Szeretem a viccet. Mármint főleg akkor, ha nem rajtam csattan egy-egy velősebb poén. Ez azzal jár együtt, hogy kevés dolgot vagyok hajlandó komolyan venni, és ez az emberekre igaz. Nehezen nyílok meg annak ellenére, hogy rengeteg barátot tudhatok az oldalamon. Nem tudom.. talán azért, mert sosem voltam az az érzelgős típus, ráadásul még bizalmatlan is vagyok, így nem akarom, hogy bárki hátba szúrhasson. Az élet legtöbb részét igyekszem lazán kezelni. A pillanatnak élek és emiatt sokszor komolytalannak tűnhetek, de az éles helyzetekben talán az egyik legmegbízhatóbb ember vagyok. Apám lelépett, amikor a húgom született. Én még csak 4 éves voltam, így eléggé megviselt, hogy eltűnt egy biztos pont az életemből. Nem sok egészséges párkapcsolatot láttam eddig életemben, így nehezen tudok megállapodni, és hűséget fogadni egyetlen embernek. Ez azonban az én koromban szerintem még megbocsátható bűn. A legtöbb korombeli srác sem horgonyzott még le komoly kapsolatban, így aligha van okom aggódni.
ÉLETEM TÖRTÉNETE
Hangtalan léptekkel osonok húgom háta mögét, aki éppen a mogyorókat igyekszik kiválogati a diákcsemegéből. Nem figyel, még csak nem is gyanakszik, és már előre bűntudatom van egy kicsit, de ez mégsem tántorít el a tervemtől. Amikor már elég közel értem hozzá hirtelen ragadom meg a vállát. -Mi a szart csinálsz?-üvöltök rá, és még meg is rázom egy kicsit, így ki tudtam belőle csikarni egy hangos sikítást. Azonnal kiejtett mindent a kezéből, és hangos szitkozódásba tört ki, miközben én fejemet behúzva igyekeztem elkerülni csapkodó kezeit. Ha ilyenekkel nem piszkálnák meg azt a feszített víztükrű poshadt kis pocsolyát, amit az életének nevez biztosan unatkozna. Én, azonban, mint jó testvér nem tehetek mást, mint feldobom a hétköznapjait egy kis sokkterápiával. Egészen a nappaliig menekülök komolytalan ütései elől, ahol felkapok egy díszpárnát, és egyenesen hozzávágom mielőtt beléphetne után a helyiségbe. Arca még egy fokkal vörösebb árnyalatot vesz fel, amikor a párna az arcán csattan, de kivételesen nem rohan el anyuhoz hisztizni, hanem felveszi a harcot, ami kicsit még engem is meglep. Még idejében hajolok el a párna ívéből, de szegény orchidea már nem volt olyan szerencsés, mint én, így hangos csattanással a parkettán ér földet. Ekkor indult le édesanyám az emeletről mennydörgő léptekkel majd megállt a húgom mellett, és kérdően meredt ránk. -A Klau nem bír magával...-vonom meg a vállamat miközben teljesen értetlen fejet vágok. Erre a húgom hangos ciccenéssel távozik, gondolom vissza a konyhába, de anyánk tekintete kissé türelmetlenül méri fel a helyzetet mielőtt megállapodna rajtam. -Minek szivatod? Kamasz. Van elég baja...-tekintete meglágyul, hiszen az ő pici fiát nem szidhatja le, de van benne annyi anyai ösztön, hogy ne hagyja mégse szó nélkül a helyzetet. -Pont ezért törődök vele ennyit.-vágok teljesen ártatlan képet. -Na eredj innen a dolgodra, büdös kölyök.-mutat a bejárati ajtó felé. Jogos. Már vagy negyed órája várnak kint a srácok, pedig csak egy kis pénzért akartam beugrani, de a húgom követelte magának az időm egy részét, így biztosan meg fogják érteni. Hangosan csapom be a hátam mögött az ajtót, és néhány lépes után még hallom oddabent anyám hangját, hogy szid, amiért képtelen vagyok normálisan használni az ajtót. Ideje elindulni Siófokra, hogy még el tudjuk foglalni a szállást, mielőtt neki kellene vágni az éjszakának.
Szia Krisztián! Sajnálom, hogy várakoznod kellett, s csak most fogadlak el. Nagyon jó előtörténetet írtál, s a jellemleírás, amilyen rövidre sikeredett, olyan tetszetős. Nagyon cuki a pofid *o* Ne hagyd, hogy elvigyék, menj foglald le és hódítsd meg a szíveket a játéktéren!