- Ha bemész a fürdőszobába előttem akkor megöl… - eddig jutottam, mikor hallottam az ajtócsapódást. Elkéstem. Alapvetően egy kitartó személy vagyok, de vannak azért nálam is dolgok, amikről rájöttem, hogy nem sikerülhet – például ha Balázs előttem bejutott a fürdőszobába, akkor ő bizony csak akkor távozik, amikor már végzett. Persze mivel ő pasi, ő jóval gyorsabb az ilyesmiben, de nekem akkor minden perc drága volt! Jó, erre mondhatnánk, hogy két fürdőszoba van a házban, de pár napja bekrepált az apáék szobájának közelében lévő, így… szükség törvényt bont alapon új megoldást kellett keresnem.

Réka nővérem tulajdonképpen már nem lakott velünk… vagyis az volt a terv, hogy anyuék vesznek neki egy lakást és szép az élet. Ehelyett építettek neki egy emeletet a garázsra. Réka először azt hitte, hogy anyu egybe akarja tartani a családot, de… szegény nővérem egy igen-igen csúnya terv áldozata lett. Ő nem tudhatta, hogy anyuék kaptak egy állásajánlatot Németországban, ami miatt az év nagyobb részét ott töltik – minket pedig nem akartak magukkal citálni, amit kifejezetten értékeltem, mert egy szót se tudok németül. Jó, a „bite” meg a „bír” és az „án, cváj, policáj” versike is ment, de azt hiszem bármelyik lelkes német szervkereskedő simán kibeszélte volna belőlem a vesémet, ha oda kerülök. Így került ebbe a gáz helyzetben Réka, akinek próbáltunk nem sok gondot okozni azzal, hogy mint időleges gyámunk gondot visel ránk, bejár a szülői értekezletre, miközben ott van neki az egyetem is.

Eredeti témára visszatérve: kétségbeesett tempóval egy köntösben és dinoszauruszos mamuszomban rohantam kifelé a hidegben, hogy elkezdjek dörömbölni Réka ajtaján.

- Réka, S.O.S., Réka, engedj be! - azt hiszem ezt még néhányszor megismételtem, mire ajtót nyitott és lecseszett, hogyha így folytatom, akkor felverem a szomszédokat is, menjek be, meg amúgy is, nekem már nem iskolában kellene lennem? Dióhéjban előadtam neki a történetet, miközben nekiálltam a szokásos reggeli szeánsznak, magyarán hogy a fiús Rózából miképp csináljunk csinos Rózát. Sajnos én nekem senki se osztott tündér keresztanyákat, akik jókívánságaikkal gyönyörűvé varázsoltak, vagy esetleg egy olyan boszorkát, aki éjfélig üvegcipellőkkel és remek sminkel áld meg… így hát csak egy valakire támaszkodhattam: „Youtube keresztanyára”. Tudjátok hány smink videót néztem végig, és hány órát szenvedtem, mire elégedett lettem a végeredménnyel? Ne, ne akard megtudni. Ha valaki úgymond későn kezd el az iránt érdeklődni, hogy „hopp, nőiesebbnek kéne lenni”, akkor kissé rizikós a dolog. Ráment a nyaram nagy része! Ó, és akkor kérdezhetnénk – miért is? Nos, a válasz igen egyszerű. Kaptam egy igen csúnya kosarat az év vége előtt. A srácnak, akit azóta nem nevezek a nevén az volt az indoka, hogy „túl fiús vagyok”. Azt hiszem ez indította el bennem a nagy megváltozni akarás… meg a döntés, hogy na, majd megmutatom ennek az idiótának, hogy mit vesztett! Sírni fog, igen is sírni fog, mikor rájön, hogy egy ilyen lányt dobott el magától, mint én! Jó, jó, nem ez volt az első reakcióm a dologra… de szerintem az ilyesmit egy lánynak se kell részleteznem. Hitetlenség, tagadás, szomorúság, düh… igen, most van a düh szakasz. Nálam asszem így is marad. Épp ezért dühömben ott hagytam a kosárlabda szövetséget, aminek évek óta a tagja voltam, próbáltam úgy-ahogy lecserélni a ruhatáram és év elején tagja lettem az énekkarnak, hogy bebizonyítsam: igen is tudok nőies lenni, ha nagyon akarok.

Mikor végeztem, akkor már Balázs is átjött Rékához és ha már beelőzött volt olyan jófej, hogy összeszedje a sulis cuccainkat. Bár azt hittem, hogy gimiben legalább nem egy helyre megyünk, de anyáék szerették volna, ha mind a ketten egy nevesebb elit iskola diákjai vagyunk és mikor végignéztük a felhozatalt, akkor mindkettőnknek a Szent Johanna volt a legszimpatikusabb. Na jó, nekem leginkább csak azért, mert bár nem vagyok tanulás terén a toppon, de a francia nyelv fura mód egészen jól ment. Balázsnak meg az összes nyamvadt tantárgy a kisujjában volt, nem is értettem miért kellett neki is ide jönnie és miért nem ment valami nagyon reálos suliba.

Nem meglepő tehát, hogy Balázs meg én voltunk a „Palásti-ikrek”… a bökkenő az egészben az volt, hogy tulajdonképpen nem is voltunk testvérek. Én még elég kicsi voltam, mikor édesapám kikerült a képből és egy rövid ideig anya, Réka és én alkottunk egy családot. Anya az egyik multi cég HR osztályán dolgozott, ami fizetésileg kifejezetten jó pénzt jelentett, de elég hosszú munkaidőt is, na meg azt, hogy az ideje nagy részét nem velünk töltötte. Aztán… megismerkedett „apával”, Palásti Győzővel, akinek szintén volt már egy gyereke – Balázs. Tulajdonképpen „ új apa” és anya elég gyorsan egymásra találtak, nagyjából fél éve lehettek együtt, mikor jött az eljegyzés, még egy félév és már esküvő… minek keretein belül anya Palásti Emília lett, és Réka meg én is felvettük Győző vezetéknevét. Mert ha már egy család vagyunk, akkor legyen ugyanaz a vezetéknevünk és „a mocskos apátok úgy se fizeti a tartásdíjat, ne akarja a vezetéknevét rátok sózni”. Vagy mit is szokott drága jó édesanyám mondani.

Visszatérve a reggelre: miután végre én is kész voltam, akkor jött a nagy könyörgő-hadművelet. Balázs is és én is tudtuk, hogyha nem vesszük rá Rékát, hogy vigyen be minket az iskolába, akkor el fogunk késni, igen-igen csúnyán. Tény, ebben drága öcsém volt a nagyobb ász, mindig kenyérre tudta kenni Rékát – szerintem azért, mert az ő képzeletében még mindig az az alacsony, cuki kisfiú élt, mint amilyennek megismertük és amilyen évekig volt. Oké, alkalmanként én is megfeledkeztem arról, hogy ő már nem az én pici Bazsim, akit meg kell védenem azoktól, akik szivatják, de… mentségemre szóljon, hogy én próbáltam teljesen a háttérbe vonulni! Tehetek én róla, hogy ugyanabba az iskolába jött? Vagy hogy hasonló szakköröket választ? Meg hogy belement a korrepetálásomba tanulás terén? Nem, én egyáltalán nem tehetek róla, csupán csak a körülmények áldozata vagyok.

Mint ahogy azt mondtam reggel a nővéremnek, hogy nem az én ötletem volt az éjjeli játék, hanem Balázsé. Öcsikén nem javított ki, de azért rálépett a lábamra – ezzel is jelezve, hogy eme kijelentésemmel csak nehezítettem a helyzetünket.

De persze, végül célt értünk, Balázzsal a kocsiban betömtük magunkba a pirítósainkat, majd rohamtempóban beestünk a 10.B termében, még pont időben ahhoz, hogy ne legyen a dologból probléma. És végre… kezdetét vette egy újabb nap a Szent Johanna Gimiben, újabb esélyt adva magamnak arra, hogy bebizonyíthassam a világnak: igen is tudok nőies lenni!