❝ i just wanted to be perfect, to believe it’s all been worth to fight❞
Olyan napok egyikét éltem, mikor nem tartottak énekkart, viszont Balázsnak egyéb elintézni valója akadt, Réka pedig úgy tudtam, hogy egész nap az egyetemen dekkol valami kutatás címszóval. Épp ezért megengedhettem magamnak azt a bűnös szenvedélyt, hogyha már a tornaterem igénybe vehető délutánonként szabad foglalkozás címszóval, akkor éljek is vele. Nem is tudtam már, hogy mikor vettem utoljára a kezembe labdát – tény, nem kézilabdáztam, mert tartottam tőle, ha ennyire „messzire megyek”, akkor hamarosan újra a csapatban találom magam és a „maradjunk aranyosak, kedvesek és lányosak” projekt teljesen befuccsol. Oké. Akkor se voltam a toppon a siker szempontjából, de próbálkozni szabad, nem?
Épp ezért egy kis kosarazás senkiben nem tett még kárt, ugye? Pont ezen meglátás miatt feszítettem tornacuccomban és pattogtattam magam előtt a labdát, miközben el-elgondolkoztam azon, hányadán is állok úgy általában az év elején eltervezett dolgokkal. Összefoglalva? Silányul. Nagyon-nagyon silányul. Az, akit nem nevezek nevén még mindig nem tűnik úgy, hogy nagyon elszégyellte volna magát, a jegyeim még mindig nem a legfényesebbek, az énekhangom meg… nos… nem a legszebb. Azt hiszem a tanár azért próbálja tartani bennem a lelket, hogy nem minden megy egyről a kettőre, de azért… lehetnék jobb.
Mire erre a megállapításra jutottam felnéztem a palánkra és eldobtam a labdát. Oké, a babona hülye dolog, de úgy döntöttem, most teszek egy próbát: ha betalálok, akkor ez azt jelenti, hogy egy éven belül sikert érek el az összes tervem kapcsán, ha nem… akkor egyértelműen buktam. Épp ezért szinte visszafojtott lélegzettel figyelem, ahogy a labda halat majd már majdnem benne volt a kosárban, már majdnem, és…
-A francba - szakadt ki belőlem, mikor láttam, ahogy az az átkozott végül nem huppan bele a kosárba. Morcos arckifejezéssel néztem a labdát… persze, tudtam én, hogy ő tehet a legkevésbé arról, hogy én nekiálltam babonás hülyeségeket kitalálni, de érted. Mindig egyszerűbb valaki mást hibáztatni a bajainkért, nem saját magunkat. Gondold csak végig, hányszor esett már meg, hogy egy problémát a körülményekre, a környezetedre, az érintett személyekre fogtál, az viszont egy szóval se említetted, hogy esetleg te magad is ludas lehetsz? Nos? Na ugye.
Még csak 1 hete vagyok a Szent Johannában, de máris úgy érzem itt sokkal normálisabbak a diákok, mint Kaliforniában. Legalábbis még nem vettem észre azt a hatalmas széthúzást, a klikkesedést. Persze itt is vannak olyanok akik jobban összetartanak. De nem annyira nézik le a másikat mint otthon. Nagyon hiányoznak az otthoni barátaim. Crissy és Lucas, vajon most mit csinálhatnak. Biztos összejönnek most, hogy én leléptem és kettesben maradtak. Minden tinifilmben ez megy. Nem bánnám, hiszen szép pár lenne belőlük és már rég tovább léptem Luc-on. Másrészt amúgy is most már Magyarország az otthonom, itt kell boldogulnom, új barátokat szerezni, akár új fiút is. Igaz a nyelvvel még akadnak problémáim, még akkor is ha ottkin is sokszor beszéltünk az anyanyelvünkön. Bár miután apu hazajött, a mostohaapám kedvéért leginkább csak akkor amikor kettesben voltunk anyával. Robert egyenesen gyűlölte amikor magyarul vitattunk meg valamit anyával a jelenlétében. Amennyire rettegtem még a hét elején, annyira sikerült már megnyugodnom. Próbáltam beilleszkedni és barátkozni, több- kevesebb sikerrel. A mai délutánt pedig úgy terveztem kicsit körbenézek még a suliban. Még azt sem döntöttem el, hogy melyik szakkörhöz szeretnék csatlakozni. Bár lehet maradok a mateknál és mondjuk választok mellé még valamit. A táncot és a jégkorit bánom a legjobban. Persze itt is akad a városban műjégpálya, de az nem olyan, mint otthon. A táncot sem kell feltétlenül abbahagynom, mivel rengeteg lehetőség adódik rá a városban. Nekem csak azt kell eldöntenem, hogy maradok a modernél vagy kipróbálok valami teljesen újat, esetleg mindkettő. Bár az ennyi lecke és tanulás mellett nem menne. Na de mindegy is, lesz még elég időm kitalálni, hogy mihez kezdjek. Labdapattogtatást hallok ahogy elhaladok a tornaterem mellett. Visszasétálok és benyitok. Egy lány van odabent, egyedül. De nagyon a gondolataiba lehet mélyedve, mivel észre se veszi amikor belépek, becsukom magam mögött az ajtót és nekitámaszkodom. Elnézem ahogy a labdával játszik, nem szeretném megzavarni, ezért csak állok ott némán. Becélozza a palánkot és dob. Elhibázza aminek hangot is ad.
❝ i just wanted to be perfect, to believe it’s all been worth to fight❞
Valóban ne tűnt fel először, hogy társaságom akadt, ezért is engedtem meg magamnak a káromkodósdit. Jó-jó, a lányos lányok is káromkodnak, de azért mértékkel, átgondoltan és megalapozott okkal. Vagyis… ezt láttam egy Youtube videóban, a realitás alapja kérdéses, de hol érdekelt ez akkor engem? Legalább volt egy támpontom, hogy honnan induljak el! Jó-jó, nővéremet is figyelembe vehettem volna, mint követendő példa, de… az övé inkább elrettentett a nagy tervtől, minthogy példamutató lett volna. Kissé gonosz megjegyzés ez, de borzalmas párkapcsolatai voltak az egyik konkrét okai annak, hogy inkább netes videókat bambultam, mint az ő mindennapjait. Bár szerintem kissé meg is ijedt volna, ha folyton a nyomába járok egy jegyzetfüzet kíséretében.
Eredeti helyzetre visszatérve: már épp készültem volna egy újabb dobásra – immár mindenféle buta babonás meggyőződés nélkül – mikor kiszúrtam a lányt.
- Ó, szia! - mosolyodtam el, majd a hónom alá kaptam a labdát.
- Ugye nem valami mindjárt kezdődő szakkört zavartam meg? Mármint… ha lesz itt mindjárt valami, akkor húzhatom el a csíkot, nehogy lebukjak néhány ismerős előtt - kérdeztem rá, majd magyarázkodtam… de hogy minek? Fene se tudja. De úgy voltam vele, hogy korrektebb valamennyire felvázolni, hogy miért aggodalmaskodom ezen, mint csak random bambán nézni szegényre a kérdés feltétele után.
Mivel nem tűnt ismerősnek, így arra gondoltam, hogy biztos a kilencedikesek valamelyikével van dolgom – nem mintha a többi diákot névről ismerném, egyszerűen csak ha már egy éve egy intézménybe jársz, lehetetlen, hogy ne ragadjon meg az elmédben az arcok egy nagyobb része. Vagyis… én így voltam vele, az más kérdés, hogy akadnak olyanok, akik arcmemória terén kevésbé jeleskednek. Tulajdonképpen én is inkább felcseréltem volna az arcmemóriás képességeimet a matematikai képességekre, de azt hiszem ebbe annak idején nem sok beleszólásom volt, mint ahogy most se.
- Szia! - köszönök vissza egy barátságos mosoly kíséretében. - Nem akartalak megzavarni a koncentrálásban, csak gondoltam benézek egy kicsit. - úgy terveztem egy ideig állok itt és nézem ahogy játszik. Most úgy sincs jobb dolgom. Apa dolgozik és még nincs olyan igazi barátom akivel el tudnék lenni. Persze léteznek olyan programok is amiket egyedül is lehet élvezni. De a jelenlegi helyzetben attól csak még jobban bedepiznék és ez nem hiányzik. - Őszintén szólva nem tudom, hogy lesz-e itt valami, mert én is csak erre jártam – válaszolom bizonytalanul. - A sport nekem kimerül a táncban és a jégkoriban, úgyhogy nem figyeltem a sport szakkörök kiírásait – felelem bizonytalanul. Bár a tévében szoktam nézni néha röplabdát és focit, de én sosem jelentkeznék rájuk. Megmaradok annál amiben már sikereket értem el és nem akarom új fába vágni a fejszémet. Nekem tökéletesen megfelelnek azok amik otthon voltak, még akkor is ha ezeket itt Magyarországon nehezebb lesz kivitelezni. - Viszont te elég ügyesen... hm...basketball. – na igen, még néha úgy vagyok, hogy nem jut eszembe egy szó magyar jelentése. Ilyenkor megpróbálom angolul mondani és remélem, hogy a másik megérti amit mondani szeretnék. - Miért félsz, hogy meglátnak? - érdeklődöm. Szerintem ebben semmi szégyelnivaló nincs. Sőt, csinálja mindenki nyugodtan azt amit szeret. - Jut eszembe, nem tudsz valami jó tánciskolát a városban? - igaz, hogy a neten már utána néztem, de mégis egyszerűbb választani, ha valaki ajánl egyet.
❝ i just wanted to be perfect, to believe it’s all been worth to fight❞
Szavaira csak nevetve legyintettem egyet.
- Áh, nem zavartál meg semmi komolyat. Egyszerű unaloműzés - feleltem, majd biccentettem a válaszára.
- Oké, ez megnyugtató, mert úgy láttam, hogy ma itt nem lesz semmilyen foglalkozás, de azt hiszem nem volna tőlem az se meglepő, ha benézném - fejtettem ki, elvégre néha sikeresen elsiklottam lényeges dolgok felett, ha siettem – nos, ez meg is látszott az iskolai érdemjegyeimen is.
- Ha jól tudom van sportszakkör a suliban, de inkább labdajátékokra van kiélezve… bár ki tudja, hogy kinek adják ki délutánra a tornatermet. De a tánc szép dolog… csak én azt hiszem jelenleg agyontaposnám a partnerem lábát - nevettem el magam, és nem is álltam annyira távol a valóságtól. Bár nem voltam rossz sportban, de a tánc távol állt tőlem, eddig nem igazán vetődött fel bennem, hogy foglalkozhatnék vele, de… ez új ötletet adott.
- Kosárlabda? Ó, köszönöm, bár eddig inkább csak a bénázásomat láttad, nem sokan jönnének rá, hogy hat éve kézilabdázom… azaz kézilabdáztam - javítottam ki magam, elvégre már nyár eleje óta kiléptem az egyesületből, aminek addig tagja voltam. Az edzőm először azt hitte, hogy csak viccelek és elnéztem az április elsejét, csak akkor jött a még nagyobb fekete leves, mikor rájött, hogy bizony erről szó sincs, valóban ott fogom hagyni a csapatot. Igazából nem volt mérges, azt mondta bármikor visszatérhetek, de… úgy gondoltam, hogy hiába adta meg erre a lehetőséget, nem lenne képem visszakönyörögni magam. Mindennek ellenére azért kijártam a fontosabb meccsekre és drukkoltam a lányoknak, de a lelátóról már közel se olyan élmény az egész, mint amikor ott vagy a pályán és valóban részese vagy a játéknak.
Majd jött a nagy kérdés, mire zavartan elnevettem magam.
- Hát… a történet lényege annyi, hogy tavaly év végén elég csúnyán kikosaraztak azzal a szöveggel, hogy nem éppen vagyok egy nőies jelenség, amiben sajnos van igazság. Épp ezért próbálok visszavenni minden eddigi olyan tevékenységemből, ami miatt fiúsnak bélyegezhetnének. Oké, az öcsém szerint hülye vagyok, de… - megvontam a vállam. Tény, a nőies viselkedés nem csak a kézilabda abbahagyásából állt, hanem más dolgokból is, de… úgy véltem ez is egy fontos pontja ennek.
- Amúgy Palásti Róza, 10.B - sétáltam közelebb és nyújtottam kezet. A következő kérdésére kicsit elgondolkozva néztem rá.
- Hát… ez egy jó kérdés. Én személy szerint nem ismerek, de azon gondolkozom, hogy eszembe jut-e valaki, akit felkértek szalagavatóra. Tudod, olyankor mindig keresnek valakit, aki vagy a keringőt, vagy az osztálytáncot betanítja… - merültem el emlékeimben, hátha beugrik valamelyikük neve, legyen már haszna annak, hogy azokon az eseményeken is kötelező megjelenni.
-Áh táncolni mindenki tud, nem nagy ördöngösség- mosolygok rá. Bár lehet egy cseppet túloztam. Eleinte nekem is nehezebben ment. - Bár ha őszinte akarok lenni a legelső táncórám nekem is kudarcba fulladt. Emlékszem, hogy mindenképp részt akartam venni a nehezebb figurákban is. Nehezen de belement az oktatóm, aminek egy bokaficam lett az eredménye. Volt egy ugrásom aminek a végén hatalmasat estem, pont a bokámra. Rá se tudtam utána állni, a mentő vitt el- osztom meg vele az egyik legrosszabb táncos emlékemet. - Elsőre elbizonytalanított, de egy hónap után úgy döntöttem folytatni akarom. Akkoriban az volt a legnagyobb álmom, hogy egyszer világhírű táncosnő váljon belőlem. Mára ez már csak hobbi, semmi több. Komolyabb céljaim vannak az életben – fecsegek tovább. - A kézilabda is egy szép hobbi, de nem veszélyes egy kicsit? Otthon, Kaliforniában ismertem egy lányt aki komoly sérülést szenvedett miatta. Kiment a térde, meg is kellett műteni, sokáig nem is tudott menni. Rengeteget szenvedett miatta – mesélem. Persze mindenben lehet balesetet szenvedni, ha ettől tennénk függővé az életünket egész nap ágyban maradhatnánk. - Neked még nem volt sérülésed? - a hat év szép hosszú idő, annyi idő alatt sok minden történhet az emberrel ha nem figyel oda. - Nem vagy elég nőies? Ezt meg miből gondolta az illető?- nem értem miért mondja ezt, szerintem nincs vele semmi baj. - Ne haragudj még nem is ismerlek, viszont nekem az a véleményem, hogy nem szabad mások véleménye miatt feladni azokat a dolgokat amiket szeretsz. Mindenkinek joga van úgy élni az életét ahogy szeretné – sosem értettem azokat az embereket akik feladták önmagukat másokért. Én sosem lennék erre képes. Semmiről sem tudnék lemondani senki kedvéért. - Nagy Léda Odett, 9.a. - kezet fogok a lánnyal. - Köszönöm, hálás lennék érte – mosolygok rá újból.
❝ i just wanted to be perfect, to believe it’s all been worth to fight❞
Érdeklődve hallgattam a történetét, valahol a beszámoló kicsit emlékeztetett a saját történetemre.
- Ó, ez ismerős. Én azért kötöttem ki a kézilabdásoknál, mert anyu szerette volna, ha valahol levezetem a fölös energiáimat, és nekem akkor valami miatt a kézilabda tetszett meg. Idő volt, amíg belejöttem, de utána egész sokáig úgy tűnt, hogy nem tudom elképzelni nélküle a mindennapjaimat. A részemmé vált - kissé bele is merültem az emlékbe. Tényleg elképzelhetetlennek tűnt, hogy ne menjek el heti kétszer edzeni, csak aztán… a dolgok megváltoztak.
- Új célok? Rá lehet kérdezni, hogy mifélék? - érdeklődtem meg, aztán ha már így alakult, akkor úgy döntöttem ne álldogáljunk, volt a tornateremben egy jó kis padsor, intettem is Lénának, hogy kövessen, elvégre mégis csak jobb ülve beszélgetni. Vagyis… szerintem.
- Hát tény, nem a legegyszerűbb hobbi. Bőven voltak mindenféle ficamaim, de hála az égnek a törések elkerültek. Az egyik csukló ficamom volt a legrosszabb, akkor hónapokig nem játszhattam normálisan és ki is kellett hagynom egy fontos meccset. El se hinnéd, mennyire dühös voltam! - nevettem el magam, majd beletúrtam a hajamba.
- De tény, szerencsés vagyok. Azt hiszem ezért is volt jó döntés, hogy még most hagytam abba a kézilabdát, mikor még nem történt semmi nagyobb sérülésem… mert erre legalább azt mondhatom, hogy a saját döntésem volt, nem pedig egy külső tényező kényszerített erre - fejtettem ki, majd elnevettem magam a szavaira.
- Kedves tőled, hogy ezt mondod, csak… - halkan felsóhajtottam, majd tekintetem a plafonra szegeztem.
- Valahol igaza volt annak, aki ezt mondta. Nem igazán foglalkoztam olyan dolgokkal, mint a smink, a ruhák és a többi, inkább elvoltam a sporthoz köthető dolgokkal, esetleg a számítógépes játékokkal… csak aztán csúnyán puffantam egyet. Elég csúnyán és most próbálom összeszedni magam belőle. Oké, már régóta húzom, de a lényeg az, hogy bár meg akarok változni, az nem jelenti azt, hogy ki is fordulok önmagamból. Sose leszek egy puccos báli kisasszony, akit majd a suli bálon királynőnek koronáznak, de… közelebb kerülhetek ahhoz a lányhoz, aki talán van annyira nőies hogy ne csak a sport teljesítménye miatt vegyék észre… remélem érted mire gondolok - nevettem el magam zavartan hirtelen jött őszinteségi rohamom miatt. Valahol mindig is nagy hibám volt, hogy könnyen megnyíltam az embereknek, nem volt bennem gátlás. Lehet baj az, hogy alapvetően az emberekről a jót feltételezem, még akkor is, ha mindenki másnak titulálja… na jó, ha konkrét példával tudnak előállni, hogy az alak egy seggfej, avagy engem is megbántott, az egészen más lapra tartozik.
- Nos, akkor örülök, hogy megismerhetlek… Léda. Ugye a Lédát használod? Vagy az Odettet? - kérdeztem vissza, majd hirtelen esett és puffant egy információ.
- Várjunk… azt mondtad, hogy otthon, Kaliforniában. Úgy értetted, hogy kint laktál Amerikában? - mert ki tudja, lehet Magyarországon is van egy Kalifornia, csak én nem tudok róla. Áh, miért éreztem úgy, hogy ezen gondolatmenetemért Bogdám hat kör futásra ítélt volna az iskola körül?
OOC jól látod, nagyon király a kisasszony földrajzból (is) xD
Figyelmesen hallgatom a történetét, majd amikor rákérdez a céljaimra megpróbálom összeszedni a gondolataimat. - Valójában nem nagy cél, csak szeretném megtalálni önmagamat. Szeretnék rájönni, hogy miben vagyok még jó. Igaz, hogy még van négy évem erre, de jelenleg nem tudom merre tart az életem. Azt tudom, hogy a táncot szeretem és jó is vagyok benne, de valami reálisabb munka felé kellene kutakodnom. Mert bár a táncból is meglehet élni, azt nem tudom egész életemben csinálni. Abból viszonylag hamar kiöregszik az ember és ha ez megtörténik kell egy B terv- ez az ami mostanában a leginkább foglalkoztat. Anya mindig ezzel nyaggatott, már ötödikes korom óta. Egy csomó lehetőséget felvázolt már de nekem egy sem tetszett. Se tanár nem akarok lenni, se építész, se kémikus. Eddig csak azt tudom, hogy mivel nem szeretnék foglalkozni, de azt nem, hogy mivel igen. - Áh, igen sajnos a táncban és a sportban is közös, hogy rengeteg sérüléssel jár. De jól tetted, hogy nem adtad fel - örülök, hogy egy olyan lánnyal tudok megismerkedni aki hasonló cipőben jár, mint én. - Már értem. De szerintem egyetlen pasi sem ér ennyit. Mondjuk nekem nem sok közöm volt még eddig a pasikhoz. Tehát erről nem sokat tudok – voltak már kapcsolataim, de nem sok és csak pár hónaposok. Nem értek én a pasizáshoz, de majd egyszer az én életembe is betoppan valaki. - Igen, a Lédát jobban szeretem – – bár az Odettel sincs semmi bajom. - 6 éves korom óta. Fantasztikus hely. Egyszerűen imádtam– lelkendezem. Örülök, hogy rákérdezett, mert ez egy olyan téma amiről bárkivel szívesen beszélgetek.
❝ i just wanted to be perfect, to believe it’s all been worth to fight❞
- Hű, te már ilyesmin gondolkozol? - neveti el magát, majd elkezdi ingatni a fejét. - Én még nem gondolkoztam el azon, hogy mi lennék szívesen… jó, azt hiszem azért se, mert még ez a kézilabda mentesség is új, nem hogy azon filozofáljak, hogy mit teszek majd akkor, ha befejeztem a gimnáziumot - mosolyodtam el, majd megráztam a fejem. - Oké, gimnáziumba eredetileg is azért jöttem, mert még ötletem se volt, hogy miképp tovább, aztán úgy voltam vele: itt kapok néhány plusz évet gondolkodni és még nyelvekből is jobb leszek. A nyelvek meg mindenhol jól jönnek - magyaráztam, miközben végigvettem eddigi „nagyon hasznos” tetteim sorát.
- Tegyük hozzá, hogy utána hallottam a testnevelési egyetemről, így volt egy olyan gondolatom, hogy talán arra megyek el, szívesen lennék valamilyen edző, vagy a gyógytornász se hangzik olyan rosszul, bár most, hogy nem annyira kézilabdázom, lehet találnom kellene valami új sportot. Igen… hm, azt hiszem te csinálod jól, hogy már most gondolkozol, én tipikusan az a „van még időm gondolkodni” típus vagyok, aztán… vagy bebukom, vagy nem - nevettem el magam. - De a B tervek mindig jól jönnek. Rá kéne szoktatnom magamat. Az öcsém, Balázs is mindig ezt mondja, én meg előszeretettel nem hallgatok rá. Már csak makacsságból sem - ráztam meg a fejem, majd felszusszantam. - Ez már nem a srácról szól, mármint… oké, valahol de, valamennyire igen, de ő csak egy kezdő lökést adott meg valamihez, amiről már rég tudtam, hogy meg kellene lépni. Tudod, ez olyan, mint mikor valamit jó ideje húzol, mert nincs kedved hozzá, aztán történik valami az életedben, ami után már nem húzhatod ki többet belőle magad. Meg kell lépni, ha akarod, ha nem. Vagyis… odázhatod tovább, de lehet, ha így folytatod, akkor már késő - na már kezdtem én is belekavarodni a magyarázkodásba. Balázs is mindig igen fáradt fejjel hallgatott végig, mikor újra és újra elmagyaráztam neki a dolgot, de egy idő után azt mondta, hogy szerinte nem őt akarom meggyőzni, hanem önmagamat. Oké. Ebben is volt valami, de úgy gondoltam, hogy ideje más célokat kitűznöm az életemben, nem húzhatom sokáig már a kézilabdát. Jó, ha nagyon sikeres játékossá váltam volna, akkor már a pályáról mehettem volna relatíve fiatalon nyugdíjba, utána meg már csak mindenféle egészséges termékek reklámjaihoz kellett volna az arcom adni és meggazdagodni, de… ez utóbbi nem ment volna. - Az tök jó! Ahh, irigyellek. És milyen volt odakint? Miben másabb, mint itt, Magyarországon? Gondolom azért sok mindenben - nevettem el magam.
- Valójában utálok előre tervezni, annál spontánabb vagyok. De a számomra fontos dolgok tervezését időben el kell kezdenem, mert különben totálisan elúszom vele. Ha már kilencedikben nem állnék neki, akkor 12. végén semmi elképzelésem nem lenne, hogy hova, merre tovább – vannak dolgok amikben egészen ellentétes személyiség vagyok. Ilyen spontaneitás és a tervezés. Vagy teljesen spontán vagyok és teljesen a pillanatnak élek, bármire képes vagyok. A másik véglet amikor túl korán kezdek el tervezni, de ha nem tenném, hajlamos lennék a végtelenségig húzni a dolgokat, amíg a végén kifutok az időből. - Igen a nyelvtudás nagyos hasznos– én már csak tudom. Most két ritkábban használt nyelvből is fejlődnöm kell. Az angollal nem lenne semmi gondom, de most pont az amit itt a suliban a legkevésbé használnak. Még jó, hogy van a nagyi aki Franciaországban lakik és megtanított erre a csodaszép nyelvre. A magyar pedig az anyanyelvem, amibe újra bele kell rázódnom. Amikor visszaköltöztem apuhoz tudtam, hogy mire vállalkozom, de ami itt fogadott arra mégsem voltam teljesen felkészülve. - Melyik sporton gondolkozol? - én nem nagyon tudok olyan sportot a táncon és a korcsolyán kívül ami kimondottan lányos lenne. Talán még a szinkronúszás. Az összes többi vagy fiúknak és lányoknak egyaránt, vagy pasiknak való. - A tesód igazán jó fej lehet, eddig kétszer említetted és mind a kétszer olyan témában amivel én is teljesen egyet tudok érteni – kíváncsi lennék ki a tesója, szívesen megismerkednék vele is. Biztos jól kijönnénk. - Igen, ez ismerős, már én is voltam hasonló szituban – mosolyodom el amikor felrémlik egy emlék ami a nevelőapámhoz kapcsolódik, de gyorsan szétoszlatom. Nem szeretnék most erre gondolni. Mindez már régen volt és nem valami szép emlék. - Igen, teljesen más mint Magyarország, szinte mindenben. Nagyon barátságosak és érdeklődőek azok az emberek. Könnyen barátkoznak és sok minden érdekli őket. A saját szakmájukban kitűnőek viszont ha otthon bármi elromlik már szakembert hívnak. A suliban nagyon éles határok vannak a klikkek között. Ezt itt még annyira nem vettem észre. Ott elég elképzelhetetlen, hogy egy focista és egy énekkaros egy párt alkossanak. Mindenkinek megvan a helye és mindenki pontosan tudja, hogy hova tartozik – tartok egy nagy beszámolót először egész Kaliforniáról, majd a suliról is általánosságban.
❝ i just wanted to be perfect, to believe it’s all been worth to fight❞
- Az előre tervezés nem az erősségem. Inkább sodródom és vagyok spontán, minthogy előre tudjam, mi lesz a következő lépésem - vallottam be, elvégre szépíthettem volna magamon, hogy én vagyok a tervek császárnője és már most tudom, hogy én a világbajnokságra kijutó kézilabda csapat edzője leszek… de ez nem volt igaz. Ennél azért lényegesen kishitűbb voltam. Következő kérdésére elég nagyot szusszantam. - Nem is tudom. Az úszás kézenfekvő volna, de nagyon tudok unatkozni, mikor az uszodában egy újabb és egy újabb kört tesz az ember, a nagy csöndben, miközben néha lekörözöl egy vicces úszósapis öreg nénit… aki emiatt nagyon csúnyán néz - nevettem el magam halkan. - Ugye ott van a tánc is, csak… olyan esetlennek érzem magam benne. Balettozni semmiképp, az tőlem nagyon távol áll, a zumba most nagyon menőnek számít, de van egy kis ódzkodásom… de a capuera kifejezetten érdekesnek tűnik. Talán azt mondják, hogy mert a tánc és a harcművészet ötvözése. Meg ugye, ebből adódóan ott van még valami harcművészetes cucc, mint kempo, vagy ugye a magyar baranta… célszerű lenne mindegyikbe belenézni egy kicsit és meglátni, hogy melyik fekszik a legjobban, de… ajj, az is idő - húztam el a számat, majd elmosolyodtam a szavaira.
- Áh, Balázs… ha egyszer összefutsz vele, nehogy elmond neki, hogy én mondtam, de szerintem is jó fej. Ikreknek kiáltanak ki minket, mert ugye egy osztályba is járunk, egy a vezetéknevünk, de az a nagyhelyzet, hogy csak mostohatesók vagyunk. Öt éves voltam, mikor a szüleim elváltak, egy évre rá kaptam meg őt és az apját. Meg a vezetéknevüket. De igazából nincs baj ezzel, semmiért se cserélném le a jelenlegi családomat - Balázs beszólogatásai nélkül már nem lennének ugyanolyanok a napjaim, mint ahogy Réka nővérem dorgálásai is rutinszerűvé vált már. Ha eltűnnének, azt hiszem nagyon-nagyon-nagyon hiányoznának.
Ezt követte a beszámoló Kaliforniáról, ami érdekes volt, elvégre… első kézből kaptam egy infót, ami ki tudja mikor jön jól! Oké, az elkövetkezendő öt évben tuti nem jutok ki Kaliforniába, de akkor is furcsa összevetni, hogy egy más „kultúra” mennyire máshogy kezel bizonyos dolgokat. Ilyen volt például ez a klikk dolog is. - Fura. Klikkek itt is vannak, de szerintem azért van rá bőven esély, hogy az énekkaros kislány megfogja magának a focista ászt. Főleg, ha mondjuk egy osztályba vannak, vagy mind a ketten elmennek sulis rendezvényekre, akkor még van rá esély… szerintem legalábbis. De akkor ez magyarázatot ad arra, hogy miért szereti Hollywood annyira ezt a témát vászonra vinni. Nem mintha bajom lenne vele, remek kikapcsolódás az ilyeneket lesni. Aaaaa, erről jut eszembe, mióta meg akarom már nézni a Tíz dolog amit utálok benned filmet, és mindig elfelejtem! Azt hiszem most már fel kell írnom valahova! - mondtam, bár mivel se toll, se papír nem volt nálam, így maximum az elmémbe véshettem bele megint… bár amilyen tyúkeszű tudok néha lenni, biztos voltam benne, hogy elfelejtem.
by Vendég Szomb. Szept. 16, 2017 5:08 pm
Tárgy: Léda & Róza 
