szavak száma: 393 || zene: nothing || megjegyzés:  remélem egynek elmegy:3

Fejem szinte az asztalt érinti, amikor egy újabb hosszú magyarázatba kezd bele a tanár a világháborúról. Nincs nekem bajom ezzel, érdekes anyag, de a tanát hangja olyan andalító, hogy úgy érzem csak az álom tud engem elfogni, ha őt hallom. Nem a borzongás, hogy hány embert öltek meg, vagy épp kínoztak meg szaftosabbnál szaftosabb részletekbe menően, és én nem érzek undort, együttérzést, vagy bármi mást, akkor se éreznék, ha képeket mutogatna. Csak a fejem kerül egyre mélyebbre, és mélyebbre, amint az álom megtalál magának. Szeretek aludni ezt nem tagadhatom, de ettől függetlenül a suliban nem szoktam, csak a történelem órákon. Ha filmet nézünk tök jól elvagyok, elnézegetem én azt, mert érdekes, csak a tanár ne beszéljen, annyi a kérésem. Nem tudom mi késztet arra árkit is, hogy tanár legyen, és eldobja élete többi részét, és még amikor hazamegy akkor is dolgozatokat javít, vagy ha van családja, akkor arról beszélget velük, hogy bent mi volt. Kiábrándító élet lehet, oké, hogy ha hazamegyek én is elmondom, hogy mi történt, kaptam-e bármilyen rossz jegyet, esetleg valami rosszabbat, vagy talán valami jót, de a vacsora asztalnál nem ez szokott lenni a téma. Kivéve, ha apa nem erőlteti a továbbtanulást, mert ő szeretné, ha egyetemre mennék, és könyvelőnek tanulnék, vagy valami hasonló szakmában jeleskednék, de én jobban szeretnék valami olyat, amiben nem csak ücsörgök és matekozok, ezért lenne jobb valami építész szerű, de neki az nem tetszik. Mindegy, az én életem, csak eldönthetem, hogy mit akarok tenni.
A csengőre mindenki felpattan, de a tanár leint minket annyival, hogy a csengő nem a diákoknak, hanem a tanároknak szól, így még hallgatnunk kell vagy öt percig, és akkor is felháborodva küld ki minket, hogy miért nem tudunk megmaradni a seggünkön még egy kis ideig. Nem foglalkozom vele kirontok, de persze csak harmadikként, mert két lány beelőz, hogy nekik most azonnal kell a mosdó, hogy ezek mindig együtt járnak... mi a jó ebben? Sosem fogom megérteni a női elme bonyolult szálait, amik csak úgy tekergőznek és...
Gondolatmenetemet megzavarja, hogy egy szekrényajtóval találkozik a fejem, és egy pillanatra elvesztem az egyensúlyom, de el nem esek szerencsére, csak egy picit megszédülök. Fejemet fogva igyekszem kitisztítani a képet, hogy én mennyire szerencsétlen vagyok. - Ne haragudj, nem láttam, hogy nyitva a szekrény. - próbálom menteni a menthetőt, remélem, nem csapott vissza a szekrény szegény lányra, mert nem akartam, hogy megsérüljön, egyszerűen, csak figyelmetlen voltam. Megint.

Reni && Máté

szavak száma: 393 || zene: nothing || megjegyzés:  remélem egynek elmegy:3

Azt hiszem, ha egyetemre megyek, akkor nem fogom felvenni a tantárgyaim közé a történelmet. Nem magával a tárgyal van a gond, nem is igazán a tanárral, hiszen az egyetemen más lenne a tanár, ott nem hiszem, hogy a hangja miatt elaludnék, de mégsem. Az én agyam nem szereti a történelmet, sőt teljesen ellene van, utálja az évszámokat és minden mást is, pedig mindjrt végzek ezzel az egésszel, meg kellene tanulnom, hiszen emiatt nagyon csúnyán el fogom rontani az érettségimet, de nem tudom. Azt hiszem, hogy a töri érettségimen fogok elhasalni, az összes többi megy, még a magyarral is megbirkózom, bármikor szívesen írok nekik regényeket a legközömbösebb témáról is, csak ne kelljen a háborúkat, meg a gazdasági életet erőltetni nekem. Szerintem az atomfizikát is sokkal hamarabb megérteném, és előbb lehetnék atomfizikus, aki olyan reaktorokban dolgozik, mint ami kiírtotta a Csernobili élet nagy részét, mint régész. Az olyan unalmasan hangzik, csak régi csontokat, és leleteket kell nézegetni, meg ásatásokon részt venni. Lehet, hogy érdekesen hangzik, de inkább keresem fel Csernobilt, mint egy régi Egyiptomi piramis sírkamráját.
Mindegy, nincs olyan sok történelem órám szerencsére, de ha mégis legalább aludni tudok, tök nyugodtan, hiszen sosem kelt fel a tanár, úgy van vele, hogy vagy figyeljünk, vagy ne zavarjuk az óráját a hangoskodással. Álmomban nem szoktam hangos lenni, még nem is horkolok, jó gyerek vagyok ilyen téren szerencsére, a nyálam se folyik mindenfelé akaratlanul. Illedelmes gyerek vagyok még álmomban is, bár lehet otthon kellene aludni, és nem Csengéról fantáziálni, vagy épp vele lenni, lehet célravezetőbb lenne a dolog, de nem megy. Olyan jó társaság, és tényleg vele értelmesen lehet beszélni igazából mindenről.
Ma is olyan szerencsétlen vagyok, mint máskor is, csak sajnos egy pillanatra lepereg előttem, hogy lehet ő is megsérült, hiszen nem csak úgy nekimentem, hanem nagyon csúnyán meg is lököm azt a fejemmel, így lehet, hogy eltalálta őt is. Mondjuk pár pillanat múlva kiderül, hogy ő nem sérült meg, csak én, ami azért pozitívum, nekem nem fáj annyira, csak megint bemutatkoztam.
- Ne butáskodj, pakolásnál ki kell nyitni, és én jól vagyok. Te? Nem ütött meg a visszacsapódó ajtó? - aggodalommal telik meg a hangom, hiszen nem akarom szegényt most azonnal lila foltokkal elengedni innen. Fura, hogy jó ideje idejárok, és fogalmam sincs néhány iskolatársamról, mintha valami burokban élnék, még néhány arc sem ismerős. - Nem hiszem, hogy szükséges, inkább le kéne jegelni. - vetem fel az ötletet, bár nem tudom, hogy honnan szerzünk mi itt és most jeget, hiszen az iskola nem híres a fagyasztott vízről, mondjuk sok másról sem, mégis pattogatott kukorica illat terjeng a folyosón és egyéb nem ide illő ételek illata is. Lehet valakinél. - Egyébként... Máté vagyok. - mutatkozom be neki, még kezet is nyújtok, lhet, hogy ez ciki, lehet tudja a nevem, de én nem tudom az övét, és abban reménykedem, hogy így majd megtudom. Nem tudok jó végzős, van, hogy a saját évfolyam társaimat sem mindig ismerem fel.

Reni && Máté

szavak száma: nem számoltam || zene: nothing || megjegyzés:  remélem egynek elmegy:3

Sosem értettem mások hogy tudnak olyan szerencsétlenek lenni, erre itt vagyok én, aki egy jól észrevehető szekrénynek megy neki anélkül, hogy lenne rá indoka. Mármint ha ideges lennék és emiatt lennék olyan figyelmetlen, akkor még érthető lenne, de így már annyira nem. A semmiért vagyok figyelmetlen, a gondolataim pedig mindig elkalandoznak, hol erre, hol arra, de sokszor kalandoznak Csenge irányába, és arra, hogy mennyire jó vele minden. Beszélgetni, enni, inni, és még csak úgy lenni és filmezni is, ha szülőkkel vagyunk, ha nem.
- Nem, még annyira nem, de szerintem fog majd. - érzem én a puklit, tudom, hogy az hatalmasra fog nőni, hogyha valamivel nem kezelem, de szerintem az orvosi nem fog kelleni, ahhoz annyira nem nagy sérülés ez szerintem. Bár lehet csak én tévedek, vagy nem tudom, de még nem forog velem a világ, ha ez megtörténik akkor leszek gondban.
- Úgy érzem hasznos egy ilyen gyerek a háznál. - a gyereket persze nem bántásnak szánom, és még egy mosolyt is megeresztek magamnak, a hasogató fejfájás ellenére. Nem hiszem, hogy ennél lenne nagyobb bajom, fájdalomcsillapító szerencsére van nálam, és bevehetem, hiszen már ettem is, de előbb az a jég nagyon jól jönne.
- Örvendek Reni. - tényleg örülök annak, hogy megismerhetem ennyire legalább, bár igaz, egy kényelmesebb helyzetet is találhattunk volna, de nem gond. Ez is valami, hiszen nem egy mindennapi találkozó, senki sem mondhatja el magáról, hogy úgy futott bele valakibe, hogy igazából nem is egymásba futnak, hanem egy köztes tényezőbe, ami itt épp egy fém szekrényajtó. Persze lehetne még ennél is viccesebb a helyzet, ha mondjuk egy másik ember, vagy esetleg egy oszlop lenne köztünk, de ez épp ennyire is elég.
- Akkor azt hiszem veled tartok, egyre nagyobb. - fogdosom meg a homlokon közepén egyre csak dudorodó pontot. Annyira jó, el sem tudom rejteni, hiszen, ha mondjuk valahol a hajam alatt ütőm meg akkor az nem látdzik, vagy ha a homlokon szélét azt még csak csak el lehet rejteni, de így nem. Még a női fortélyok sem segítenének, szóval várom Reni útmutatásást.

Reni && Máté