csak még nem akarom. Itt vagyunk Marciék fürdőszobájában. Bárki ránk törhet. Itt ülök a kád szélén, te meg előttem guggolsz. Nem tűnik kényelmesnek, vagy adottnak a pillanat.
– Jobb lenne, ha feljönnél hozzám?
– Sajnálom, Áron. Napoljuk el.
– És ha csak egy kicsit csinálnánk?
Puha csókjával fojtotta belém az ellenkezést, várva, hogy térdeimnek reszketése, mit mellette éreztem, majd több lesz, mint meggyőző.  


Nem ő volt a hibás. Nem tehetett róla. Nem tudhatta, hogy nem a helyszín hibádzott, nem az alkohol volt kevés, nem ő kapkodott, de még csak nem is tett olyat, amivel kedvemet szegte volna, egyszerűen csak nem az volt, akit akartam, hogy legyen.
Tagadhatatlanul hiányzott, hogy az utolsó pillanatban bizonytalanságtól csillogó tekintetembe Máté fúrja íriszeit, s ő legyen az, kinek ajkai megtalálják kihűlt ajkamat, s értelmet adnak a folytatásnak. Áron semmilyen szín alatt nem válthatta valóra az álmaimat. Elégedetlenkedő, s az elképzelthez ragaszkodó tudatom nem engedett egy fikarcnyit sem, konok mód követelte ideáinak és vágyainak valóra váltását.
Máténak kellett lennie. Csak vele lehetett jó.
Gondolataimnak a járdát megvilágító homályos fényű lámpák mutattak utat, s engedték őket előre törni a budai hegyre felvezető út végeláthatatlan űrében. Áron ugyan ragaszkodott hozzá, hogy hazakísérjen, én mégis azelőtt meglógtam társaságából, hogy megtalálhatta volna a kabátját. A Mátét hajszoló gondolatoknak tengere között szinte meg is felejtettem a fiúról, akivel együtt töltöttem a hajnalba nyúló éjszakát. Hiába aggódott, hiába keresett, hiába várt rám, ha csak nélküle találhattam meg céljaimat.
Nem segíthetett. Ahogy az sem segített, hogy a barátnőének mondott.
Az egyetlen ember, aki véget vethetett őrjöngő kettősségemnek, túl közel volt. Nem csak érzelmileg, szociológiailag állt hozzám túl közel, de hálószobájának ablakától is csupán néhány méter választott már el. Az alkoholtól becsiccsentve ez a táv is kimerítőnek látszott, főleg azért, mert a borostyánnal benőtt létrán kellett felmásznom teraszának keskeny párkányáig. A három méterből kettő és felet a függőleges távolság tett ki.
Megküzdöttem ruhámmal, hajammal, a minduntalan tenyeremet csiklandozó páraülte, méregzöld levelekkel, de még légzésemmel is, mire felértem az első emeleti szoba erkélyére.
Szükségem volt rá. Az együtt töltött éveknek terhére vettem a bátorságot, hogy bejelentkezés nélkül érkezzek, hogy hajnali fél kettőkor merjem zaklatni az amúgy mélyen és hortyogva alvó Mátét. Semmi nem állhatta utamat, hogy felérve bevessem magam legjobb barátom mellé a paplanok alá, s leterheljem önmagammal. Annyi kérdésem volt hozzá, s ő még nem tudta, de megannyi válasszal tartozott.
Szeret-e? S ha szeret, tudna-e jobban? Újrakezdhetnénk? S ha igen, akkor mikor? Ha még meg tudna csókolni, lehetne, hogy most azonnal érezzem ízét az újrakezdés első mérföldkövének? Lehetne, hogy ne küldjön haza ma estére? S ha igen, aludhatnék-e karjai között? Lehetne, hogy megbocsájtja nekem, amiért majdnem lefeküdtem Áronnal? S ha igen, elvenné-e tőlem felvigyázásra az erkölcsi értékét ártatlanságomnak? Vigyázna-e rá, hogy ne kerüljön illetékteleneknek mocskos kezébe?
Azt hittem, hogy semmi nem állhatja utamat. A hálószobában feltáruló kép azonban, ahogy Máté egy másik lányt cirógatott, s kényeztetett el csókjaival, megdermesztett. Izmaim megfeszültek, légzésem elhalt, s a tücsökciripeléstől neszező éjszakának melankolikus hangulatát szívem ormótlan dübörgése tette élvezhetetlenné. Felforrt ereimben a vér, ahogy a szégyentől, a csalódottságtól és az ismeretlen zöld szörnytől elszűkülő gyomrom szűkölésétől csapdába estem.
Képtelen voltam elhinni, hogy érzelmeim nem találtak viszonzásra. Hogy a legjobb barát titulusnál többet érdemlő fiú képes volt mindent elrontani. Nem várt rám. S én ostoba voltam, hogy azt hittem egy percig is, hogy a részemről meghozott áldozatot majd értékeli. Máté nem törődött velem. Kikoptam gondolataiból, ha így tudott szeretni valaki mást.

MADE BY TORIE ♥

- Tetszik ez a CD, meg a szobád is Balásy. – Vica hangosan kacagott fel, ahogy beljebb lépdelve szobámba, alaposan szemügyre vette azt a teret, ahol a suli utáni órák nagy részét töltöttem. Pillantásával végig fixírozta a falakat, a rájuk aggatott képeket és posztereket, miközben ujjaival a mélybarna ruháskomód tetején táncolt végig.
- U2 és Star Wars? Egek, nem öregek ezek hozzád? Mégis csak a 21. században járunk, de tudod még az apám is Star Wars rajongó…ez valami különös betegség lehet a hímek közt. – Harsányan kacagott, miközben flörtölő pillantása megakadt kék íriszeimen.
- Kötekedni szeretnél velem? Közlöm Veled, hogy a vitákban nagyon jó vagyok..egyébként meg, jó számai vannak Bononak, az a sorozat pedig zseniális. Bár gondolom, egyetlen részt sem láttál belőle. Te biztosan a csillámló vámpírokért rajongsz, igaz? – Szemtelen mosollyal fúrtam tekintetem csokoládéiba, ahogy egyre közelebb lépdeltem, s elvágtam a kettőnk közt lévő távolságot.
Vica – alias Kalocsai Veronika – a tizenkét B-sek táborát népesítette, s egy egészen véletlen folytán találkoztunk. Egész pontosan akkor, amikor egy teherautó eltépett mellette az úttesten, s teljesen eláztatta Őt pocsolya lével.
Szinte éreztem, hogy ez lesz majd az a pillanat, amikor lecsaphatok egy ilyen szépségre, aki csinos formáival egész biztosan levett a lábáról minden srácot, köztük még engem is. Nem volt kérdés, hogy ne parkoljak le mellette, s ne ajánljam fel neki azt, hogy ingyen és bérmentve, kimentve őt a szégyenből, s diákok gúnyos nevetéséből, hazavigyem.
Mindennek már egy két, s azóta a kapcsolatunk is gyors tempóval haladt a kényelmes matrac, s lepedő nyújtotta akrobatika felé. Sőt, ami azt illeti, hét nap után már be is adta a derekát, és önként omlott karjaimba egy unalmas hétvégén.
Ahogy arcát fürkésztem, eszembe jutott az a rémes hétvége. Aznap összevesztem a szüleimmel, az edzés sem sikerült jól, Áron is belém kötött szokásához híven, s mindezt még Lujzival sem tudtam megosztani. A lány ugyanis elutazott egy napra, éppen az nap. Ez miatt maradt el szokásos, hétvégi dvd-zésünk, s a filmek kielemzése kukorica háború közben. S ekkor sodorta karjaimba Vicát az élet először.
Azóta sűrűbben találkoztunk, s ez az est már mondhatni szokásossá vált. Nem volt kérdés, miért jött el hozzám, s nem is igazán akartam firtatni ezt. Egyszerűen jó volt vele eltöltenem néhány buja órát, a továbbiakról pedig még nem akartam beszélni. Nem terveztem, csak sodródtam az árral, ám úgy tűnt, hogy az a bizonyos ár nagyon is jó felé sodor.
- Pofa be , Balásy. Sokat dumálsz, most hogy láttam a szobádat, lássuk a gatyádat..- Sejtelmes mosollyal az arcán közelebb lépdelt hozzám, az ágyra lökött, majd fölém mászva csókokkal kényeztetett, s legombolta rólam az inget, ami után a nadrág következett…
- A vizilabdában átlövő vagyok…de itt, irányító leszek. – Szemtelen vigyorral fürkésztem íriszeit, majd hirtelen nyúltam csípője után, hogy átlendítve magam mellé az ágyra, fölé mászhassak. Ezúttal én fejtettem le róla a ruházatot, s lassó, kényeztető cirógatásokkal haladtam egyre lejjebb, farmernadrágja korcáig.
Mosolyogva figyeltem, ahogy érintéseim sóhajokat váltanak ki belőle, majd visszamásztam fölé, hogy megtámaszkodva feje mellett az ágyon, csókot leheljek ajkaira.
Éppen egymás szirmait ízleltük, Vica a hajamba túrt, mikor váratlanul apró reccsenést hallottam az ablak felől, s ahogy arra kaptam pillantásomat, kékjeim megakadtak Lujzi tekintetén.
Meglepődtem.
Lefagytam.
Csupán néhány pillanatig néztünk egymással farkasszemet, furcsa bűntudat kerített hatalmába, s úgy éreztem, mintha valami marná a bensőmet.
A varázs már megtört, s ahogy visszapillantottam Vicára, már nem tudtam rá úgy nézni, mint egy szuperdögös fiatal csajra, aki készül elcsavarni az agyamat. A kósza, lila köd elillant, s már csak Ludovika arca lebegett előttem.
- Mi van Nagyfiú, ne várakoztass…- Ajkaival enyémek után kapott, miközben körmeivel alsónadrágom anyagába tépett. Ezt azonban nem tudtam így tovább folytatni, mintha mi sem történt volna. Rettentően érdekelt, hogy Ludovika miért mászott át hozzám ilyen későn, s vajon mi lehetett olyan halaszthatatlanul fontos, amit meg akart velem osztani hajnali fél kettő körül.
- Bocsi Vica…de teljesen kiment a fejemből, hogy halaszthatatlan dolgom van, és el kell most mennem. – Feltornázva magam az ágyról, kiegyenesedtem, s nadrágom után nyúltam , ami ott hevert az ágy lábánál.
Vica láthatóan rosszul viselte a hirtelen elutasítást, mert kipirult arcából félresöpörte kósza hajszálait, s maga elé húzta a felsőjét.
- Ilyenkor? Mi juthat eszedbe neked ilyenkor, hajnali fél kettőkor? Egek…ha nem lettél volna velem eddig már párszor, most tuti azt gondolnám, hogy szűz vagy és berezeltél…vagy van valakid. – Mélyen fúrta íriszeit a pillantásomba, mire összeráncoltam a homlokomat, s még  a fejemet is megráztam.
- Dehogy is, nem nincsen senkim rajtad kívül. De tényleg fontos dolgom van, kérlek. Találkozzunk majd holnap, rendben? – Közelebb hajoltam, hogy megcsókoljam, de elfordította az arcát, így már csak puszi csattanhatott  jobb arcféltekéjén.
- Majd meglátom Balásy, mihez lesz kedvem. Most megyek, Jó éjszakát. –Magára kapva ruháit, még gyorsan igazított egyet a haján, azután felmarkolta táskáját, s a dzsekijét, és már el is tűnt a szobámból.
Az ablakból néztem végig Vica távozását, sóhajtva fújtam ki magam elé a levegőt, majd elfordítva a fejemet, Ludovikáék házát figyeltem. A szobájában még égett a villany, s tekintve hogy Ő zavart meg, s Ő kavarta fel a gondolataimat, úgy döntöttem, nem várom meg a reggelt, még most átmegyek hozzá.
Gyorsan kaptam vissza a pólómat is, a sportcipőmet, s néhány perccel később már az ablaka alatt futó , rózsákkal tűzdelt faszerkezeten másztam felfelé hozzá.
Az ablak résnyire nyitva volt, ezért ujjaimat átbújtattam alatta, s némi erővel feljebb toltam, hogy átmászhassak rajta.
- Ludovika, itt vagy? – Nem vártam meg, míg engem szólít, szokásomhoz híven, bemásztam a szobájába, s a már jól ismert terepen átsétálva, benyitottam a fürdőszobába.
- Ó baszki…bocs. Francba…- Alig takarta némi csipke, pillantásom végig futott testén, de gyorsan el is fordítottam a fejemet, s kisétáltam a fürdőjéből, hogy a szobájában várjam meg őt.  S ha már úgy hallottam, hogy visszatért, felé fordultam.
[br]- Miért jöttél át? Elég késő van már…[/br]- Jegyeztem meg, bár nem akartam azonnal lecseszni, amiért elrontott egy kellemes estét.

MADE BY TORIE ♥

A kapcsolatunk szigorúan barátság volt, nem hasonlított Justin Timberlake és Mila Kunis romantikus vígjátékára. Nem voltak extrák. Nem volt semmi szokatlan, vagy a prűd előírásoknál több. Tartózkodtunk a túl szoros ölelésektől, a zavarba ejtő kontaktoktól, megkíméltük testünket a vágyódó reszketéstől, s időt hagytunk érzékeny bőrünknek, hogy felejteni tudja a kedves bársonyos érintését. Mint legdrágább kincsünkre, lemondásokkal és fejelfordításokkal vigyáztunk. Eddig a pillanatig. Most azonban, hogy látnom kellett, mi is dukálna nekem, milyen lenne a szerelmes ölelés, amibe beleillene teljes valóm, milyen csókoknak lehetnék ajándékozottja, s forró, lázas szavaknak címzettje, gyilkos méreg tört elő mellkasomból. Irigyen néztem végig, ahogy az egy évvel fölöttünk járó lánynak kreol arcbőréből kiváló, púderszín hús-szirmát övéi közé veszi, s apró odafigyelések egész láncolatával kényezteti. Én akartam lenni, akivel ujjait egymásba fűzi, akinek hasfala megfeszül az első cirógató betolakodó közeledésétől. Miért nem lehettem én? Miért kellett egy harmadik személy ahhoz, hogy a fiatal férfi gyakorolja a szerelem iskolájának legalapvetőbb leckéit? Hiszen itt voltam. Most már én is itt voltam. Odaadtam volna magam, s felajánlottam volna mindent, mi önmagammá tett csak azért, hogy érezhessem, mit a végzős szépség érzett.
Minden perc, mit dermedt strázsálásra fecséreltem az erkélyen állva, egyre mélyebbre engedte fúródni a halálos pengét húsomban. Fizikai fájdalmat jelentett látnom őt egy másikkal, ki talán tapasztaltabb volt nálam, lehetett vonzóbb, tapasztaltabb, s azon kétségbeejtően közönséges felnőttek szórakoztatására és az öltözködést megcélzó vállalatoknak csődbejuttatására készült filmeknek színterébe nálam alkatilag, mosolyilag, sóhajilag odaillőbb, sosem találhatott olyat, aki annyi beteljesített emlékkel, s olyan hosszan alakuló, gubancosból egyenessé simult érzülettel feküdt volna alatta, ahogy én. Megtehettem volna, hogy kérjem. S ha még az is kevés lett volna, elegáns kényszerrel ítélhettem volna felette, behajtva rajta akaratomat.
Ehelyett meghátráltam, s kitartásra ösztönzőn karoltam át felső testemet, míg ujjaimnak erejét nem kellett a lefelé mászásra koncentrálnom. A csalódottság könnyei odalent derékba törték a pillanatot. Kizárólag ezért volt hozzá erőm, hogy megsértett gyermekiességemnek megtagadásával hazarohanjak. Én voltam a kis kócos, akinek lebiggyedtek cseresznyeszín ajkai, ha bántották, aki gyűrte pliszírozott szoknyájának fodrait, s akinek hosszú pillái alól felvillanó sötét szembogarával négy évesen már rabszolgasorba tudott taszítani gyermeket és felnőttet, szerettet és idegent egyaránt.
Mintha bántalmaztak volna, s hosszú utcáknak flaszterjét zabálta volna fel hazáig a világos bőr mokaszin, úgy vágtam be hátam mögött a családi ház bejárati ajtaját. Üldözőmet senki nem láthatta. Naiva voltam, mikor reményteljesen hátráltam el a nyílászárótól, abban a hitben, hogy idelent hagyhatom impressziómat és emlékeimet. Nem akartam magammal hordozni nosztalgikus képeit a Balási-kúria hálószobájában látottaknak. Hiszen tönkretettek, megkínoztak, gyötörtek, könnyeket fakasztottak belőlem.
Körülményeskedőn, s odafigyelve a továbbiakban a háborítatlan csend nyugalmára, némán vettem be magamat az emeleti szobámba. Bárcsak lett volna otthon bárki is, hogy zavarhassam! De nem hallhatták, hogy milyen hisztérikát neveltek, nem láthatták az akaratos nőt, aki rossz döntése miatt bánkódott. Aki túl sokat akart, helyette pedig semmit nem kapott.

Megesetten bámultam fakó arcomat a tükörben. Csúf volt, ahogy végigszaladtak rajta az üvegszilánkszerű cseppek. Felpüffedt, vöröslött, sajgott, amiért frissen manikűrözött körmeimnek végét belévájtam. Nem érdemeltem meg a további bántalmazást, de kizárólag úgy vetülhetett figyelmem a lelki kínról a fizikai nyomorúságra, ha az túlszárnyalta a bajok kakofóniáját, ami elcsúfította belsőmet.
Aztán egy idő után hiába fakadt vér számnak belső pereméből, már ez sem volt elég. Máténak és Veronikának szeretkező képét semmilyen cselszövő kreativitás nem űzhette el elmémből.
Lábaim bizonytalanul vittek át a világos csempével kirakott fürdőszobába. Monoton mozgásomból végtelen elhanyagoltság áradt. Most nem érdekelt a kecsesség, amit belém neveltek, vagy a könnyed finomság. Minden porcikámat ólomnehéznek éreztem. Lomhán mozgó kezem ügyetlenkedve nyitotta meg a csapot, s még annál is tovább tartott, míg egymásnak sikerére nem játszó felső végtagjaim megfosztottak a farmer sorttól és a hozzá viselt ingtől. Hüvelykem a csipkeszegélyű franciaalsó peremét járta körbe. Áron is így érintette. Máté hogyan tette volna? Ő hol szerette volna elsőként testemet?
Mintha csak álmomból szakítottak volna ki, úgy eszméltem rá a helyiségbe érkezőre. Megrezzentem, s azt sem tudtam, miért kapjak, hogy ne legyek fizikailag és szellemileg is ennyire meztelen előtte. Máté volt az. Az a Máté, akinek fantazmagóriáim buja hozzáértést tulajdonítottak. Aki mindenkinek képességét túlszárnyalva vált preferáltjaimnak legjévé.
– Basszus, Máté… le kell szoknod erről a sompolygásról. Nem mondtam már ezerszer, hogy egyszer miattad kapok majd szívinfarktust? – türelmetlen hangon, teátrális sértettséggel, de annál komolytalanabb érvekkel róttam meg az ajtón túl várakozót. Még elzártam a csapból ömlő meleg vizet, megigazítottam összekuszálódott tincseimet, s még arra is gondom volt, hogy kilépésem előtt a fehér alapon virágmintás nyári köntösbe burkoljam törékeny testemet, ezzel óvva Máté szemének világán át, a szívéhez vezető, érzelmekkel szegélyezett utat. Én éppen elég zavarban voltam, nem kellett, hogy emellé még ő is dadogni kezdjen.
Lehajtott fejjel léptem ki hozzá, szégyellve az arcomat több helyen pirosra foltozó könnyeknek maradványát. Nem akartam, hogy lássa. De nem titkolhattam.
– Sajnálom, hogy megzavartalak. Nem tudtam, hogy a programod ennyire el fog húzódni. Azt vártam, hogy már egyedül vagy. De ezt nem róhatom a szemedre, hiszen nem volt kőbe vésve, hogy egyedül kell lenned… egyszerűen csak… ne haragudj, hogy megzavartalak titeket. Be kellene látnunk, hogy felnőttünk mind a ketten. Én csipkés fehérneműt hordok, és végre melltartót is, mert kerekebb a mellkasom, mint a tiéd, te pedig… te pedig egy fiatal, egészséges fiatalember vagy tele igényekkel és fiziológiai szükségletekkel – pironkodva haraptam rá szám alsó vonalára, miközben fáradt tekintetemet végighordoztam rajta. Piszok jó lett volna hozzá bújni, azok után is, hogy tudtam, helyemet nem régen még egy másik nőnemű bitorolta. – Én pedig egy kicsit spicces vagyok, mert máris úgy beszélek, mint a felnőttek. Csak ennyi… meg akartam veled osztani, hogy felnőttünk. Te Veronikával én pedig Áronnal.
Annyi mindent el kellett volna magyaráznom neki ebben a kétes kijelentésben, de nem vitt rá a lélek. Hallgattam, mert túl sok mindent kellett volna mondanom. Gyerünk, Máté. Értsd félre. Aggódj értem, had lássam, mennyit számítok neked.
Mert ugye számítottam még neki?

MADE BY TORIE ♥

- De nem is sompolyogtam…csak…nem tudtam, hogy máris levetkőztél. – Jegyeztem meg, s csak ezután fordítottam neki hátat, hogy gyorsan elhagyjam a fürdőszobát, és ne zavarjam Lujzit odabent. Gondolataimból nem tudtam kiverni látványát, ahogyan falatnyi csipke takarta halmait, s ölét előlem. Álmaimban már sokszor láttam Őt így, vagy még ennél is meztelenebbül, de erről persze egyetlen szót sem akartam ejteni, hisz a végén Lujzi még elkönyvelne perverznek, s hopp, már lőttek is a barátságunknak. Annak a barátságnak, ami több is lehetett volna ott, abban a táborban…ami szerelem volt, de inkább döntöttünk mindketten a barátság mellett, a kínos pillanatokat követően.

S most remélhetően nem tettem oly szörnyűséget, hogy szilárdnak mondott barátságunkat megtiporjam. Ennek érdekében igyekeztem is elhessegetni gondolataimból a látottakat, s inkább figyeltem a szoba berendezéseit, a szanaszét hagyott használati tárgyakat, és pipere cuccokat, s a falon lógó képek sorait, ezzel is terelve a korábbi, kínos perceket.

Éppen az egyik, közös képünket vettem ujjaim közé, hogy a keretben lapuló fotót alaposan is szemügyre vegyem. Egymással bohóckodva öltöttük ki nyelvünket, s vágtunk ostoba arcot, szemeinket is idiótán forgatva jobbra-balra. Úgy néztünk ki a képen, mint két dilinyós, ostoba kölyök, s ez megmosolyogtatott. Imádtam Ludovikát, s nehéz lett volna elengednem Őt, mint barátomat.

A lány szavaira leraktam a képet, vissza a komód tetejére, s visszafordultam felé, igyekezve csak és kizárólag kék íriszeire fókuszálni, hogy még csak véletlenül se vezessem végig pillantásomat teljes alakján, keresve a korábbi csipkéket.
- Jó…jól van, semmi gond. Nem tudhattad, hogy van nálam valaki, mert az elmúlt időszakban nem is nagyon volt időnk erről beszélni. – Vágtam közbe szavaiba, csak hogy megnyugtassam, nem haragszom rá. S ugyan megzavart, s miatta kellett elszalasztanom egy légyottot a suli egyik legjobb nőjével, még ezért sem tudtam rá haragudni. Egyszerűen csak érdekelt, hogy miért jött hozzám, s miért rohant el olyan sebesen. Látva arcán a könnyek nyomát, s a vörös foltokat, csak még több kérdőjel merült fel bennem.

- Igen, de ezeket eddig is tudtuk Lujzi…mire akarsz ezzel célozni? – Halovány mosoly szökött arcomra, ahogy jellemezte helyzetünket, hisz nem igazán értettem, hogy egész pontosan hogy jött ez köztünk szóba, s vajon mégis mit akarhat ezzel a tudtomra adni. Kíváncsian hallgattam tovább, s közben lépteimmel bevettem a kettőnk közt lévő távolságot.

A lány közben tovább folytatta monológját, s ahogy magát is jellemezte, elmosolyodtam, hisz valóban spicces volt, túl sokat beszélt, ez pedig egyértelművé tette számomra a helyzetet, hogy Ludovika valószínűleg bulizni volt.
Nélkülem.

Basszus, mióta jár nélkülem bulizni?

A kérdés hirtelen merült fel gondolataimban, de mielőtt még feltehettem volna, elhangzott szájából egy mondat, mely nem csak hogy elgondolkodtatóan hangzott, de egy pillanatra még a lábam is földbe gyökerezett, s megtorpantam.

- Áron? Miféle Áron? Mi…miről beszélsz Ludovika? – Értetlenül fürkésztem a lány íriszeit, s nem akartam elhinni azt, hogy van valakije. Van egy barátja, akiről még csak soha nem is hallottam. Hát ez őrület. Mikor siklottunk így félre, s miért nem tudtam róla ezeket a dolgokat?
- Na jó várj egy kicsit. Oké hogy spicces vagy, de mi a helyzet ezzel az Áronnal? És ne mond nekem, hogy ezért jöttél át. Látom az arcodon, hogy sírtál. Szóval mi történt? Bántott téged ez az Áron? Ki ő egyáltalán, honnan ismered és mióta? Mindent tudni akarok, és el sem megyek innen addig, míg ezt nem beszéltük meg. Gyere, és ülj le. – Kézen fogva húztam magammal az ágyához, ahol két vállánál fogva nyomtam le az ágyra, majd én is lehuppantam mellé, s felé fordultam. Pillantásomat aggodalmasan függesztettem kék íriszeire, s próbáltam kiolvasni a gondolatait.

- Lujzi, miért nem meséltél nekem róla eddig? Egyáltalán mióta ismered Őt? Komolyan…megrémisztesz, azt hittem hogy én vagyok a legjobb barátod, és akkor úgy hozod szóba , hogy neked van egy Áronod? Én erről miért nem tudok? – Hangom tele volt aggódással, talán némi dorgálással is, s azt hiszem, féltékenység is marta lelkemet, persze erről nem kellett tudnia. Egyelőre én akartam megtudni, hogy ki az a fickó, akit le kell szerelnem Lujzáról.
Egek…mikor is pasizhatott be, s erről én miért nem tudtam?

MADE BY TORIE ♥

A jól megtaposott, s hátam mögé utasított tizenhét évem alatt, relatíve elmondhattam, hogy a régi szép időkben, mit már csak nosztalgikus pillanatokban emlegettem fel, mennyivel szorosabb volt a kapcsolatom Mátéval. Nem a testi kontaktus tette meghittebbé a barátságunkat, hanem az őszinteség, és a vágy, hogy az életemnek minden rejtett kis részletét, az elkövetett hibáknak és örömöknek szekundumát megoszthassam vele. Mára ez, ha nem is elmúlt, de az idő hiánya miatt megfakulni látszott. Többször kaptam azon magam, hogy hiába vettem a telefont a kezembe, s alkottam meg gondolatban a szöveget, amivel átcsábítani kívántam Mátét egy hajnalba nyúló beszélgetésre, a készülék képernyőjét, ahogy felvillantottam, úgy kapcsoltam is ki. Megváltam tőle, majd keserű mosollyal tekintettem át a szomszéd birtokra, hogy keressem a félhomálynak gyenge erejétől derengő erkélyajtót a borostyánnal befuttatott falszakaszon. Mindig az utolsó pillanatban bizonytalanodtam el. Vajon Mátét érdekelné-e még, hogy mit történt velem, mikor az ő élete annyival eseménydúsabb volt és irigylésre méltóbb? Elbizonytalanítottak a kimaradt hetek, napok, amiket mással töltöttünk el. Féltem, hogy csalódást okozna a kettőnk közé beálló csend, a szavak nélküli összebújás már nem töltene el az otthon melegének utánozhatatlan érzetével. Féltem tőle, hogy idő előtt elveszítettem őt.
– Nem tudtuk, Máté. Ez eddig nem volt evidens – gyenge mosolya nem tudott elcsitítani. Sokkal több feszültséget szült bennem ez a tényszerű megállapítás, mint várható lett volna. – Volt, hogy minden szégyenérzet nélkül pancsoltunk együtt a hátsó kerti medencében. Egzaktul emlékszek, hogy a játékos birkózások közben megesett, hogy pont úgy feküdtél rajtam, mint ma Veronika félmeztelen testén. Ha bunkert építettünk a nappaliban, néha olyan szűkösre sikerült a hely, hogy az öledben ültem, a nyakamon éreztem a leheletedet. Nem riadtál vissza tőle, hogy a fűben fekve a hasamra tedd a fejedet, ahogy én sem gondolkoztam rajta, hogy hol érintselek meg az öleléseknél, mennyire húzódjak közel hozzád, és ha megcsiklandoználak, mely erogén zónáidat kerüljem el. Minden könnyebb volt. Ma kifordulsz a fürdőszobából, mert kevesebb rajtam a ruha, és én hanyatt-homlok menekülök el, mert néhány ilyen percnek semmi köze nincs a gyermeteg ártatlansághoz. Mind a ketten romlottak vagyunk… és talán nem akartuk, Máté, de ez láthatatlan falakat húzott elénk. Most is itt van. Látod? Ilyen messze állsz tőlem – hevesen nyújtottam felé karomat, de még úgysem értem el. Míg ő az ágy lábánál állt, én a fürdőszoba ajtó előtt rostokoltam, az alacsonyan futó fiókos szekrénynek támasztva csípőmet.
Megsérültem Máté hiányától. De míg eddig csendesen, nyüszítés nélkül nyalogattam gyógyulásra váró sebeimet, végre az alkohol megnyitotta bánatos szívem előtt a kapukat.
– Hiányoztál, Máté. Ez nem elég? Régen nem kellett indok, hogy átmenjek. De már ez is megváltozott. Megváltoztunk. Most már nyilvánvaló. Most, hogy felhívtam rá a figyelmedet.
Megvallhattam volna valódi érzelmeimet, könnyebb lett volna talán megoldást találnunk rá, ha nem csak a félmegoldásokra hajlunk. De nem alázhattam ennyire meg magam. Nem kezdeményezhettem én. Neki kellett volna lépnie. Neki kellett a férfinek, a kezdeményezőnek, a határozottnak és a bátornak lennie.
– Nem Áron miatt sírtam, hanem miattunk. Én még csak most jöttem rá, hogy ez már nem az a barátság, ami volt – csóváltam meg fejemet szavaira. Annyival könnyebb volt súlyosbítani helyzetemet, s drámaivá tenni, miközben teátrálisan az idegösszeomlás szélére kerültem, ahelyett, hogy felvállaltam volna epekedésemnek valódiságát. Szilánkosra tört szívemmel foglalkozva legalább nem Veronikán járt az esze.
Megkönnyebbülten kapaszkodtam bele kezébe, hogy elvezessen az ágyig. Olyan szorosan ültem le mellé, amennyire csak lehetett, s mielőtt még választ adtam volna kíváncsiskodó kérdéseimre, kezét visszahúztam enyémek közé, s mit sem sejtve arról, hogy mi játszódik le benne, fedetlen combomra húztam azt. Szükségem volt a közelségére, testének melegére, kósza és szándékolt érintéseinek gyengéd valójára.
– Áron nem bántott. Csak azt akarta, hogy ma megtegyük. Tudod, hogy lefeküdjek vele. De nem voltam rá képes. Marciéknál volt házibuli. Kilencre mentünk. Jól éreztem magam, tényleg. Figyelmes volt, beszélgettünk, ittam is egy keveset, hogy bevállalós legyek. Meg akartam tenni vele, hogy végre ne érezzem magam ilyen szerencsétlenül. Az osztályban már csak én vagyok szűz. Csak a fürdőszoba, ami egy átjáróház funkcióját töltötte be, nem tűnt kényelmesnek. Mindig úgy egy ágyban képzeltem el, rózsaszirmokkal, pezsgővel, eperrel, tejszínhabbal, és valami halkan duruzsoló zenével, félhomállyal. Ott annyira nyers lett volna az egész. Inkább ott hagytam. Nem is szóltam neki, hogy eljövök. Lehet, aggódik, hogy hol vagyok. De még nem hívott – az ágyon mozdulatlanul heverő telefonra böktem.  – Egyébként már két hónapja ismerem. Idősebb nálam, de nem olyan sokkal. Sportol, hobbiszerűen úszik. Nem a mi sulinkba jár, valószínűleg nem ismered. A nyár végén ismerkedtünk meg, mikor strandon voltam. Mondvacsinált indokkal jött oda hozzám, de aztán nem bántam meg. Nincs túl sok közös vonás kettőnkben, de az ellentétek elvégre is vonzzák egymást.
Pár percnyi szünetet tartottam mesélés közben, s elengedve Máté kezét, átfogtam testemet karjaimmal. A fáradtságtól egészen kiszolgáltatottak lettek érzékelő receptoraim.
– Meg szeretnéd ismerni? Meséltem már neki rólad. Ő szívesen találkozna veled. Akár holnap este. Lesz egy házibuli Tamaráéknál. Mehetünk ketten is, a régi idők emlékére, hogy töltsünk egy kis időt együtt, de akár szólhatok Áronnak is, hogy legyen ott, hogy meg tudd ismerni – félénk mosolyomból kisöpörtem hajtincseimet, miközben töretlenül vonásait fürkésztem. Egyre csak a hálószobájában látott kép rekonstruálódott előttem, amint azokkal a dús ajkakkal Vica bőrén kalandozott. Milyen érzés lehetett? A két év külön töltött idő alatt változott valamit? Mit számított. Már egyáltalán nem emlékeztem rá, hogy milyen volt a szerelmes, testemet birtokolni vágyó fiatal fiú.
– Máté, kérdezhetek valamit? Szerinted nagyon gáz, hogy még szűz vagyok? – alsó ajkam lebiggyedt, s kisóhajtottam önbizalmamat. Hiszen legjobb barátomként tudtam róla, hogy mennyire vonzották az érett, tapasztalt nők. Az olyanok, akikhez én nem hasonlítottam.

MADE BY TORIE ♥

- Mert miért nem? – Talán a már hajnalba nyúló órák, s a velük született fáradtság végett nem tudtam értelmezni elsőre Lujzi szavait, melyekkel próbálta felhívni figyelmemet arra, hogy már nem vagyunk négy évesek , akik együtt pancsolnak egy medencében, s már nem tehetünk meg dolgokat bűntudat, s különféle, ébredő érzés nélkül, melyeket egykor még könnyeden véghez vittünk.
S ahogy hallgattam a lányt, be kellett látnom azt, hogy igaza van, s minden egyes szavával próbálja felhívni figyelmemet arra, hogy már nem vagyunk ugyanazok, mint egykoron voltunk. S akármennyire is rosszul esett hallanom, be kellett látnom azt hogy valamelyest igaza van. Ennek ellenére, mégis tiltakozva ráztam meg fejemet, s nem akartam megbarátkozni annak a gondolatával, hogy köztünk minden megváltozott. Hogy már nem fekhetünk úgy egymás mellett, mint két jó barát, már nem hajthatom a fejem csak úgy a vállára, vagy a hasára, s nem birkózhatom le őt az ágyban anélkül, hogy azt valamelyikünk ne értené félre.
Miért történt mindez? Miért kellett nekünk bármit is érezni a másik irányába, miért nem maradhatunk meg a legjobbaknak, s miért volt az a fene vonzalom, ha mellette ültem, ha orromba kúszott az illata, s ha kézfejemet érintette puha ujjaival.
- Jó, de ez a két dolog nem feltétlenül az, amire gondolsz. Mármint…ja, nyilván nem szeretnélek meztelenül látni, hisz mégis csak klassz csaj, meg minden…szóval érted. De ez nem jelenti azt, hogy ne szeretnélek úgy, ahogyan régen, és ez nem jelenti azt, hogy ne nézhetnénk meg ugyanúgy egy közös filmet egymáshoz bújva…- Vágtam rá azonnal, s persze elsőre annyira könnyednek tűnt ez a gondolat, utólag persze rájöttem arra, hogy őrületes baromságokat beszélek, hisz igen is, számít.
Lujzinak igaza van, tényleg felnőttünk, s bármennyire is szórakoztató volt annak idején, ha az ölembe vágódott, ezúttal talán átlépnénk a barátság határait, s olyan dolgok történnének kettőnk közt, melyeket lehet, hogy később megbánnánk.
- De én nem akarok tőled távol lenni Lujzi…- Ezután léptem közelebb a lányhoz, hogy megérintsem vállait, s mélyen fúrhassam kék íriszeimet pillantásába. Még sem tudtam megállni azt, hogy ne fókuszáljak néha ajkaira, s ne érezzem közelében azt a kétségbeejtő vonzalmat.
- Jó…figyelj, én nem akartalak megsérteni , csak hülyén fogalmaztam. És igen, lehet hogy igazad van, valamelyest változtunk, hisz van egy barátnőm. De ő nem olyan, mit te…sosem fog kitúrni a helyedről, ezt állíthatom, higgy nekem. És azért, mert az elmúlt időszakban nem töltöttem veled elég időt, amit persze rettentően sajnálok, azért én még szeretlek Lujzi…- Őszinte voltam vele, bár ez a szituáció eléggé ostobán jött ki, s hirtelen hátrébb is húzódtam tőle, s elengedtem a vállait, nehogy azt higgye, hogy majd menten lesmárolom. Mert hogyan is tehetném ezt a legjobb barátommal? Akkor minden megváltozna, akkor már nem lehetne visszaforgatni az időt, s akkor talán örökre elveszíteném őt.
Ennek már a gondolata is rosszul érintett, így valamelyest távolabb lépve a lánytól, tovább fürkésztem kék íriszeit, majd gondolva egyet, kézen ragadva húztam az ágyához, hogy leültessem annak szélére, s magam is mellé telepedjek.
A helyzet azonban, ahogyan rám pillantott, ahogyan az arcát könnycseppek marták vörösre, s ahogy rádöbbentem arra, hogy mostanában mennyi mindent nem tudok róla, egészen megrémisztett. S annak a gondolata, hogy lehet egy másik srác az életében, egészen felborzolta az idegállapotomat. Úgy éreztem, mint aki majd szétrobban belülről.
Mindent tudni akartam.
- Nem? Ne mond ezt nekem, Lujzi én nem akarlak elveszíteni, ne beszélj már nekem ilyeneket, hallod? – Látva könnyeit, zsebemben kutatni kezdtem zsebkendő után, s rálelve az anyagra, egy szálat kezei közé adtam, ha szüksége volt rá.
Értetlenül figyeltem íriszeit, s ismét nemlegesen ráztam fejemet azon őrült szavakra, melyek elhagyták ajkait. Figyeltem, hogyan kapaszkodik kezembe, s hogyan húzza combjára egyik tenyerem.
Zavarba ejtett.
Különös érzések kavarogtak bennem, olyan érzelmek, melyek feltörtek elmém elzárt fiókjából, s kezdtem úgy érezni, hogy valami őrületes helyzetbe csöppentem, amiből már nem lehet menekvés.
- Hogy megtegyétek? – Mindig is azt hittem, hogy Lujzival mindent megbeszélhetek, hisz ő tényleg a barátom, aki mindig ott van, s mindig számíthatok rá. Eddig legalábbis mindig ez történt. Miután azonban ismét szóba hozta azt a bizonyos Áront, s azt ecsetelte nekem, hogyan is történt köztük majdnem több néhány csóknál azon a bulin, menten elkapott a féltékenység, s úgy éreztem magam, mint akinek fél téglát ejtettek a mellkasára.
Tenyerem el is húztam Lujzi combjáról, s az ágy puha felületén támaszkodtam öklömre, némi mocorgás után megtalálva a legjobb ülőpozíciót, pillantásom újra Lujzira emeltem.
- Aha…értem. – Bólogattam, de eszem ágában sem volt félbe szakítani Őt. Jobb is, hogy nem tettem, hisz miközben ő mesélt, mindvégig azon agyaltam, hogyan mondhatnám meg neki azt, hogy engem kellemetlenül érint ez az egész történet. S hogy nem pusztán testvéries aggódás lesz úrrá rajtam, hanem annál sokkal több. Hogy hallva, miféle dolgokra is készül, elmémet ellepi a zöld szörnyeteg.
- Még nem hívott…remek, akkor ez a srác biztosan nem akar tőled semmi komolyat. Ha annyira szeretne, tuti hogy minimum hazakísért volna, vagy felhív aggódva, hogy hol járhatsz. Ami pedig ezt az osztályban ki az és ki nem, azt most felejtsd el. Miért baj, hogy még az vagy? Miért hiszed azt, hogy ez annyira őrületes dolog? Ha te így érzed jónak, hát nehogy oda add egy ilyennek. Lujzi..te jobbat érdemelsz ennél. – Ujjaimmal megérintettem arcának vonalát, hogy néhány kósza tincset félresöpörjek onnan. Hirtelen azonban úgy éreztem, hogy ostobaságot művelek, s tekintve hogy nem mertem neki semmit mondani az érzéseimről, inkább visszahúztam a kezemet, s újra az ágyra támaszkodtam.
- Bocs…nem szólhatok bele abba, hogy mit művelsz, igaz? De azt hiszem Lujzi, hogy nem kéne őrültséget csinálnod, és csak azért összejönnöd azzal a sráccal, hogy legyen valakid. Szerintem csak megfektetni akar, semmi többet. – Olyan hirtelen jelentettem ki mindezt, amivel akár még meg is sérthettem a lányt, persze akaratlanul.
Rádöbbentem arra, hogy bármennyire is zavar ez az egész helyzet, nem lehetek önző, s nem lehetek tapló ezzel a lánnyal szemben. S ha én is megtehetem azt, hogy szórakozok, neki is joga van hozzá, hogy élje az életét. Bármennyire is bántott ez a helyzet, nem tehettem ellene semmit, s össze kellett magam szednem, hogy baráthoz hűen viselkedjek.
- Nézd, sajnálom az előbbi kijelentésemet….talán túl reagáltam. Én csak féltelek, mert ismerem a haverjaimat, és én csak nem szeretném, hogy később megbánd. De ha te azt mondod, hogy csíped ezt az Áront, akkor biztos jó arc lehet. – Immár kicsit oldottabban mosolyogtam a lányra, s próbáltam elnyomni ellenérzéseimet a témával kapcsolatban.
- Szívesen megismerem őt persze, de holnap? Holnap sajnos nekem nem jó, mert elég sok edzésem lesz, és aztán meg Veronikával beszéltem le egy találkozót. Szóval a holnap az biztos nem lesz jó, de majd kerítünk rá alkalmat, rendben? – Szorosan öleltem magamhoz Lujzát, miközben azon agyaltam, hogy normális-e mindaz, amit teszek, s nem-e lenne más megoldás.
- Kérdezz… Hogyan? Nem, dehogy is gáz. De ezt már az előbb is mondtam neked. Ez egyáltalán nem gáz, és neked kell azt érezned, hogy mikor jött el az idő. Ne azért tedd, mert ciki, hanem azért, mert szereted a partnered és vágysz rá…és ha ez az Áron, ez ha olyan jó arc, akkor biztos várni fog rád. Szóval ne csinálj őrültséget, rendben? – Álla alá nyúlva, picit megemeltem azt, hogy úgy nézhessek kékjeibe. Pillantásom puha ajkait is megtalálta, de nem tehettem ostobaságot, hisz egyszer már majdnem elszúrtuk a barátságunkat. Nem akartam azt, hogy mindez újra megismétlődjön, így megálljt parancsolva magamnak, hátrébb húzódtam Lujzitól.
- Akivel láttál…őt ismered egyébként, Vica a 12B-ből, és sajnálom, hogy eddig nem meséltem róla. Minden túl gyorsan történt, jött a sok edzés, a meccsek, te sem értél rá mindig, és felpörgött körülöttem minden. Két hónapja járunk, és be akartalak mutatni neki, csak mindig annyi dolgunk volt. De remélem, hogy te is szívesen megismernéd majd őt valamikor . – Kedvesen rámosolyogtam, s egyúttal témát is váltottam, ezzel kerülve a kínos kérdésköröket.
Persze, ekkor pittyent fel a telefonom, amit ki is halásztam a zsebemből, s látva hogy Veronika írt, elmosolyodtam.
- Siker, nem haragszik rám. – Jegyeztem meg mosolyogva Lujzinak, akinek szintén ekkor pittyegett fel a telefonja.
- Csak nem Áron? – Kérdően vontam fel a szemöldökeimet, s úgy éreztem, hogy talán jobb lenne, ha mindketten nyugovóra térnénk, persze külön-külön.

MADE BY TORIE ♥

Megfosztott érintésétől, s egyszerre nyilallt belém a felismerés: mintha az éltető, sebes oxigénnek állta volna útját tüdőmig. A szoba belsőterét a kora őszi este frissítő lehelete töltött be, s körbe fogta reszketeg testemet is, mit aligha védett a kies változástól a vékony selyem köntös lepelszerű anyaga. Ő talán már nem érezte, de amint elhúzta tenyerét meztelen combom bársonyáról, azonnal libabőrössé lett testem. Úgy hiányzott, úgy fájt, hogy már nem volt ott. A felmelegített területen mintha mindig ott hevertek volna ujjai, s most egyszeriben, váratlanul, hirtelenül, a meglepetés erejét gyakorolva fosztott volna meg önmagától. Nem akartam elhinni, hogy eshet ennyire rosszul, ha valaki távol került tőlem. Ott ült mellettem, egy karnyújtásnyira, mégsem érhettem el.

Hosszan elnyújtózó, lomha mozgású monológomból eltávolodását követően kifogyott az élet, visszaesett a ritmus, s a dacos konokság is alábbhagyott, már nem volt bennem annyi tettrekészség, mint addig, míg ott gyötörhettem markomban kézfejét. Elhagyott, s mintha most pont annyira gyönge és kiszolgáltatott lettem volna, mint azon az estén, mikor először engedtem át vöröslő ajakfénytől vöröslő ajkaimnak birtoklási jogát Áronnak, úgy csendesültem el. Emlékeztem az estére, mikor Máté lágy csókjainak nyomát eltüntette az új fiú vad követelőzése. Nem bántott, nem tett bennem kárt, egyszerűen csak képtelen volt az önmegtartóztatásra, ha hozzáérhetett a húsos peremekhez, miken átlépve a mennyországba jutott. Ez még nem volt megfelelő kifogás arra, hogy engedtem magam legyőzni szeptember utolsó hétvégéjén a közeli park délceg jegenyefái alatt, hol Máté is lopott számnak szegletéből gyakorlatlan, félős csókokat, s megismertettem az érzéssel, hogy milyen is az elalélt sóhajnak forró párája nyelvének eperbőrös felszínén. Ő akkor belemosolygott. Minden megmozdulásomra reagált, s én szégyenlősen adóztam az ismeretlen, de élvezetet kölcsönző oltáron. Áron azonban más volt, s bárhogyan kerestem benne, kit hiányoltam, kinek helyére pótlásként vágytam őt puzzle-darabként bepasszintani, sikertelenség lett jussom. Mégis azzal kínoztam mindkettőnket, hogy takaréklángon lobogva loptam idejét, s hagytam, hogy figyelmét egy érdemtelenre pazarolja.
Ezzel szemben Máté.
Ó, Máté, fogalmad sincs, hogy miről beszélek, hiszen már én is elvesztem a bődületes hazugságim közén.

– Nem érted. Én egyáltalán nem érzem jónak, hogy még mindig ennyire tapasztalatlan vagyok. Előbb kérdezik meg, hogy szűz vagyok-e, mint a teljes nevemet. És akkor te azt mondod, hogy megéri őrizgetni. Minek? Fizetnek majd érte? Te hány lánytól vetted el, akik alattunk járnak? És hánynak mondtad azt, hogy nem én leszek az igazi, add olyannak, aki igazán megérdemli? Ha arra várok Máté, hogy olyan pasit fogjak, aki megérdemel, akkor kilencven éves leszek, s az első orgazmusom után szívinfarktus miatt közvetlen másnap, már temethetnek is. Nem akarom ezt. Nem várhatok. Így is tizenhét éves vagyok. Jézusom, lassan öreglány. A dédnagyanyám is ezt mondta… vénlány leszel Ludovika, ha így folytatod. Én nem akarok az lenni. Mert az nagyon gáz.
Grimaszolva zártam le szavaimat, s mintha jogomban állt volna sértettnek lenni, lehajtottam fejem, hogy ne kelljen a fiú szemeibe néznem. Figyelmemmel a megszaladt cérnaszálat figyeltem a köntös peremén. Mintha annyi érdemleges érdekesség lett volna benne.
– Te hány lányt fektettél meg csak úgy, akiről nem tudok? – vetettem felé szemrehányóan tekintetem. – Két hónapja ismerem, és lassan három és fél hete együtt is vagyunk. Ez nagyon sok idő, Máté. A netes fórumokon azt írták, hogy egy idősebb férfi elveszítheti az érdeklődését. Nem annyival idősebb, de már voltak barátnői, tudja, hogy mit akar, és azt mondta nekem ma, hogy még sosem várt ennyit egy lányra sem, majd hozzátette, hogy rám megéri. Ha csak megfektetni akarna, ma addig beszél nekem, míg lebeszéli rólam a… mindegy. Nem kell nekünk erről beszélnünk. Csak azt akarom Máté, hogy bármi történne, legyél mellettem. Mert bármi megtörténhet, s úgy akarok odamenni hozzád, ha elszúrnám, hogy semmit ne kelljen mondanom, egy szempillantásból, egy legörbült szájtartásból is tudd, hogy meg kell vigasztalnod. Nem is akarom, hogy pártold, amit teszek. Mert ha nem magamról lenne szó, én sem tartanám jó ötletnek. Csak legyél a barátom. Mert téged hívnálak először, bármi lenne… bármi.

Kivel mással beszéltem volna erről?
Hiába voltak az iskolai barátnőim, az egyetlen, akiben igazán megbíztam, az Máté volt. S tekintve, hogy ő volt az a srác, akivel már egyszer elsodródtam erre a pontra, tőle kellett megtudnom, hogy készen állok-e rá. Minél jobban összetörtük a másik szívét, annál távolabbra kerültünk egymástól. Legalábbis ezt gondoltam, s szinte magától értetődőnek vettem, hogy keserűségünkben mind a ketten el tudunk majd fordulni egy másik felé. Szeretnie kellett egy másikat, ahogy nekem is.

Hallani véltem, ahogy áttrappol méretes lábaival szilánkos szívem darabjain, hogy összemorzsolja azt. Elutasítása kést döfött szívembe.
– Látod? Nem érsz rá. Lehet, hogy a barátságod még mindig az enyém, s ezt senki nem veheti el tőlünk, amíg élünk, de már türelmesnek kell lennem, belátónak. Mert egyértelmű, hogy most ő az elsődleges. Vica. Vica a végzősök közül. Nehéz, tudod? Pocsék, hogy már csak második vagyok – sértetten szorítottam rá csuklójára, s úgy toltam vissza teste mellé kezét, hogy még csak véletlenül se kelljen zavarba ejtően közel éreznem magam. – Igen, talán megismerném. Szép lapos a hasa, hosszú a haja, és a combjai olyan hosszúak és hajlékonyak, hogy masnit köthetne vele a csípőd köré…
Nem volt asztalom a gúnyolódás, s nem is akartam személyeskedésig süllyedni, de az alkohol, ahogy pozitív hatással is rendelkezett, úgy negatív irányba is könnyen válthatott. Olyan voltam az italtól, mint egy kormányozhatatlan, emocionális zűrzavarnak sikamlós jégmezején csúszkáló, kezelhetetlen gépjármű.

Csak a telefonjaink egyidejű hangjelzése zavarta meg megkeseredett szavaimat. S ahogy Máté sajátjáért nyúlt, úgy én is felnyaláboltam a fehér borítású Iphone-t, s elolvastam az üzenetet. Talált süllyedt, persze, hogy Áron aggódott értem. Egy óra múlva eszébe is jutottam. Igazat kellett volna adnom Máténak. Hallgatnom a megérzéseire és az emberismeretére.
Mégis hajtott a vágy, hogy holnapra több legyek, mint a kislány, akit félre lehet tenni egy másikért, aki csak ült és várt, mint egy megfésült, tériszonnyal küzdő porcelánbaba a polc legfelső fokán.

– Igen, Áron. Reméli, hogy hazaértem, hogy jól vagyok… csókol… itt-ott – szánt szándékkal nem idéztem szó szerint az érkezett üzenet szövegét. Ha neki is annyira fájt, hogy mással voltam, mint amennyire nekem, hogy Vica már nagyobb jelentőséggel bírt és magasabb prioritást élvezett, akkor innia kellett volna, hogy el tudja viselni ezt az érzést. – Sajnálom, az előbb szarkasztikus voltam, és csak a pia szólt belőlem. Nem bírom olyan jól. Ne váljunk el haragban. Holnap keressük egymást, rendben, Máté?

Nem marasztaltam a fiút, s ugyan hosszabbra terveztem ezt a korai találkozást, mégis magányra volt szükségem. Minden percben, ahogy ránéztem, csak a hibámat láttam. A két évvel ezelőtt elkövetett visszavonhatatlan tévedést, mikor kezet ráztunk a barátságunkra. Igenlő volt a válaszom, nem kellett erőszakoskodnia, s minden gondolkodás nélkül bólintottam. Nem tudtam, hogy majd ennyire fájhat néhány hónap elteltével, ha csak ül mellettem, de már nem lehet az enyém. Nem tudtam, s most lemaradtam róla. Meg kellett emésztenem. Egyedül.
Elválhattunk volna hosszas öleléssel, elkísérhettem volna az ajtóig, ehelyett alig vártam, hogy kimásszon az ablakon, át a rózsabokrokon, s eltűnjön a birtokunkról, hogy lekapcsolhassam a szoba fényeit, s a sötétben minden szégyen nélkül elsírhassam féltékeny, tehetetlen könnyeimet.
Bár ne szerettem volna ennyire.
– Jó éjszakát! – néztem rá a fal mellől, hol már ujjaimat a villany kapcsolóján pihentettem, várva, hogy elolthassam a fényeket.

MADE BY TORIE ♥

A Lujzával való beszélgetésem olyan irányba haladt, melyet őszintén szólva korábban soha el nem képzeltem, s ugyan legjobb barátok voltunk, nem gondoltam,hogy egyszer majd terítékre kerül, és én leszek az a személy, akit beavat efféle gondolatmenetébe.
Csak szótlanul hallgattam Őt, kérdéseit, melyekre talán nem is várt választ tőlem. S először életemben úgy éreztem, hogy nem tudnék neki megfelelő választ adni, s nem tudnám eléggé támogatni a szüzességével kapcsolatos kérdésekben.
- Nem azt mondtam , hogy kilencven éves korodig várj Lujzi, hanem azt, hogy nem kell azonnal az első csávóddal megtenni. A dédanyád meg hülyeségeket magyarázott neked…Te nem leszel vénlány, ez tuti. Már így is egész biztosan sok srác szeretne közel férkőzni hozzád, de ez nem gáz, nem érted? – Sóhajtva csaptam az ágy szélére, s lemondóan ráztam meg a fejemet. Féltettem a lányt, hisz tisztában voltam azzal, hogy mi srácok mit akarunk, s hogy a haverjaim többsége mire hajt. Nem komoly, és kiegyensúlyozott kapcsolatokat üldöztünk, legalábbis a többség nem. Legtöbbjük csak a skalpokat gyűjtötte, a neveket, hogy azzal vághassanak fel egymás közt, kinek is volt meg a legtöbb. Ettől akartam megkímélni Ludovikát, ettől féltettem annyira, s talán attól is, hogy ha ezt majd megteszi azzal a bizonyos Áronnal, akkor többé már nem fogja a társaságomat keresni. Már nem lesz többé Máté és Lujza, s az én ablakom helyett majd Áronét választja.
Ebbe már belegondolni is szörnyű volt, s magam előtt láttam, ahogy az arctalan alak magával viszi Lujzit, s örökre kitépi karjaimból Őt.
Különös, féltékeny érzés kerített hatalmába, Lujza azonban olyan kérdéseket szegezett felém, melyek visszarántottak gondolataimból, s ismét odavarázsoltak legjobb barátom szobájának kellős közepére.
- De ez…ez most nem lényeg Lujzi, hogy én hányat…jó párat. De tudod ők nem a barátaim, és valószínűleg nekik is van egy olyan barát, aki laposra verne engem egy baseball ütővel, mert összetörtem legkedvesebbjük kicsi szívét…Nem vagyok fedhetetlen, de Lujzi , Te figyelhetsz magadra, te annyira más vagy, mint azok a lányok…- Sóhaj hagyta el ajkaimat, úgy éreztem, hogy teljesen fölösleges érveket sorakoztatok előtte, s ő túl határozott ahhoz, hogy ezen ügy végére nekem nem tetsző pontot tegyen.
- Két hónapja? Hűű az aztán a hosszú idő…- Jegyeztem meg némi gúnnyal, mert nekem még mindig nem tetszett annak a gondolata, hogy az én Lujzámhoz bárki is hozzá akarna érni.
- Ja értem, tehát ma már majdnem sikerült neki. Remek. – Mindezt nem tudtam már csak úgy, nyugodtan hallgatni. Elkeserített már a gondolat is, de nem tudtam hogyan is fejezhetném ki érzéseimet előtte. S jóformán azt sem értettem, hogy miért érzem bensőmben azt az idegtépően vacak érzést.
Pillantásomat óceánkék íriszeibe fúrtam, el akartam menni, hogy kiszellőztessem a fejemet, s megfeledkezzek azon gondolatokról, melyek egész este kavarogtak a fejemben. Ő azonban még marasztalt, s annyira elesettnek tűnt, hogy képtelen voltam felállni, s magára hagyni Őt.
- Persze, hogy a barátod leszek, mindig is az leszek. Rám számíthatsz…csak remélem, hogy nem kell senkinek a seggét szétrúgnom majd. – Utóbbit már csak a fülébe suttogtam, miközben közel bújva hozzá, magamhoz öleltem törékeny, virágos köntösbe bújtatott testét.
Mindez azonban csak néhány pillanatig tartott.
Hirtelen, ahogy szóba hozta a találkozót, megtorpantam, s hirtelen ezer dolgom támadt, csak hogy ne kelljen találkoznom azzal az alakkal, kinek célja, hogy Lujzát ledöntse a lábáról, s lehámozza róla a falatnyi csipkéket. Ó hogy már megint magam előtt láttam…
Hátrébb kellett húzódnom Lujzitól, gondolataim lassan már felemésztettek.
Ismét kékjeibe fúrtam enyémeket, s érezhetően vádló volt hangja, mellyel Vicáról beszélt. Igaza volt talán, hisz az elmúlt napokban valóban több időt töltöttem a végzős lány társaságában, s ha akadt egy kis szabadidőm, akkor inkább őt látogattam, nem pedig Ludovikát. Nehéz volt végig hallgatni őt, de ennek meg kellett történnie, s éreztem, ahogy bűntudat fojtogatja torkomat.
- Második? De nem vagy második, csak…szeretek néha Vicával is lógni, mert jó vele, de vele például sosem tudok úgy elbeszélgetni, mint veled. Tulajdonképp vele jóformán nem is nagyon beszélgetünk, mi csak sze..khm, szóval…lényegtelen. – Elhalkultam, ahogy rájöttem arra, mekkora bődületes baromságokat hordok össze. S ugyan magam nem éreztem azt, hogy Lujzi a második helyre került volna, lehet hogy az ő szemszögéből ez így történt.
- Ja..figyelj, nem kell akkor megismerned, ha nem akarod. – Rosszul esett, ahogy Vicáról beszélt, s az is, hogy ő nem akarta megismerni a lányt, aki az elmúlt két hónapban barátnői státuszt töltött be nálam. De lehet, hogy talán ennek így kellett történnie. S azt hiszem, hogy már én sem voltam kíváncsi arra az Áronra, aki majd valószínűleg maga alá gyűri Lujzát, s ezzel örökre elszakít tőle.
- Sms-t kaptam..- Bosszúsan emeltem fel készülékem, bár a Veronikától kapott üzenet némiképp ellazította arcizmaimat, s némi mosolyt is csalt ajkaimra. Ő legalább már nem is haragudott rám annyira. Lujzi azonban…vele még beszélnem kellett a barátságunkról.
- Áh, remek, milyen figyelmes…- Némi gúny ült meg szavaimban, ahogy megtudtam, hogy ez az Áron valóban figyelmes Lujzával. Csak ekkor éreztem igazán a féltékenységet, mely lelkemet skorpióként marta. Hirtelen úgy éreztem, hogy ha ez a srác ennyire figyelmes Lujzával, akkor ez már valóban annyira komoly lehet, hogy akár darabokra törheti a barátságunkat , és elveszíthetem őt.
Szörnyű érzés volt, s olyan gondolatok kavarogtak bennem, melyek csak vitát szültek volna, ha tovább maradok.
- Most mennem kell. – Felkeltem az ágyról, hogy ott hagyjam, de utolsó szavai még megállásra késztettek, s visszafordultam Lujzi felé.
- Jó…én sem akartam gúnyos lenni veled, és nem akarok tőled haragban elválni. Holnap majd kereslek. – Majd odaléptem hozzá, s egy pillanatra magamhoz szorítottam karjaimmal törékeny testét. Öleltem, s magamba szívva az illatát, azon gondolkodtam, mi lenne, ha átlépném a kettőnk közt húzódó határt, s mi lenne, ha megcsókolnám. Akkor talán nem veszíteném el, vagy mégis?
A kétségek gyötörtek, s nekem nem maradt más, mint a gyáva visszavonulás. Véres harcmezőket megszégyenítve én voltam az egyetlen katona, kinek bőrén nem volt egyetlen karcolás sem. Meghátráltam, csak hogy ne törjek szíveket. S úgy éreztem, ezzel jobb lesz majd mindkettőnknek.
- Jó éjszakát , Lujzi. – Elköszönve a lánytól, sietve hagytam el a szobáját, hogy magam mögött hagyhassam a problémákat.
A gondolatok azonban nem hagytak nyugodni, s egész éjszaka azon rágódtam, hogy vajon mi lett volna, ha..
* * *
Másnap késő délután, amikor már mindenki az esti bulira készült, még mindig az edzőteremben küszködtem a súlyok pakolásával, de gondolataim minduntalan csak Lujza körül jártak. Bizonytalan voltam, s nem tudtam, hogy mi lenne a jobb, ha átmennék Lujziért, s elvinném Őt arra a bulira, vagy ha inkább kivonnám magam a forgalomból, s elfoglalnám magam annyira, hogy ne is kelljen rágondolnom.
Utóbbit választottam, s inkább izzadtam az edzőpadon, mint hogy vállaljam az érzéseimet, s azokat felfedjem a lány előtt.
Füleimben ezerrel dübörgött a zene, de még így sem tudta elkerülni figyelmemet telefonom rezgése, mely új üzenet érkezéséről árulkodott.
Felülve a kínpadon, átfutva az sms szövegét, hirtelen felgyorsult a szívverésem. Lujzi írt, az estével kapcsolatban, s nekem csak egy igent, vagy egy nemet kellett volna visszaírnom. Hosszasan gondolkodtam, míg végül bepötyögtem az igen szócskát, hogy igen átmegyek érte, és elviszem abba a buliba. Azonban, mielőtt még elküldhettem volna az üzenetet, hátulról kikapta kezemből a készüléket Veronika, s eltakarva szemeimet, a fülembe súgott.
- Na mi a helyzet Nagyfiú, ezúttal nem hagylak megszökni…- Szó nélkül kapcsoltak ki a készülékemet, s a következő pillanatban már rám is telepedett. Még csak szólni sem tudtam, máris csókolt, s visszagyűrt az edzőpadra, ahol lágy erőszakkal ismét elcsavarta a fejem…
* * *
- Helló Lujzi, apukád beengedett, egész jó arc. Még a könyvtári szobátokat is megmutatta. – Áron szemtelen félmosollyal fürkészte végig Lujzit , miközben vállával a lány ajtófélfájának támaszkodott.
- Minden sráccal ilyen jó fej, vagy csak Velem? – Mosolyogva közelebb lépdelt, majd elkapva a lány csípőjét, hirtelen mozdulattal rántotta közel magához, hogy mohó csókot lophasson ajkairól.
- Arra gondoltam, hogy mielőtt átmennénk a buliba, igazán folytathatnánk azt, amit a legutóbb abba hagytunk, mit szólsz? – Szemtelen mosolyával fürkészte a kék íriszeket, miközben tenyerei Lujza fenekére tévedtek.
- Mi a gond, hm? Valami baj van, Lujzi? – Áron értetlenséggel vonta fel szemöldökét, s csak remélte, hogy ezúttal nem lesz vele elutasító a lány.

MADE BY TORIE ♥

Ahogy az első pofont tartottuk a legnagyobbnak, pont olyan mérvadó volt az első alkalom. Az első alkalom, hogy egy férfi ölelésében nővé váljak, az első alkalom, hogy megkóstoltam a pisztáciás fagylaltot, az első alkalom, hogy autót vezettem, vagy az a kezdő taktus, amiben Máté és Én ugyanannál a határvonalnál estünk hasra, másnak a kezébe kapaszkodva térjünk vissza a mindennapok világába. Nyomot hagytak bennünk, emlékezetünkbe vésődtek, alakították jellemünket, s mi ragaszkodtunk hozzájuk.
Mélyen karcolt belém féltékenységet a pillanat, mikor Mátét és Veronikát együtt láttam. Ez volt az első. A szívem szűziesen sértetlen izmait felszakító jelenet, mikor rá kellett döbbennem, hogy már nem én vagyok az a lány, aki ajkát birtokolja, nem én vagyok, akihez tartozik, akit megölel, ha hiányát érzi a női test törékeny, megnyugtató közelségének. Felmondott szerelmi kapcsolatunkat követően, a mai estén kellett átélnünk a másik elvesztését. Hiszen eddig még csak mellettünk volt, s szabályaink szerint játszva, megelégedtünk a korlátokon belülre eső komfortzóna szolgáltatásaival. Talán bele sem gondoltunk, hogy ezt majd kevésnek találjuk, hogy hiányolni fogjuk, ha más ajkán csattan el a csók, ha egy idegennek meztelen bőre ér bőrünkhöz. Őrültséget csináltunk. Feleslegesen fosztottuk meg magunkat az öröm forrásától. S hogy tévedtünk, hogy egykori félelmünk csak mondvacsinált ok volt, ez az okozat tette számunkra világossá. Számomra legalábbis mindenképpen.
Addig nem esett nehezemre távol tartani magamtól, s váratni, kéretni, megőrjíteni, míg nem láttam, hogy egy másiktól is megkaphatja ezt. Hogy egy másik is felhőtlenül boldoggá teheti.
Összetört a felismerés, s a búcsúzáskor testem köré fonódó karjai sem tudták eltörölni a végkifejletet, csupán naivan késleltethették azt. Már jól tudtam távozását követően, hogy mit veszítettem, hogy mivel lettem szegényebb, hogyan váltam elhanyagolhatón értéktelenné.
Máté távozását követően tehetetlenül méláztam a villanykapcsoló mellett, mintha csak azzal az apró, s berögződött mozdulattal tettem volna tönkre mindent, mikor kiűztem a fényes életet a szobából. Hosszan hintáztam két lábamon, miközben fáradt, s lassan könnyekkel eltelt tekintetem elrévedt a sötét távolban. Megtörten vonszoltam magam. Egyedül maradtam, hát itt volt az ideje, hogy egyenként letépjem a sebekről a tapaszt, s alájuk lesve időt adjak gyógyulásuknak. Nem lehettem menthetetlen. Nem lehettem életem végéig sérült és sötét. Tennem kellett volna valamit, s még most Máté után iramodni, bemászni szobájába, lerántva róla a takarót, s elmesélni neki, hogy ő volt a bizonytalanságnak arca, aki kiűzött Áron karjai közül.
De nem tettem. Előre és hátra dőlt testem, a fáradtság kötele rángatta, gondolatoknak súlyos mivoltától kapott lendületet, amint ott ültem az ágy szélén, s zokogtam keservesen az első napsugarak ébredéséig.

Ébren töltöttem a hajnalt. Az ólomnehéz fáradtság csak a délelőtti órákban érkezett meg, hogy birtokba vegye elgyengült testemet, s korlátozza képességeimet. Engedhettem volna a kísértésnek, s elodázva a harmadik kávét, az össze sem gyűrt ágynemű közé hajthattam volna fejemet, ehelyett felkerekedve a bennem munkáló dühödt indulattól – hogy hiába töltöttem el a napnak nagy részét kint ülve az erkélyen, a kerítés mellett róva a köröket, postást játszva a tévesen hozzánk kézbesített leveleket ügyében Balásyék postaládájába átpakolva azokat, gondos ráéréssel, Máté egyszer sem jelent meg az ablak mögött, vagy csatlakozott hozzám, hogy legalább egy mosollyal értékelje igyekezetemet – futócipőre váltva a lapos talpú mokaszint, felkerekedtem, hogy több órára elűzzem magam a városligetbe, aktív kocogásra.
Ostoba voltam, amiért vártam rá. Hogy kimutattam, hogy kettőnk közül nekem jelentett volna többet rám fordított szabadideje. Gyerekesen viselkedtem, aminek hazafelé sétálva vetettem véget. Még egyetlen esélyt akartam adni a fiúnak. Ő nem tudhatta, hogy a belül megkötött fogadalmaknak legsúlyosabbikában állítottam választási helyzet elé. Hiszen érdeklődésem SMS formájában neki valószínűleg csak egyszerű érdeklődésnek tűnt, s bele se gondoltam, hogy mi volt a tét, mi volt, amiért küzdöttem, s mi az, miben reménykedtem.
Válasz azonban csak nem érkezett az üzenetemre, hiába rágtam le tövig körmeimet, dörzsöltem le a sérülékeny hámot habszivaccsal testem minden négyzetcentiméteréről a frissítő hideg zuhany alatt. Minden mazochista megmozdulás motiválatlan menekvés volt csak. Mentegetőzés. De ennek itt és most véget kellett vetnem. Bármennyire szerettem volna várni Mátéra, hagyni, hogy szavai átjárjanak, megváltoztassa véleményem, s gondolatai enyémekké legyenek, nem tehettem. Míg ő jól érezte magát, nem várhattam rá kétségbeesett szerelemmel. Boldognak kellett lennem, mert pont úgy megérdemeltem, hogy az legyek. Vele, de nélküle is.
Kikapcsolva a készüléket, behajítottam táskámba, ezer aprócska felesleges kiegészítő ingóságom mellé, amelyek mégiscsak elmaradhatatlan titulussal bírtak, ha erről a feneketlen csodazsákról volt szó. Feladtam, ezzel átadva magam az elképzelhetetlen boldogságot gyártó masinának, a spontaneitásnak.

Még sehol nem jártam a készülődéssel. Olyannyira belemerültem az önsajnálatba, mit mártír várakozásom szült, hogy még a hajam is csupa víz volt, mikor Áron minden előzetes bejelentkezés nélkül feltűnt a szobám ajtajában, s testemen mindössze egy elméretezett atléta lógott, ami szinte egész biztos, hogy Mátétól maradt itt.
Meglepetten eltátott ajkaim közül gyenge sóhaj szökött ki. Elégedettnek kellett volna lennem, hogy legalább egy személy volt, aki annyira vágyott rám, annyira hiányolt, hogy eldobva fiatal férfiaknak legnagyobb félszét, még az apámmal is megismerkedett, sőt, mi több, áldásával nyert bebocsájtást, kikövezett aranyutat a hálószobámig.
– Szia, hát te nem jöttél túl korán? Nem mindenkit kedvel, akinek köze van hozzám és hímnemű, szóval becsüld meg magad, és értékeld a nagylelkűségét – nevetve konstatáltam önbizalommal telt közelségét, amint fölém magasodott. – Kedvel téged. Mivel kenyerezted le? Te is az Újpestnek drukkolsz? Vagy hoztál egy üveggel a kedvenc italából? Mindegy is, jól csináltad.
Mosolyogva engedtem Áron mohóságának, mi immár két hónapja, megismerkedésünk óta tartott. Jól tudtam, hogy mire gondolt, hogy mit akart, hogy miért volt úgy besózva, mint az óvodáskorúak egy új játékért. Eszem ágában sem volt elutasítani. De nem az őszinteség vezényelt, nem a vágy tette. Hanem a bosszú polipkarjai rántottak egyre mélyebbre elhatározásomban. Hiszen az egyetlen dolog, ami számított az volt, hogy ha megtörtént, s valaki olyannak adtam oda magam, aki csak fele annyira érdemelt meg, mint amennyire hozzátartoztam, akkor azt kíméletlenül az orra alá dörgöljem. Nem figyelt rám eléggé. Hát muszáj volt, hogy valaki kitöltse a hatalmas űrt bennem, amit Máté távolságtartása hozott el.
Nem vártam tovább. Nem volt kire, s nem volt miért.
– Nincsen semmi baj, csak zárd be azt az ajtót.
Vöröslő ajkamtól elszakadva, készségesen fordította rá a zárban leledző kulcsot. S míg ő megtette az utolsó lépést, mi még elválasztott kettőnket a bevetett franciaágytól a szoba közepén, én megváltam a testemet takaró, lenge anyagú atlétától. Nem takaróztam többé, nem ijedeztem, vagy hoztam fel aggályaimat. Amint ölébe kapott, átadtam magam akaratának, s engedtem, hogy elvegye eszemet, megfosszon értelmetlen értékemtől.
Hazugsággal engedtem magam legyőzni, s a végén sem bontakoztam ki a konok ámításból. Ha nem is akartam, de Máté végig jelen volt. Csak rá tudtam gondolni, ha a fölöttem törtető Áron éppen nem tartott szóval. Hihetetlen volt, hogy nem éreztem szeplőtlenségemet követően az elégtételt, amire vágytam. Nem voltam megelégedve magammal, s abban sem voltam már biztos, hogy ezt a szégyent, amit Áron miatt éreztem, képes lennék Máté arcába dörgölni.
Bárcsak Mátéval tettem volna meg.


Este nyolc körül vettük rá magunkat Áronnal, hogy elhagyjuk az összegyűrt ágyneműknek élettelen, hamvában halt halmát. Ugyan örülnöm kellett volna, bennem mégis végtelen üresség honolt, s csak kényszerből mosolyogtam rá a fiúra, aki türelmetlenül várta, hogy végre erőt véve magamon késznek nyilvánítsam küllememet. További egy órára volt szükségem, hogy késznek lássam magam a tükör előtt. Nem voltam megelégedve önmagammal, s szívesen megtéptem volna tükörképemnek egyenesre vasalt hajtincseit, vagy sújtottam volna le erőteljes ütéssel a kreolos arcra, hogy a dús ajkak felszakadjanak, s a leheletnyi smink is elkenődjön rajta.
Áron nem hagyott időt az önmarcangolásra, s mikor elunta a várakozást, kézen fogva vezetett le a házunk nappalijába. A szüleim mit sem sejtettek, mikor átöleltek. Fogalmuk sem volt róla, hogy mekkora meggondolatlanságot követtem el. Ha tudták volna, hogy a testemet eladtam az ördögnek, miközben szívem a szomszédház legfelső szobájában dobogott… megvetettek volna, s visszazárnak az emeleti kalitkába, hogy felőröljön a bűntudat.
De én nem szóltam, s Áron sem tett utalásokat, vagy hozott kellemetlen helyzetbe. Sőt, tulajdonképpen már egymáshoz sem intéztünk szavakat, miközben kézen fogva sétáltunk át a két utcával arrébb lakó Kuruczékhoz, akiknél a ma esti házibulit tartották.
Riasztó volt a helyzet, hiszen kezdtem úgy érezni, hogy Máténak igaza volt. Hogy Áron semmi mást nem akartam tőlem, csak a nyavalyás ártatlanságomat. Hogy nézhettem volna a legjobb barátom szemébe? Hogyan?
Bánkódtam, s talán csak addig szakadtam el a letargikus léttől, míg az ismerősökkel köszöntöttük egymást. Hiába voltak ott legjobb barátnőim, s kóválygott valahol a tömegben Áron is, nem akartam, hogy a fiú rám találjon. Mátét kerestem még akkor is, mikor tudtam, hogy nem jött el, mert Veronikával tervezett programja volt mára. Telefonom sem rezgett, s az egyetlen, aki Máté hiányát valamelyest pótolni tudta, Soma volt, Máté egyik legjobb haverja, akivel együtt vízilabdáztak.
– Szia, Soma… de jó, hogy itt vagy! – mosolyogtam fel a srácra, s bújtam bele üdvözlő ölelésébe. Minden vágyam az volt, hogy ne kelljen Áron mellett lennem, s valaki lefoglaljon.

MADE BY TORIE ♥

Megtörtént.
Ismét együtt voltam Vicával, ezúttal azonban nem szórakoztam jól, s nem tudtam élvezni sem a fiatal lány kényeztetését. Legalábbis nem úgy, ahogyan azt elképzeltem. S ugyan jó volt, az adott pillanat boldogítónak tűnt, s talán néhány percig úgy éreztem, mennyországban járok, a szenvedélyes pillanatokat követően mégis űrt éreztem lelkemben, bűntudatot, s egy szeretett személy hiányát.
Kifordultam az edzőpadról, s visszahúztam magamra a hanyagul ledobott pólót, majd visszaerősítettem derekamra a szabadidő nadrágot, melyet korábban Veronika oldozott le rólam, hogy birtokba vehesse ágyékomat.
- Ez fantasztikus volt, nem így gondolod, Máté? Ez után talán még meg is bocsájtom neked azt, hogy tegnap este lekoptattál…bár érdekelne, hogy mi lehetett fontosabb nálam? – Körmeivel végig karistolt hátamon, s állát a vállamra döntötte, majd átölelt hátulról, de én nem voltam képes ránézni. A falra függesztett bordás falak sokaságát kémleltem, s próbáltam elnyomni magamban Lujza hiányát, de ez annyira piszkosul nehéz volt.
Csak az űr, s az a nyomorúságos érzés maradt bennem.
- Egy barát bajban volt, és szüksége volt rám. – Rövid választ szűrtem fogaim közt az engem ölelő Veronikának, miközben mellkasomat átkulcsoló ujjait lefejtettem magamról, s felkelve az edzőpadról, megropogtattam a vállaimat, majd nagyot nyújtózva, felkaptam a padról a törölközőt, s kortyoltam a vizemből.
- Összekapod magad, és akkor elviszel moziba? – Csábosan fürkészett pillantásával, ahogy még mindig ott ücsörgött , keresztezve egyik lábát, a másikon. Annyira nem volt kedvem Vicához, hogy azt meg sem tudtam fogalmazni. Csak az bántott, hogy ostoba módon hagytam magam a csábításnak, s ezzel lemaradtam Lujziról, akinek valószínűleg újabb csalódást okoztam.
Ki kellett valahogy engesztelnem, s gondolataim is csak minduntalan ezt suttogták.
- Nem Vica, ne haragudj, de most nem alkalmas. Tudod jól,hogy meccsem lesz és most sem kellett volna, hogy elvond a figyelmem…bocs, de nekem most mennem kell. – Nem volt könnyű csak úgy faképnél hagyni egy ilyen lányt, bunkó sem akartam lenni vele, de nem tudtam másra gondolni, kizárólag arra, hogy ott legyek Lujza mellett, támogassam Őt, s láthassa, hogy még mindig fontos nekem.
- Na szép, Balásy. Te aztán tudod, hogyan légy tapló egy nővel…hihetetlen vagy. Tegnap este leráztál, ma lerázol…de tudod, mit? Ez tetszik, piszkosul tetszik..- Csábosan elém lépkedett, s ajkaim szirmába harapott.
- Éjszaka újra elkaplak, Balásy. Addig meg tedd a dolgod. – Ezt követően rám kacsintott, én meg ott hagyva őt, végre leléphettem az edzőteremből, s magam mögött hagyhattam Vicát, s a nem kívánt gondolatokat…
* * *
Másfél órával később, frissen, zuhanyozottan léptem ki házunk ajtaján, s mivel hiába csörgettem Lujzit, úgy gondoltam, már biztosan átment a buliba, és valószínűleg ott mulathat újdonsült barátjával, akinek annyira be akart mutatni.
Bármennyire is nehéz volt lenyelnem ennek a gondolatát, erőt vettem magamon, hogy a lány kedvében járjak, s bemutathassa nekem a lovagját. Ezen gondolatokkal indultam át a néhány utcával arrébb lévő házhoz, de valójában abban reménykedtem, hogy Lujzi majd egyedül lesz, s akkor kibékülhetek vele, megbeszélhetjük a dolgainkat, s talán helyre hozhatjuk a kapcsolatunkat.
Hiányzott.
Rettentően hiányzott, s azt hiszem, jobban vágytam rá, mint Vicára. Erről azonban tudnia kellett, mindenképp meg kellett állítanom Őt abban, hogy valami ostobaságot kövessen el egy alig két hónapja ismert fiúval. Nem, nem hagyhattam hogy elvegyék tőlem .
* * *
- Nahát, de jó látni téged Lujzi! Hű, nagyon dögösen nézel ki ebben a ruhában, de tényleg! Csodálom, hogy még nem raboltak rád, mert bombázó vagy…- Soma nevetve ölelte magához a lányt, s bókolt is neki. Valójában mindig is tetszett neki , de valahogy mindig úgy érezte, mintha Máté és Lujzi között vibrálna a levegő, így egyszer sem próbálkozott a lánynál.
- Hol van Máté, hogy szórakoztasson? Én szívesen megtenném..de félek, hogy tarkón vágna. – Soma játékosan felnevetett, miközben kézen fogta Lujzit, hogy az italos részleg felé invitálja Őt.
- Gyere, és kóstold meg ezt…ez valami isteni..- Mikor azonban kimondta a szavakat, észrevett engem belépni az ajtón. Én is észrevettem Somát, s mellette Lujzit is, aki valóban gyönyörűen festett. Meg is könnyebbültem, látva hogy az egyik legjobb cimborámmal van a lány. Így már nem is kellett aggódnom, hisz biztos lehettem abban, hogy míg nem voltam itt, addig Soma szórakoztatta Orczy Ludovikát.
- Sziasztok! – Már messziről, mosolyogva integettem feléjük, s azt követően átszelve a tömegen, sikerült megközelítenem őket.
- Hello Soma, mi a helyzet? – Lekezeltem a sráccal, majd ezután fordultam Lujzi felé. A bűntudat mardosott, s a tegnap este után nem is tudtam,hogyan is szólíthatnám meg őt. Rég éreztem már magam ennyire zavarban a társaságában.
- Lujzi..ne haragudj, hogy nem válaszoltam. De mégis lett időm átjönni, és ezt az estét mindenképp veled akartam tölteni. – Rámosolyogtam,s ha engedte, közelebb hajolva, két puszit is nyomtam az arcára, s magamhoz öleltem őt.
- Ugye nem haragszol? Kérlek, mondd hogy nem. Fontos vagy nekem, és szeretném, ha ezen az estén jól éreznéd magad. – Soma láthatóan vette a lapot, s hátrébb is állt tőlünk, hogy az italokkal foglalatoskodjon, ezzel lehetőséget adva nekünk, hogy megbeszéljük a történteket.
- Szeretnék veled beszélni odakint, ha lehet. – Kezemet nyújtottam a lány felé, s reméltem, hogy sikerül majd a tervem vele kapcsolatban.

MADE BY TORIE ♥

– Ezer éve nem láttalak felöltözve, te, világ bolondja! – jóízű nevetésemet csak addig mérsékeltem, míg ajkaimat borostás arcának jobbjához nyomtam, hogy könnyed csókot leheljek rá. – Elkoptak a kockáid? Huh? Megrajzolásra várnak a kozmetikusnál?
Míg oldalához szorított, nem állhattam meg, hogy tenyereimmel ne paskoljam meg hasfalát a lenge anyagú pólón át, ezzel kitapintva a vízilabdázókra jellemző deltás vállak és az izomtól kiszélesedett hasfalnak merész kockáit. Nem volt bennem semmiféle hátsó szándék, s kizárólag a baráti jóérzés vezérelt, amikor humorizálva tértem rá a teleszív fiatal srác küllemére. Jól tudtam, hogy mennyi időt öl abba, hogy nap, mint nap úgy lépjen ki az utcára, hogy modelleket megszégyenítő külsejével elvegye öltözködés és ápoltság terén igénytelenségig fajuló hímtársainak kedvét a hencegéstől. Neki ez volt a mindene. Sokszor használta a hajvasalómat, s megesett, hogy amíg Mátéval megbeszélték a következő meccsen kijátszott taktikai lépéseket és trükköket, addig a farzsebéből kihúzott szemöldökcsipeszével ki kellett szednem borzasra burjánzó, de amúgy határozott ívű szemöldökeit. Nem csak Somát ismertem, s nem csak vele tartottam ennyire közeli és baráti viszonyt, hanem Máté másik haverjával, Bálinttal is. Mind a ketten jól tudták, hogy házi nyúlra nem lőhetnek, ha csak nem kívánják maguknak a középkori kínzási módszereknek jól kifejlesztett, legkegyetlenebbikét, a karóba húzást, mely esetükben a hosszú nyakú vadászpuska lett volna Máté kezében. Tegnap még megnéztek, mint kislányt, de ma már egy nő állt előttük. Érett, és tapasztalt nő. Vajon látszott rajtam a változás? Soma látta? Érezte? Terjengett-e illata a levegőben felnőtté válásomnak? Hiányzott-e arcom vonásai közül a szeplőtelen létnek bája, gyermekisége? Máshogy mosolyogtam? Szemem máshogy csillogott-e? Volt-e fizikai jele a változásnak, vagy csak én éreztem, ahogy kellemetlenül többször is sajogva összerándul combjaimnak buja hajlata?
Nem is sejtették.
– Köszönöm a bókot, Soma, de nem kell szerénykedned, úgyis tudom, hogy te sokkal több időt töltöttél bent a fürdőszobában, mint én. Kifogásolhatatlan ez a póló és farmer kombináció. Te nézel ki ma itt a legjobban – vigyorogva szűrt szavaim közben persze végigsimítottam a vékony koktélruha gyűretlen láncain, hogy így hívjam fel magamra akaratlanul is figyelmét a másiknak.
– Máté Veronikával van. Aztán úgy volt, hogy este Bálinttal mennek valahova, meg… meg Veronikával. Tudod, ő a barátnője. Nem várhatom el tőle végül is, hogy engem válasszon helyette. Teljesen normális, hogy inkább az ő társaságát választja az enyém helyett. Több mindenre használhatja a tizenkettedikes csajt, mint engem – alig látható, szenvtelen rándulás gyötörte meg arcom finom ráncait, míg a kezembe nyomott likőrös ital nem adott rá valódi okot, hogy valóban fintorogjak és grimaszoljak. – Banyek, Soma… azt mondtad, hogy finom, nem azt, hogy baromi erős. Lehet, hogy azért nem kapnál egy tockost, ha feldobnád az estémet, de azért tutira, ha olyan részegen vinnél haza, hogy a nagyszerű énekhangomtól zengenének a budai hegyek, nem még a szomszéd kúria, ahol éppen Máté kúrálgatja Vicát. Hogy lehet egyáltalán valakinek olyan beceneve, hogy Vica? Vicuska… nagyon ellenszenves a csaj.
A csokoládés-mogyorós likőr második adagjától, már egészen megeredt a nyelvem Soma társaságában, s úgy voltam vele, hogy fesztelenül kikészítem őt az egész estére kiterjedő dumámmal. Nagyszerű társaság lehetett volna, hogy elterelje a figyelmemet, ha nem hallom meg Máté hangját valahonnan a hátunk mögül.
Egész testem összerezzent, végtagjaimon reszketés futott végig, s a zaklatott izgalom és szégyenlőség melege áradt szét bennem. Borzalmasan éreztem magam. Pedig nem hazudtam, nyíltlapokkal játszottam, nem csaptam be Mátét, sőt, ő volt az, akinek kutyábbul kellett volna festenie, ennek ellenére, a mindig mindenkinél jobban magára adó Soma mellett is kiérdemelte figyelmemet. Mindegy, hogy mi volt rajta, ha egyszerűen ő volt Balásy Máté!
– Szia, Máté… – éreztem, ahogy Soma átengedett Máténak, s derekamról is lehúzta kezét, hogy tovább állva bájolja el a női nemet a különböző alkoholfajtákkal. Nekem már ez a kevés is soknak bizonyult kimerültségemre, hiszen jól esett, hogy Soma karja után Mátéjé őrizte bizonytalan egyensúlyomat, s ő volt az, aki megtartott két szandálba bújtatott lábamon.
– Vártam az SMS-edet. Nagyon vártam, Máté. És te arra sem méltattál, hogy válaszolj. Ha nem volt pénz a telefonodon, írhattál volna a csevegőn, vagy bármi… de te arra se vetted a fáradtságot, hogy ennyit megtegyél. És ez fáj. Mert én ott görnyedtem a telefon felett, figyeltem a kijelzőt, s ha a zsebemben volt, akkor is percenként ellenőriztem, nehogy a telefon hibájából adódóan ne vegyem észre a válaszodat. De semmi ilyen nem történt. Mindenkitől kaptam SMS-t, üzenetet, hívást, csak tőled nem. Pedig azt vártam a legjobban. Talán neked már nem is olyan fontos egy-egy beszélgetésünk, csak én vagyok annyira naiv, hogy úgy gondoljam, hogy semmi nem változott.
Máté egy olyan kivételes ember volt, akinek nem féltem őszinte gondolataimat a szemébe mondani, különböző stratégiák kidolgozása nélkül is. Láttam rajta, hogy milyen pocsékul érezte magát helyzetünk miatt, én mégis azt akartam, hogy fájjon neki még jobban, amit tett, s ráébredjen arra, hogy az állapotunk lassan visszafordíthatatlanul hátat fordít a másiknak.
S akkor majd elveszünk.
Hiába kószált valahol ott a tömegben Áron, mondván, hogy köszönti az ismerőseit és meglátogatja a teraszt egy cigaretta erejéig, ez sem volt visszatartó erő, hogy megtörve ne mosolyodjak el, s ne valljam be töredelmesen Máténak ölelése közben, hogy mennyire hiányzott Ő is innen.
– Szeretlek, Máté. Jó, hogy itt vagy – hideg tenyeremmel simítottam végig arccsontján, hogy érezze, hogy nem haragszok rá. Képtelen voltam fenntartani haragomnak látszatát. – De miattam nem kellett volna otthagynod Vicát, mert ő a barátnőd, és nem fogsz nekem megbocsájtani, ha miattam kidob téged – félve reakciójától, hogy sietve visszarohan a lányhoz, leszegtem államat. Ostobaság volt, hogy áldásomat adtam a kapcsolatára egy másik lánnyal, de nem tarthattam itt hiánytól hisztériázó szavaimmal. És én sem voltam fedhetetlen.
– Mit szeretnél mondani, hm? Menjünk ki. Rendben.
Rám fért egy kis friss levegő attól függetlenül, hogy a kezem le volt fagyva, s jól esett, hogy Máté rászorított megdermedt ujjaimra.
Odakint elég kevesen voltak, s a cigaretta gondolatával kacérkodó Áron sem tűnt fel egyelőre a láthatáron. Csak ketten voltunk a teraszon, így szabadon dőltem neki a korlát szélének, miközben tekintetemet ráemeltem Mátéra.
– Kezd te, aztán nekem is el kell mondanom valamit.
Valamit, ami visszafordíthatatlan volt, s már nem változtathattam rajta.

MADE BY TORIE ♥

Biccentve köszöntem meg Somának, hogy nem hagyta elkallódni Ludovikát, s foglalkozott vele, vigyázott rá, s azt sem hagyta, hogy teljesen lerészegedjen a lány. Éppen ezért volt az egyik legjobb cimborám, hiszen mindig számíthattam rá, s jól tudtam, hogy benne megbízhatom, Ő sosem fog elárulni engem, és vigyáz arra, aki fontos nekem.
Pillantásom a köszönést követően visszaszökött Lujzi tengerkék íriszeire, s mélyen fúrtam pillantásomat azokba a csodákba, hogy olvashassak gondolataiban. Néha megakadt tekintetem arcvonásain is, de azokból, s köszönéséből úgy ítéltem meg, hogy haragszik rám. Ezt persze jogosan érezhette, hisz jómagam szenvedtem a bűntudat tüzétől.
Egyik karomat átfűztem derekán az ölelést követően, s nem akartam távolabb engedni magamtól, csak éppen annyira, amennyire szükséges. Szerettem volna kiengesztelni, de tisztában voltam azzal, hogy rettentően megbánthattam Őt, s mindez be is igazolódott, ahogy orrom alá dörgölte, hogy mennyire pofátlan voltam, amiért nem reagáltam le az sms-ét.
- Tudom, annyira sajnálom és igazad van, de…- Nem tagadhattam, valóban pofátlan voltam, s persze a mentségemet már nem is mertem tálalni a lány előtt. Még csak az hiányzott nekem, hogy megtudja, hogy válaszírás közben Veronika ragadott magával, s csábításom közepette kihalászta ujjaim közül a készüléket.
Nem, efféle indokkal csak még jobban rontottam volna a helyzetemen, így inkább ki is vertem a fejemből azon gondolatot, hogy mentséget keressek bűneimre.
Rosszul esett a fejmosás, a kimondott szavak, s az hogy úgy érezte, már nem számít nekem. Ezen szavaira fel is kaptam a fejemet, ajkaim résnyire elnyíltak, s tiltakozóan ráztam meg a fejemet.
- Nem Ludovika, ez nem igaz, mert Te nagyon is fontos vagy nekem…- Muszáj volt kimondanom, hogy mennyire hiányzott, s ekkor öleltem magamhoz úgy igazán, szorosan, s hosszan, amennyire csak engedte.
Jó érzéssel töltött el a közelsége, hogy magamba szívhattam az illatát, s tudtam, ott van mellettem és még nem veszítettem el. S ahogy ez tudatosult bennem, szinte azonnal beszélni akartam vele, hogy tisztázzuk kettőnk helyzetét, s többé ne rejtsem véka alá a vonzalmamat.
- Én is Téged, Lujzi. – Őszintén ejtettem ki a szavakat, ahogyan mélyen fúrtam pillantásom az óceán mélyére, s még egy kis mosolyt is küldtem a lány felé. Mindennél többet jelentett annak a tudta, hogy még szeret, s hogy nem létezik számára más, csak én. Még nem veszett el minden, nem volt képben az a két hónapja ismert srác, s még helyrehozhattam mindazt, ami addig csak ködbe veszett.
- Nem, nem érdekel hogy mit gondol Vica, és dobjon ki , ha akar, de én Veled akarom tölteni ezt az estét, senki mással. – Határozottan ejtettem ki a szavakat, s meleg tenyerembe szorítottam kézfejét, hogy ezzel is azt jelezzem felé, ezen az éjszakán senki más nem lehet fontosabb nála.
- Hogy mit? – Hirtelen körbepillantva észrevettem, hogy túl hangos és zsúfolt ez a hely kettőnknek, s hogy nem tudunk nyugodtan beszélgetni anélkül, hogy valaki nem lökne meg minket a nagy tánc közben.
Mindenki hangos volt, nevettek, kiabáltak és hangosan énekelték a legújabb slágereket, utánozva a hangfalakból feltörő énekes hangját. Nekünk azonban Lujzival most nem egy őrült bulira volt szükségünk, hanem arra, hogy végre kettesben lehessünk, s átértékeljük a kapcsolatunkat.
Kézen fogva Lujzit, meg is indultam vele, át a zsúfolt nappalin, hogy átverekedve magunkat a táncoló masszán, kiléphessünk a friss levegőre, s az éjszaka borítsa ránk leplét odakint, az erkélyen.
Kissé ideges voltam, hisz mindenféle érzés kavargott a gondolataimban, de nem kínozhattam tovább sem magamat, sem pedig Lujzát, hogy elrejtem az érzéseimet vele kapcsolatban.
Kiérve behajtottam magam mögött az erkély ajtaját, majd pillantásomat végig vezettem a korlátnak támaszkodó lány alakján.
A koktélruha dögösen simult testére, kiemelve formáit, s valamiért olyan másképp festett most Lujzi, mint egyéb napokon. Megdobogtatta a szívemet, ez nem vitás, s úgy éreztem, hogy egy új fejezetet kell nyitnunk az életünkben.
- Oké…figyelj, lehet hogy most rettentő nagy badarságnak és őrültségnek fog tűnni mindaz, amit mondani akarok, de…fú, tök jól nézel ki ebben a ruhában. – Nem tudtam megállni, hogy ezt ne jegyezzem meg a lánynak, ahogy pillantásom ismét a csábítás mezejére szökött, s onnan vissza a kék íriszek tulajdonosára.
- Lujzi, mi nem lehetünk legjobb barátok. Persze, hitegethetjük magunkat ezzel, de miért ne lehetnék veled a nap minden egyes percében, és miért kellene megosztanom bármit is másokkal? Veronikával jó, de egyáltalán nem olyan, mint veled…- Közelebb lépdeltem hozzá, s előtte megállva, ujjaimmal megemeltem az állát, hogy úgy fúrhassam íriszeimet a pillantásába.
- Nem akarom , hogy bárki mással légy, amikor velem is lehetsz, és lehet hogy ezzel most elszúrom a barátságunkat, de meg kell kockáztatnom, mert ha nem teszem meg, akkor örökké ott marad bennem a kérdés, hogy mi lett volna, ha…Lujzi…- Egyre közelebb hajoltam hozzá, ujjaimmal kifésültem arcából néhány kósza tincset, majd lecsapva ajkaira, hosszú csókot loptam a vöröslő szirmokról, miközben jobbom csípőjére futva, gyengéd, cirógató mozzanatokkal követelte Orczy közelségét.

MADE BY TORIE ♥

A fekete aszimmetrikus koktélruha hátrészén futó fekete csipke résein könnyedén átférkőző hidege az acél korlátnak, s ahogy hozzáért makulátlan fehér bőrömhöz, egész valómat reszketeg libabőrrel futotta be. Egyedül a külvilág kíméletlen tényezőjének volt betudható, hogy a gyomrom gyűszűnyi méretétől környékező hányingerbe bele-beleremegett testem, vagy talán a felém lépdelő Máténak is köze volt lelkem szorongását testvériesen átvállaló fizikai rosszullétemhez?
Mint egy rácsok mögé zárt madár, úgy verdesett szívem a bordák hajlata között, s rettegve tőle, hogy kiszakad az izmok láncolatából, ahogy Máté egyre közelebb ért, s megszüntette a kettőnk közti távolságot, ráfogtam fél karommal mellkasomnak és hasfalamnak határára.
Annyi minden változott meg tegnap este óta, melyeket már nem hozhattunk helyre, melyek elöl nem volt menekvés, melyekre csak egy szó volt. De az az egy épp olyan bántó volt és mélyen érintő, mint száz másik hasztalan körülírására. Tegnap este elveszítettük a barátságunkhoz való lojalitásunkat. Mind a ketten láttuk akadályainkat és lehetőségeinket, s most a rossz döntésnek nyakunkba aggatott súlyával éltünk tovább. Bár ne így tettük volna, s most ne lenne ennyire kínzó, ahogy fölém magasodik, ahogy arcomhoz él, ajkamra suttog, s szemembe néz.
Még éreztem orromban illatát, hízelgő szavai ott csengtek fülemben, karjai közé nehezedve rekonstruálódott ölelkező kettősünk a múltból. Akaratosan visszavágytam a csendes idillbe, ahol nem kellettek szavak, mert testünk reszketése mindent elárult.
– Szóval ez még jobb, mint a tegnap esti csipkekombináció? Ebben legalább rám nézel… amikor abban megláttál, rám csaptad az ajtót – gyenge nevetésemmel igyekeztem feldobni a kettőnk közti zűrről árulkodó csendet. Szerettem volna minden problémánkat elodázni, megfeledkezni eltávolodásunkról, s néhány pillanatot a gondtalan jókedvnek szentelni. De ahogy megtaláltam hirtelen jó kedvemet, úgy kellett levedlenem arcom vonásai közül suhanc, Tiszavirág életű jókedvemet. Hiába akartam pont ezeket a szavakat hallani Máté szájából, érezni benne a tettre készséget, a vágyat, hogy valóban engem akar, ha örök szégyenemet még nem hallotta. Ha még meg sem vetett azért, amit elkövettem. Hibám ellenére is akart volna? Úgy akart volna, mint most? Tudva, hogy érintetlennek hitt testem már nem tartozott azon szeplőtlen szépségek közé, mikért ő maga is úgy rajongott? El kellett volna mondanom neki, ellenkezni, szavába vágni, ragaszkodni a barátságunkhoz. Hiszen egy barát nem ítélkezhetett, nem vethetett meg, nem féltékenykedhetett. Ott állt mellettem, meghallgatott, s támogatásul útmutatást adott a jövőre nézve. Hogy lehetett volna Máté az, aki megvigasztal, miután már tegnap este is óva intett az ostoba elhatározásomtól? Gyűlölni fog.
Gyűlölni, s akkor többé már nem érezhetem édes ajkait enyémeken. Ki kellett használnom a kínálkozó alkalmat. Nem szalaszthattam el, nem tagadhattam meg magamtól az élményt, hogy még egyszer élvezzem, hogy milyen is Balásy Máté puha ajkainak csókja, ha az arcom helyett számon csattan el. Megrészegültem tőle, elvette az eszemet, s míg először bátortalanul ízleltem ismerkedő érintését szirmaimon, mellkasához szorult kezemmel épp, hogy megmertem cirógatni mellizmait a lenge póló anyagán keresztül. Percek kellettek, hogy bátrabb legyek. Az oldalamon zongorázó ujjai mentén feléledő varázstól testem odaadóan simult hozzá, karjaim nyakába akaszkodtak, hogy úgy élvezzem ki, mivel engem szeretett. Mert még megtehettem. Még élvezhettem, ami holnap ostobaságom miatt újra Veronikáé lesz.
– Máté, én nem akarom ezt a pillanatot tönkre tenni… – annyira nehezemre esett szavakat kreálni, mikor homloka enyémnek támaszkodott, valóm övének préselődött, s egymás elöl kapkodtunk a levegőt, hogy életben maradva tovább élvezzük a másik közelségét. – De ezzel elkéstél. Gyűlölni fogsz, ha én is elmondom, amire készültem. Tudnod kell, hogy nem tudtam várni. Hogy annyira elkeserített, amiért reggel nem írtál vissza az üzenetemre, hogy én lefeküdtem Áronnal. Már… már nem vagyok szűz. És ha ez most változtat bármit is az előző kijelentéseden, akkor megértem. Ha nem akarsz egy olyan lánnyal lenni, aki néhány órája még más mellett feküdt, akkor nem fogok rád haragudni… de ezt tudnod kellett. Bűntudatom van, hogy megtettem. Utálom érte magam, mert nem vele akartam, mert végig rád gondoltam. Mind a hármunkat becsaptam…
Számon csókja égett, s akaratlanul is könnyek perzselték fel napsütötte bőrömet állam határozott pereméig.

MADE BY TORIE ♥

Megtettem.
Megcsókoltam Orczy Ludovikát, miután megfogadtam, hogy soha többé nem próbálkozom majd mélyebb kapcsolatot ápolni vele puszta barátságnál. Az elmúlt hetek körforgása azonban váratlanul hozta magával, hogy felbontsam megállapodásunkat, s átlépjem azon korlátokat, melyeket magunk állítottunk egymás közé.
Hosszan, forrón leheltem csókomat ajkai közé, miközben bátran húztam közelebb testét, hogy még közelebb érezhessem magamhoz Ludovikát. Nem gondolkodtam a holnapon, nem gondolkodtam azon, hogyan fogom majd leszerelni magamról Vicát, s mi lesz mindennek a folytatása. Egyszerűen csak azt éreztem, hogy ezt meg kell tennem, s kockára kell tennem a barátságunkat annak érdekében, hogy megtudja, sokkal többet érzek iránta, mint azt gondolta.
- Hát akkor ne tedd..- Mosolyogva fürkésztem kék íriszeit, miközben még szorosabbra fűztem ujjaim bilincsét a teste körül, hogy ezzel is közelebb érezzem magamhoz Őt. S ha már voltam oly bátor, hogy felrúgtam az egyezséget, nem akartam esélyt adni arra, hogy meggondolja magát, s nemmel utasítson el. Újra ajkai után kaptam, Orczy azonban lehajtotta a fejét, így csak homlokunk válthatott csókot ott, a sötét éjszakában.
- Mi az Lujzi, hm? – Kíváncsian próbáltam fürkészni tekintetét, már amennyire csak lehetett ebből a szögből, s közben igyekeztem elhessegetni a gondolatot, hogy belé fojtsam egy újabb csókkal a szót. Az nem lett volna túl etikus, s eszem ágában sem volt tapló módon, erőszakosan nyomulni, ahogyan azt sokan mások tették.
- Elkéstem? Ezt mire érted, Lujzi? – Értetlenül ráncolva a homlokomat, távolabb húzódtam a lánytól, s derekáról kezeimet a kezeire csúsztattam, hogy meleg tenyereim közé foghassam bársonyos bőrét, s úgy tartsam fogságomban.
- Ne ijesztgess kérlek, miért mondod azt, hogy gyűlölni foglak? – Hiába akartam közelemben tartani Őt, s kiélvezni a pillanatot, hogy együtt lehetünk, amikor olyan mondattal szakított félbe, melyet rémálmaimban sem szívesen akartam hallani. Mégis , mit tehetett, amiért gyűlölhetném őt? Ne csigázz Orczy, ne csigázz már!
Mindenféle gondolat megfordult a fejemben, azonban ahogyan tudtomra adta , hogy pontosan mire is gondol, s egyre inkább körvonalazódott a történet lényege, miszerint Lujzi Áronnak adta magát, még az életkedvemet is elveszítettem.
Kezeimet hirtelen húztam el övéiből, s még egy lépést is tettem hátrébb, miközben ráncolva homlokomat, hitetlenül ráztam meg a fejemet. Nem akartam elhinni azt, hogy Lujzi képes volt összefeküdni valakivel. Valójában persze nem követett el ezzel bűnt, s nekem jogom sem lett volna őt ezért elítélni, vagy hibáztatni, mégis, úgy éreztem, mintha millió darabra hullanék.
- Ne, én ezt nem akarom hallani…miért? Hm, Lujzi? Szereted őt? – Azonnal arra asszociáltam, hogy biztosan több lehet köztük kósza udvarlási ceremóniánál, s rettegtem attól, hogy ezután elveszítem. Hogy ezután már nem leszek neki olyan fontos, mint addig a pillanatig, míg csak én voltam neki, s más nem. Ez az Áron azonban, ha úgy vesszük, győzött, közénk furakodott.
- Nem Vele? Most azt mondod, hogy nem Vele? De mégis megtetted, nem? Mégis csak lefeküdtél azzal az Áronnal, és akkor talán, akkor lehet, hogy tulajdonképp szereted, nem? Hisz te nem olyan lány vagy, mint a többiek…te nem. – Ismét csak megráztam a fejemet, nem tudtam megérteni azt, hogy amit Ludovika ez idáig tartogatott, csak úgy, hip-hop most odadobott egy számomra teljesen ismeretlen srácnak, akiről még csak azt sem tudhatom, hogy valóban megérdemli-e Lujzát.
S bár alig néhány perccel korábban még úgy éreztem, hogy nekünk együtt kell lenünk Lujzival, s a kettőnk sorsa az, hogy végül együtt legyünk, a hír mindent megváltoztatott. Hirtelen kételkedni kezdtem , s úgy éreztem, hogy ostoba, idióta barom voltam, amiért megtettem Lujzi felé ezt a lépést, s naivan próbáltam közeledni hozzá. Tudnom kellett volna, hogy már másé, tudnom kellett volna.
- És akkor ti most gondolom, hogy együtt vagytok khm, szóval, nyilván fontos neked, ha megtettétek, én meg nem lehetek olyan pofátlan, hogy ezt elcsesszem neked, igaz? – Halovány mosolyt próbáltam erőltetni ajkaimra, bár jól láthatta, hogy mennyire pocsékul érzem magam abban a helyzetben. Legszívesebben kitöröltem volna az elmúlt negyed órát, de ezt már nem tehettem meg.
- Ó, nahát , kit látnak szemeim az én szívem hölgyével? – Hirtelen, hátam mögül ismerős hang csendült fel, s ahogy hátrafelé fordultam, megláttam Áront, sörösüveggel a kezében felénk közeledni. Széles vigyorából, s nagyképűsködéséből ezer közül is felismerném azt az Áront, aki már hosszú idő óta próbál kicseszni velem, csak azért, hogy ne menjen jól a vízilabda, s elveszítsük a meccseket.
Néhány másodpercig persze némi értetlenséggel fürkésztem a felénk közeledőt, s valahogy nem akart fejemben összeállni a kép, vagy csak tudat alatt nem akartam ráébredni a nyilvánvalóra, hogy az ellenségem az ugyanaz az Áron, mint aki elcsábította tőlem Ludivokát. S mire ez a felismerés elért, a srác már át is karolta Lujzit, s szorosan húzta közel magához.
- Szóval, mi újság? Elmesélted neki Lujzi, hogy mi történt? Hm? Elmondtad neki, hogy a szobátokban döngettél velem egy fergetegeset? Hm? - Felröhögött a féreg, miközben még mindig magához ölelte Lujzit.
- Áron?? Lujzi…Te képes voltál pont vele? Éppen Áronnal, akiről annyit meséltem neked? Ugye ez most csak egy szar poén a részetekről? – Gyanakodva pillantottam a lányról a srácra, majd vissza Ludovikára, mert nem tudtam pontosan, hogy miben mesterkednek. Hisz Lujzinak meséltem a srácról, talán direkt jött vele össze?
Kétségbeesve tettem hátrébb pár lépést, kusza gondolatok kavarogtak a fejemben, s nem tudtam tisztán látni. Fogalmam sem volt, hogy mi történik.

MADE BY TORIE ♥

Milyen volt a csókja? S ajkának íze? Ha kérdeznéd, mit mondanék?
Ismerős. Hogy pont olyan kellemes és érzékien gyengéd, mint az első alkalommal, mikor megtettük kertjüknek hátsó zugában, a hintaágyon ülve, egymás kezét markolva. Bársonyosan puha volt, s úgy karolták át szirmai reszketegen ódzkodó enyémeket, mintha a világ minden gondjától kívánták volna megvédeni. Édes volt. Mézédes, mint az akácnak virága, mit Rozi néni előkertjének fájáról szakajtottunk le, majd félve tőle, hogy mégis mérget találunk a szirmok kelyhében, egymást heccelve, s lovagiasan várva megerősítését adtuk át az elsőbbség lehetőségét. Sikongtam, Máté hangosan kacagott, s csak addig fagyott le arcáról a kósza vigyor, míg csalfa színésznő módjára meg nem gyilkoltam a helyzetkomikumát az arcomra fagyott fanyar grimasznak, s meg nem játszottam a hirtelen jelentkező akut tünetek olyanját, mint a fuldoklás, köhögés, könnyezés és ájulás. Nevettem, amint felhúzott, s szájának üregébe kényszerítettem a következő virágot. Neki is éreznie kellett a tavasz gyengéd ízét, neki is tudnia kellett, hogy milyen az ízbe csempészett évszaknak jellege. Bár tudtam volna, hogy ő mire gondolt, miközben szerelmesen meggyűrte meggyszín ajkaimat, s sóhajaimat csókokkal hintette. Ő is érezte a tavaszt? Azt a szűzies, nyers tapasztalatlanságot, amivel együtt fedeztük fel a világot?
Ahogy minden iskolakezdés előtt megzuhantam, hogy véget értnek a közösen eltöltött órák, a reggeltől késő estig, s gyakorta éjszakába nyúló mókázásaink, úgy rettegtem most tőle, hogy ölelése lemállik testemről, hogy ajka tovább vándorol, s ez is elmúlik, mint minden, mit ma már csak szép emlékként őrizhettünk.
Szerettem volna elnyújtani, húzni, s halasztani, hogy beszélnem kelljen arról, valaki máshoz vagyok hűséges. Hiszen biztosan sejtettem, hogy milyen csalódottságot látok majd felgyúlni tekintetében. Túl jól ismertem. Túlságosan is sajátomnak mondhattam reakcióit, s kijelentésem rezonálását. Hiába szabadkoztam volna, hogy nem akartam tönkre tenni a pillanatot, ha egyszer úgy robbantottam ezernyi apró szilánkra a csodás pillanatnak momentumait, mintha törékeny üveggömböt feszített volna szét belülről a hektikus indulat.
Felforrt a vérem, égett az arcom szégyenemtől, mit korábban még ékességemként gondoltam viselni, s ha ez nem lett volna elég, hogy pocsékul érezzem magam, majd szétvetett a fölém magasodó Máténak téves jellemzése. A kép, a vízió, ami ellen állhatatos háborút vívott a valóság, s amit kizárólag már csak álmaiban mondhatott igaznak. Mondhattuk egyáltalán igaznak, amit átéltünk a fantazmagória földjén? Lehetett-e valóságnak nevezni a töménytelen fülledt verejtékben fuldokló mámort, mit ágyamban magányosan éltem át vele.
Dühösen, amiért csalódást kellett okoznom neki, mindkét kézfejemnek napbarnított zongorista ujjait a gyermetegen leomló fürtök közé fúrtam.
– Nem, Máté. Nem vagyok semmivel sem jobb. Már nem az a kislány vagyok, akit évekkel ezelőtt ismertél. Engem is elért a korosztálybetegsége. Nem vagyok rendes, csupán benned él még az ártatlan kép. De Máté, amíg külön jártunk szórakozni, pont annyira könnyűvérű tudtam lenni az italtól, mint bármelyik másik lány, ha cserébe kiérdemelt egy kósza érintést, vagy egy gyors csókot a teraszon, hogy utána másnap fáradtan és fájón, túldramatizálja a múlt éjszakát. Nekem is voltak plátói szerelmeim, akikről te nem tudsz. Volt, aki élőben is összetörte a szívemet, volt, akiét én törtem össze. Váltottam csókot olyan emberekkel a Duna partján ülve, akikkel utána egy hetet jártam kézen fogva, érzelmek nélkül. Aludtam együtt sátorban más fiúkkal, akikkel azt hittem, hogy lehet valami. Nem csak neked volt szükséged valakire, én is pont annyira akartam, hogy találjak egy srácot a saját oldalamra. Egy ideje sehol nem voltunk együtt. Csak azért láttál olyan kislányosan elmaradottnak, mert melletted az voltam, mint mindig. Melletted nem kellett bizonyítanom, vagy kapálóznom, mert észrevettél. De én már nem az vagyok, akivel a Balatonnál nyaraltál. Sajnálom Máté, de ez nem csak az én hibám. Nem csak az én hibám, hogy lefeküdtem Áronnal.
Szavaim elcsitultak, s ha nem is akartam vádolni Mátét, jobban belegondolva, hosszú évekig csak rá számíthattam, s akkor borult meg bennem az egyensúly, mikor megritkultak találkozásaink, s már nem mondhattam el neki mindent. S a tegnap este… nem feküdtem volna le Áronnal, s még mindig annyira tapasztalatlan lennék és kiszolgáltatott évfolyamtársaim csúfolódásának és megvetésének, mint tegnap ilyenkor, s mint mikor még ő ismert a legjobban.
– Bárcsak tegnap ne mentél volna haza, Máté. Ott kellett volna maradnod velem. Lépni. S most nem kellene ilyen átkozottan megvetőn nézned rám, mintha valami megbocsájthatatlan vétkem lenne azon kívül, hogy már nem vagyok szűz. A francba is… nem hallottad, amit mondtam? Nem hallottad, mikor azt mondtam, hogy nem szeretem? Hogy bizonytalan vagyok? Miért nem érted meg, hogy veled akartam lenni először? Hogyan valljam meg ennél nyilvánvalóbban, hogy én is téged szeretlek és ezt orbitálisan elrontottam? – nyöszörgött bennem a tenni akarás, de csak odáig jutottam, hogy miközben a fiatal férfi elhátrált tőlem, mintha kötelezően elő lenne írva kettőnk között a megtartandó akkurátus távolság, hisztérikusan dobbantottam egyet lábammal. Meginogtam magassarkú lábbelimnek tetejében, de nem kellett Máté segítsége. Időben megkapaszkodtam a korlát hideg fémjében.
Alig hallhatóan szűrtem a szavakat:
– Ne mosolyogj így. Tudom, hogy nem akarsz mosolyogni… tudom, hogy gyűlölsz.

Nem volt több időnk ketten befejezni a beszélgetést, s valójában ezért dűlőre sem jutottunk. Sem árnyaltan, sem pedig konkrétan nem mondtuk ki a folytatást, mi megnyugvást hozott volna mind a kettőnknek, mert a srác, aki a harmadikja volt ennek a körnek, s akitől egész lett szóváltásunk, ott termett mellettünk.
– Szia – nem állhattam meg, hogy ne bátorítsam a közeledő Áront mosolyommal, hiszen mellette volt a helyem. Tudatlanul karoltam át derekát, hogy oldalán megmarkoljam a póló anyagát, amit azután húzott sietve magára, hogy kikelt az ágyamból. – Jó is, hogy itt vagy, már be akartalak mutatni titeket egymásnak.
Elakadtam, s ez nem csak azért történt, mert akadályozott a tudatlanságom, hogy miképp mutassam be egymásnak őket, milyen titulussal illessem egyiket és másikat, hanem, mert Áron megalázva felemlegette a „döngetésünket”. Még a legmocskosabb szójárásommal sem neveztem volna így az együtt töltött egy órát, mialatt neki adtam magam.
Megvetően elfordítottam fejemet, hogy ne kelljen látnom Mátét, aki pont ettől akart tegnap este óva inteni. Szégyenkezve emeltem fel arcomat a csillagos égboltra, hogy ne buggyanhassanak ki szemeimből az elefántméretű könnycseppek, s ne legyen olyan feltűnő, hogy éppen véresre tépem alsó ajkamnak kivetett peremét.
Csak Máté szavai miatt találtam vissza a szóváltáshoz, s ez volt az a pont, mikor meglepettségemet már nem is akartam palástolni, s mikor megbánás nélkül húztam vissza karomat, mi átfogta a magas srác oldalát. Visszafordíthatatlanul tettem tönkre mindent magam körül. Tudatlanságomért egy életen át bűnhődni fogok.
– Ő? Velencei Áron? Sosem mondtad… Nem tudtam, hogy Ő az Máté.
– Így legalább könnyű volt túljárni azon a tyúk eszeden, Lujz… – bánton nevetett fel, miután leválasztotta a sörös üveg száját sajátjáról. – A tényen nem változtat, hogy meghúztam Ludovikát. Megígértem Balásy… megmondtam, hogy meglesz a csaj. És valójában nem kellett nagy áldozatot hoznom. Egy ingyen dugás még sosem jött rosszul. Főleg nem, ha egy ilyen csinos kis kokettet üthetek vele… csak nem zűrt csináltam a kis paradicsomotokban? Mi? Összevesztek? Szétmentek? Balásy kiszáll a vízipóló csapatból? Mert akkor hála az égnek… ja és főleg nekem! Ne vedd magadra Lujz, máshol és máskor talán még többször is részesíthettelek volna abban a kegyben, hogy alám feküdj. De amíg te Balásyhoz vagy hűséges. Ennyi elég volt belőled, mielőtt feslett, használt rongy lennél.
– Undorodom tőled, Áron.
– Mit számít? Úgyis végeztünk, cicám… te meg, Balásy. A hétvégén találkozunk. És ha kell, elkenem a szádat az öltözőben. Remélem addig magadtól is vízbe fulladsz – üvegének nyakával mutatott Máté felé, mielőtt jól szórakozva azon a pusztításon, amit maga mögött hagyott, ha Máté nem tartóztatta fel, eltűnt a szemünk elől.
Szívesen bocsánatot kértem volna Mátétól, de rá sem bírtam nézni. Majd megölt a bűntudat. Lábaim lefagytak, testem görcsösen rángatózott a sírástól. Hiszen alig néhány órája történt, s képtelen voltam nem érezni magamon testét, ujjait ujjaim közé kulcsolódni, forró leheletét bőrömön szerte, illatát orromnak érzékelő receptorain kígyózni, vehemens lökéseit combjaim közé veszni.
Semmi nem segített, hogy elfelejtsem.
Semmi.
Csukott szemeim mögött is csak őt láttam, pont úgy, ahogy könnyáztatott homályon keresztül is. Mindent elrontottam.
– Máté… én tényleg nem tudtam, hogy ő az az Áron. Ha tudom, akkor soha nem teszem ezt. Tudod, hogy nem tennék veled ilyet… kérlek, hidd el nekem – szánalmasan nézhettem ki, amint ott kuporogtam könnyezve a hideg terasz kövén, arra várva, hogy valami nagyobb erő megoldja helyzetünket.

MADE BY TORIE ♥

Áront csak egyetlen srác előzte meg térben és időben, aki úgy döntött, hogy semmibe veszi a gyengébbik nemhez tartozóknak kiszolgáltatottságát, méghozzá Kováts Patrik az óvoda nagycsoportjában. Akár dejavum is lehetett volna a történteket illetően, hiszen pont ugyanaz az ököl zúzta szét az orr porcait a mostani arcon, mint ami már akkor is a segítségemre sietett, hogy elégtételt követeljen az engem ért bántalmak miatt. Máté rendületlen hűsége nem csak abban az egy kíméletlenül lesújtó ütésben nyilvánult meg. Az évek óta húzódó barátságnak a legkülönbözőbb pontjain tett érzelmeiről tanúbizonyságot, melyek felett hiába siklottam el, az élet görbe tükrét mutatta fel, a meggyőzés elkerülhetetlen eszközévé avanzsálva azt. Talán sosem lesz senki más, aki majd úgy szeret, mint Ő. Sosem lesz, aki meglátja bennem azt a szégyenlős varázst, ami kizárólag mellette teljesedett ki, mert ő tette szentimentális egésszé.
Hazudhattam magamnak, kergethettem hiú ábrándokat érdemtelenek oldalán, ámítva a jövőt, hogy biztos talapzatra építünk innentől kezdve, de valójában azok a fiúk, akik csak áttáncoltak az életemen, nem tettek boldogabbá vagy gazdagabbá, sorozatos csalódást okoztak. A lelki gyötrelmek közepette még nem éreztem súlyát tanításaiknak, mindig csak utóbb visszagondolva értékeltem, amit tapasztalatomhoz hozzátettek. Annyira kapálóztunk egymás ellen Mátéval, mégis, hiába igyekeztünk, hogy más oldalán találjuk meg a boldogságot és a szerelmet, a végén egymásra utalva ébredtünk. Boldog akartam lenni bármi áron. Most éppen Áronnal. S azt hittem a hónapok elteltével, hogy nem ronthatok el semmit, s még a tökéletest is felülmúltam, mikor közelebb engedtem magamhoz. Egyszer majd, mikor már túl sokat és túl hosszan rágtam ezt a témát, s íztelen lesz, állagtalan, rájövök, hogy bárhogy cselekedtem volna keresve az arany középutat a túl hosszú várakoztatás és a hirtelen ’in medias res’ kezdés között, Áron eltökélt határozottságát sehogyan sem rengethettem meg. Akart volna az első éjszakában, ahogy hónapok elteltével is. Várt. Játszott velem, mint macska kínozza félholt áldozatát, hogy minél édesebb legyen a kitépett húscafat első falatja. Igyekezetemnek hiábavalósága letört. Használhatatlanná tett. Mozdulni sem voltam képes, s ahelyett, hogy azon nyomban gyűlölet ébredt volna mellkasomban a bosszúra szomjas vízilabdázó iránt, összetörve, megzúzva, sérülten álltam tőlük néhány méterre, abban reménykedve, hogy Máté azt adja neki a nevemben, amit kiérdemelt.
Azonban a kiserkenő vér látványa, a fizikailag alulmaradó Velencei Áron veszettül vicsorgó szavai sem hoztak számomra elégedett megnyugvást. Egész belsőm remegett. Az addig fenntartott életem elveszett, s mintha összedőltek volna tartóoszlopai, úgy nyöszörgött összepréselt, gyengén verdeső, bíborvörös nedvvel keveredett levegőt prüszkölő szívem. Átvert, elhagyott. Hiába néztem arcát, s kerestem benne azt a fiút, akivel egy ágyban feküdtem, akinek árulkodón siető viselkedésére csak én nem figyeltem fel korábban, most látványától még tarthatatlanabb lett a belsőmet szorító űr ténye.
Elmondhatatlanul fájt, ahogy láttam, hogy a megszokás kisétál az életemből. Valójában el sem akartam hinni, hogy csak áldozat voltam. Az az ostoba liba, aki két dühöngő oroszlánlelkű férfiú közé szorult, s elszenvedte kieresztett karmaiknak sebeit. Nem akartam elhinni, hogy a történtekbe nem volt beleszólásom, hogy az ellenkezésem vagy az engedélyem felesleges volt, mert bárhogy törtem is magam közelében, elodázhatatlan volt az áhítat, hogy megtegye velem. Megtegye azért, hogy közben Máté arcára gondoljon, a revánsot vett ellenfélre. Nem számítottam. Mit ért volna hát ellenkezésem? Könyörgésem, vagy hangos sírásom?
Minden megalázott vér-könnyet megtartottam magamnak, s csak akkor zokogtam fel, mikor már csak a Mátét közre fogó két csapattárs, a fiú, s én maradtunk odakint. Az összeszólalkozás heve ahogy dagályként kiterelte a szórakozó tömeget, úgy vitte vissza magával az ár elapadásával. Eddig tartott az érdeklődés és az aggodalom.
De nekem most így volt könnyebb. Nem féltem felsírni, s sajnáltatás helyett, kizárólag magamat sajnálni, de annál szánalmasabb voltam, ahogy ott álltam, s elernyedtek végtagjaim. Én voltam a Marionett bábú, akit leválasztottak a felülről érkező akarat mozgató madzagjáról. Ennyi voltam a történetben. Jelentéktelen szereplő.
Ahogy tovább gyötörtem magam a lesújtó gondolatokkal, egyre szélesebb medret vájtak maguknak arcomon a könnyek. Alig vártam a pillanatot, hogy kizárólag ketten maradjunk hátra a történések színpadán, s Máté hozzám lépjen, mellkasára húzzon, s közben már-már fizikai kényelmetlenséget jelentő erővel fogja át hátamat és derekamat. Felkészültem rá, hogy odajön. Így csak még nagyobb törés ért, ahogy kíméletlenül elcsitított, s engem kiáltva ki az este legnagyobb árulójának és bűnbakjának otthagyott. Egyedül. Magányomban.
Megszakadt a szívem. A fájdalmat tarkómra borította az ég, lesújtotta teljes valómat. Éppen, hogy arra volt még erőm, hogy belekapaszkodjak a terasz korlátjába, rákönyököljek a lepattogtatott falú téglákból kirakott felület peremére, de már nem bírtam tovább. Miért történt ez? Miért kellett úgy fájnia, ha egy órával korábban még boldognak hittem magam? Hogy érhetett el a meglendített buzogány erejével gyötrő fájdalom tizenévesen? Nem voltam kész erre. Nem érdemeltem ezt. Nem kellett volna ezt kapnom.
Ó, mégis mit tettem? Mit követtem el?

Még akkor is egyedül éreztem magam, mikor Sziszi lépett mellém, keze a ruha kivágása miatt meztelenül maradt hátamon siklott végig. Hiába kérdezett, fordította maga felé arcomat. A kövér könnycseppektől csupán elmosódott kontúrját láttam határozott vonású arcának. Szólni akartam, hús-szirmaim szétváltak, de nem tudtam kontrollálni tetteimet, a hangszálak berezonáltak, de amilyen hirtelen próbálkozás volt ez a részemről, úgy riadtam vissza tőle, hogy megvalósítsam. Hosszú percekig nem volt erőm, hogy bármit mondjak neki, hogy panaszkodjak, kérjek, vagy csak beszéljek. Néztem magam elé, folyton nyelve a könnyeimet.
– Szükségem lett volna rá, és ő itt hagyott, Sziszi. Engem hibáztat, tudod? Mintha bármiről is tehettem volna, vagy tudhattam volna. Mindegy lett volna, hogy én én vagyok-e. Mert Áron nem is szeretett. Nem engem nézett, végig azt látta bennem, hogy milyen nagyszerű eszköz leszek Máté tönkretételéhez. Sikerült fájdalmat okoznia. És Máté bármennyire gyűlöli Áront, nem csak ő hibázott. Engem is gyűlöl, amiért elsiettem. Már nem érdeklem őt. Már barátnak sem akar, nemhogy barátnőnek. De honnan tudhattam volna, hogy Velencei Áron a másik csapatban játszó kapitány? Mégis honnan? Hogy utálhat azért, amit el sem követtem? Hogy bírt így magamra hagyni? Nekem kellene haragudnom, hogy nem szólt, nem figyelmeztetett, hogy elengedte a kezem és hagyta, hogy olyan fiúkkal találkozzak, akik semmit nem akarnak tőlem, csupán az ő orra alá borsot törni. Azért történt ez, mert neki állandóan versengenie kell Áronnal. Pont azért lettem én a célpont. Semmit nem számítottam. Semmit. Egy elhanyagolható részlet voltam ebben az egészben – zaklatottan kapkodott levegővételeim szétszaggatták az elkeseredésből induló felajzott monológot. Nem bírtam tovább egyedül, így a mellettem álló lánynak karjai közé kapaszkodtam, fejemet vállára hajtottam. Szükségem volt rá, hogy legalább ott legyen, ha az, akire valóban szükségem volt nem keresett. Pedig az a csók a verekedés előtt… mindent megváltoztathatott volna.


A házibuliban történt események mindenkihez elértek, senki nem maradt ki belőlük, csupán megesett, hogy a kirobbantó okok, az okozat, vagy az ütések ereje elferdült, s távol került az igazságtól.
Soma az udvarról tért vissza, elhagyta a két nőt, aki társaságába szegődött, hogy a sarokba leroskadt alkoholra fanyalodó Mátét vegye kezelésbe. Néha egy barát többet ért, mint bármelyik nő, aki tette a szépet, majd ha kedve úgy hozta le is lépett.
Soma szórakozottan legyintette tarkón Mátét, majd elégedetlenkedve a látványtól csettintett nyelvével, hogy közben a Máté foteljával szemközti dohányzóasztal szélére üljön. Saját sörének félig megürült üvegét a Máté kezében szorongó tömény alkoholnak átlátszó falához koccintotta, majd kívánalmak nélkül megemelte az üveg alját, hogy kortyoljon belőle. Mértékkel, amely barátjára nem volt jellemző abban a pillanatban.
– Mi a francért ülsz itt egyedül, mi? Miért iszol úgy, mintha te lennél itt a megsértett kislány, akinek eltépték a lófarkát kötő szalagját? Ludovika ott van kint, és talán ő nem is tudja, de pont ott dohányoztam az erkély alatt, és hallottam, ahogy sír. Mi van veled Máté, mi? – értetlenül tárta szét két karját a vízilabdás. – Hallottam, hogy mi történt. De ha most hagyod, hogy Velencei nyerjen, és tönkre tegye a holnapi meccsünket, akkor tényleg egy lúzer vagy, és istenre esküszöm, hogy holnap betöröm az orrodat, Balásy. Ezt akarta elérni. És megkapta… De ha te ennyire önző vagy, hogy csak ezt látod, hát apám… vedd már észre, hogy itt nem te vagy a legnagyobb vesztes. Nem csak te vagy ebben a ringben, Máté. Az a lány ott az erkélyen… akaratlanul szorult közétek. És te most hagyod, hogy eltávolodjon tőled pont úgy, ahogy Velenceitől. Ott kellene lenned vele. Mert ha neked lennék, én ott lennék és nem hagynám, hogy sírjon, vagy hogy bárkinek a szemében egy könnyű vérű cafka legyen. De rohadtul nem élhetem helyetted az életet.
Szavait követően elkomorodott. A kiürített sörös üveget hátra hagyta, s csak ő távozott magára hagyva a túlságosan is ittas Balásy Mátét.

MADE BY TORIE ♥