Belégzés. Kaparja a torkom. Kilégzés. Száll a füst, egy ideig látom, majd elkeveredik. Aztán még egyszer. Egyik slukk a másik után. A francba! Mindig is ellene voltam a dohányzásnak. Visszatartottam a lélegzetem, hogy dohányos ember mellett haladtam el. Széttördeltem az osztálytársaim cigarettáit. Az ég szerelmére, hiszen orvosnak készülök, pontosan tudomm mit okozhat! És? Kit érdekel? Az sem él örökké, aki még egy szálat sem próbált ki. Semmi nem lehet elég erős érv azzal szemben, hogy a tüdőmbe áramló füst lenyugtat, makd mosolygásra késztet, ahogy az onnan való távozáskor tovaszáll. Így csak attól kell félnem, hogy mi lesz, ha kiderül. Anya bizonyára keresztbe nyomná le a torkomon, majd életem végéig szobafogságra ítélne. A tanáraim csalódnának, s bár az iskola területén eszembe sem jutna rágyújtani, úgy figyelnének, mint egy bűnözőt, valamint automatikusan láncdohányosnak titulálnának, noha egy hónapig elvagyok egy dobozzal. Mindez nem számítana, csak az előítélet, meg hogy meg fogok halni. Nos, egyszer biztosan. Talán tüdőrákban, talán nem. Belenyomom a csikket a legközelebbi kuka erre kialakított részébe, majd folytatom tovább utam a suli felé. Lassan kilenc. Az első órám elmaradt, a második pedig amúgy is lyukas. Nyugodtan otthon maradhattam volna - ha anya nem lenne otthon. Épp elég akkor is, ha nem éjszakás, ezáltal nem esik haza reggel hulla fáradtan, kétszer hisztisebben, kétszer olyan "mindenbebelekötök" hangulatban, mint általában. Egyébként is szándékoztam felmenni a könyvtárba, mert újabban szobafogság és gép vagy tévémegvonás helyett könyvesboltba nem mehetek. Ki bírja ki annyi ideig könyvek nélkül, amíg egy ilyen nehéz természetű anya megbékél a baklövésekért?! Túlságosan feltűnően lapítva haladok el az igazgatóhelyettes mellett, ki szerencsémre egy balhés végzőssel foglalkozik, így mielőtt észrevehetné, higy valami nincs rendben, én már a lépcső tetején járok. Ugyan a szél némlieg lefújta rólam a füstszagot, az ő orra kilométerekről megérezné. Befordulok a sarkon, hogy a boxomhoz menjek, azonban a túl nagy lendületnek köszönhetően egy mellkasnak ütközöm. Zartan hátrálok, felnézek a fiúra, kinek neve a rémes memóriámnak köszönhetően nem jut eszembe. Egyel felettem jár. Zavaromban még azt sem veszem észre, hogy a táskám a földre esve kiborult. - Bo-bocsánat, ne haragudj - istenem, Rózsa, hiszen nem is magyar! Elmotyogom iménti szabadkozásom angolul, majd leguggolok, hogy összeszedjem széthullott dolgaim.
A hozzászólást Molnár Rózsa összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Márc. 17, 2016 6:32 pm-kor.
Lech mérgesen baktatott a folyosón, mert már megint egy idióta feladatot kellett megcsinálnia annak a hülye Kardosnak. És hogy miért? Csupán azért, mert körülbelül egy héttel ezelőtt írtak egy irodalom dolgozatot, ami annyira érthetetlen volt a lengyelünk számára, hogy nem írt mást a lapra, csak egy szót, ami pedig nem túlzottan nyerte el a tanár úr tetszését, és ezért Lech rövid időn belül Máday igazgatóhelyettes asszony irodájában kötött ki, és onnan csak úgy távozhatott, ha megígérte, hogy mostantól teljesíteni fogja azokat a feladatokat, amiket Kardos ad neki. És ahogy az lenni szokott, a feldühített tanár eléggé kihasználja ezt a helyzetet, ezért szegény fiú lassan, de biztosan az iskola mumusának a kiscsicskájává avanzsált. Most valami szórólapokat kellett a suliboxokba dugdosnia, hogy ezáltal minden diákhoz eljusson az országos magyar verseny kerületi fordulójának minden részlete. A fiúnak természetesen nem keltette fel az érdeklődését ez a téma, hiszen utálja Kardost, magyarul pedig azért még nem igen tud, éppen ezért magában egy kicsit fortyogva gyűrögette be a lapokat mindenhova, mellette pedig az érkező diákok láncreakciószerűen vették ki, és hajították el valahova. A fiú velük sem foglalkozott, sőt, a végére már egészen belemerült a munkába, és ezért ő sem vette észre az érkező Rózit, ennek pedig egy kellemetlen ütközés lett az eredménye. - Nincs gond - reagált, miután benne is tudatosult, hogy mi történt. - De máskor szerintem a cigit jobban rejtsd el - mutatott a földre esett cuccok közül kikandikáló cigis dobozra. Néha ő is rá szokott gyújtani, de nem mindig. Ő amolyan divatdohányos, akkor cigizik, ha a társaság azt követeli meg, vagy ha ahhoz van hangulata. Meg persze amíg Lengyelországban volt, imádta ezzel bosszantani a szüleit.
Mindig is inkább azt a fajta embercsoportot erősítettem, akik csendben, a sarokba húzódva nézik, ahogy bátrabb társaik elhalásszák előlük a potenciális barátjelölteket. Emiatt nem csoda, hogy még mindig nincs egy normális, amolyan "öribari" kategóriába sorolható személy mellettem, akivel megoszthatom akármilyen őrültségem. És a poén az egészben, hogy nem is hiányzik. Talán azért, mert beletörődtem, és felfogtam, ha én nem teszek semmit azért, hogy barátokat szerezzek, más miért akarna? Vagy talán csak túlontúl magamnakvaló vagyok, ami nem feltétlenül rossz, de ha nem török ki, és anya akarata szerint orvos leszek, muszáj lesz megtanulnom csapatban játszani. Meg végleg búcsút kellene intenem a dohányzásnak. Inkább világgá megyek. Vagy épp elásom magam, úgy, ahogy legszívesebben ebben a szituációban is tenném. Te jó ég, de kínos! Nem elég, hogy nekimentem valakinek, ami már önmagában sem túl örömteli incidens, de hogy még a táskám tartalma is eléborult?! Ez is természetesen csakis kizárólag velem történhet meg. Szerencsecsomag. Pirulva, ártatlan szemekkel nézek fel az előttem álló fiúra, cigarettás dobozom említése hallatán. Basszameg! Csak el ne mondja senkinek, basszus, ne mondja el senkinek! - Így... így lesz - motyogom, majd felegyenesedem, miután beszórtam a kihullott dolgokat a táskámba. Körbenézek, ki látta, de kivételes szerencsémre, ilyenkorra már csak a lógósok nincsenek órán, nekik meg egyáltalán nem érdekük bemártani. A nevemet is maximum akkor tudhatják, ha figyelemmel kísérik a matekversenyek eredményeit. Na, ez az előnye annak, ha az ember egy bizonyos szempontból láthatatlan. Jut eszembe, ha becsengettek... - Te miért nem vagy órán? Csak nem a dirihelyetteshez készülsz? - rámosolygok, ugyan még nem értem, mi vezetett ahhoz a késztetéshez, hogy beszélgetést kezdeményezzek. A nevére sem emlékszem. Valami bonyolult. Az a hülye névmemória! Örülhetek, hogy a sajátomat csak stresszhelyzetben felejtem el.
A hozzászólást Molnár Rózsa összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Márc. 17, 2016 6:33 pm-kor.
A lány hebegése-habogása a híres mosolyára késztette a fiút. Számára is világossá vált, hogy a leányzó nem szeretné mindenki tudtára adni, hogy ilyen bűnös szokásai vannak. Egy pillanatra ezért lengyelünknek végigfutott az agyán, hogy akár be is köphetné társát valami tanárnak. Talán végre szemet is hunynának a múlt heti dolgozatos incidense felett, és végre ismét szabad életet élhetne. - Nem nézném ki belőled, hogy cigizel - kezdte végül el a fiú. Persze nem döntött úgy, hogy csak azért fut egy kört a suliban, hogy széjjel kürtölje a lány nagy titkát. Alapvetően ő azért egy jó fej srác. - Nekem feladatom van - emelte fel a szórólapokat a lány kérdésre reagálva. - Te viszont tudtommal nem nekem jöttél segíteni, szóval miért is nem vagy órán? Amíg Rózsa rá nem kérdezett, addig nem is tudatosult benne, hogy ezzel a kis büntetéssel gyakorlatilag elintézett magának egy órai lógást. Ráadásul pont a töri óráról, ami a szó szoros értelmében egyáltalán nem tartozott a legkedvencebb tantárgyai közé. Most azonban, hogy erre rájött, már egészen nagy örömmel tartotta a lapokat a kezében, és leginkább fütyörészni lett volna kedve.
Hogy én bedőljek egyetlen mosolynak, és bármit megtegyek, amit csak a mosoly tulajdonosa óhajt? Azt már nem! Molnár Rózsát nem ilyen fából faragták. Legyen akármilyen csábító, ellenállhatatlan, nem! Istenem, dehogynem... Pont úgy, ahogy Rolandnál. Pont ugyanolyan naivitással volnék képes belelépni egy újabb kapcsolatba, akármilyen hazugság is legyen az, ha egy jó kis félszeg mosollyal kezdődik. Lehetek akármilyen kemény, ebben a korban minden lány egy mesebeli szőke hercegről álmodik, ha csak tudat alatt is. Persze, szerencsémre a Roland miatti csalódásomnak köszönhetően mostanában annyira nem figyelem a mosolyokat, hogy még Ryan Goslingé sem remegtetné meg a térdem, ami nagy szó. Hatalmas. És ugyan, ki ez a kis cserediák hozzá képest? - Tudom - halkan válaszolok, s lesütöm a szemem közben. - Az emberek kilencven százaléka nem tenné, aki látott már. De Kardosból sem néznéd ki, hogy van két hörcsöge, nem igaz? - kuncogok fel. Biztosan ő sem bírja Kardost. Nekem sem kellene, legalábbis nem ennyire, hiszen a reál tantárgyak felé volna érdemes hajlanom, és az azokat tanítókról megtudni ilyesfajta magánéleti dolgokat, hogy jobb esélyem legyen náluk. De mit tehetnék, ha Kardos az egyetlen ebben a hülye iskolában, aki hajlandó elolvasni, amit írok, valamint azt mondani, hogy az álmom, miszerint író leszek, nem egy gyerekes butaság?! - Ó, értem. Önkéntes vagy büntetőmunka? - követem tekintetemmel a fiú kezében heverő szórólapokat, de annyira azért nem érdekel a dolog, hogy el is olvassam, mi áll rajtuk. - Nekem pedig lyukasom van. Azt hiszem - elgondolkodom, majd sietve előkapom az órarendem, hogy ellenőrizzem, biztosan nem néztem-e el a hetet. - Igen, lyukasom van. Úgysem veszi észre senki, ha arra nem megyek be. Ahogy azt sem, ha bemegyek - megvonom a vállam. Bár nem igazán vicces, inkább szomorú, hogy legjobb tulajdonságom a láthatatlanság, ilyen helyzetekben remekül ki tudom használni. Jobb dolgom ugyan lenne, mint a fiúval való társalgás, sőt, a könyvtári könyvek bújásánál is, mivel sürgősen át kellene néznem a fizikát még az ötödik óra előtt. Valamiért mégis szándékozom maradni még egy ideig.
A Kardos szó hallatán lekonyult a lengyel mosolya. Alapvetően sem jött ki soha jól a tanárokkal, de ezzel az említett irodalom tanárral meg aztán különösen nem. Már az első találkozásuk is rosszul sikerült, mivel Lech nem volt hajlandó figyelni az óráján, azaz kellemesen elbeszélgetett az egyik osztálytársával. Természetesen ezért ki lett hívva a táblához, de magyar tudás nélkül nem igazán tudott hozzászólni a témához, ezért egy hatalmas nagy egyessel indította az évet, és persze Kardos alaposan megjegyezte a nevét. - Abból az emberből semmit sem nézek ki – kommentálta a hörcsögös sztorit, aztán pedig válaszolt a leányzó kérdésére. – Büntető munka ettől az idióta kígyóképű professzor úrtól – folytatta fintorogva. – Hogyhogy nem vesznek észre? Az utolsó kérdés igazán érdekelte a fiút, mivel ő sosem tartozott a láthatatlan diákok közé, viszont most, hogy megismerkedett Villővel, és megkedvelte, egyre jobban kezdték érdekelni azok az emberek, akik nem olyanok, mint ő. Vajon miért nem szeretik őket? Ők nekik ez milyen érzés? És vajon ő, aki nem tartozik közékük, hogyan lehet jóban velük?
Megjegyzés: Bocsánat a késői válaszért. -- Ruha -- Zene --
Sosem értettem, miért kell annyira utálni Kardost. Vagy más tanárt. Vagy egyáltalán egy embert. Első látásra, vagy rosszabb esetben látatlanul megítélni egy embert körülbelül olyan, mint kóstolás nélkül eldönteni egy ételről, hogy nem szeretem. Meg egyébként is, mindenki úgy viselkedik másokkal, ahogy mások viselkednek vele. Kardos sem lenne olyan goromba bizonyos diákokkal, ha egy kicsit megemberelnék magukat, és nem viselkednének úgy minden óráján, mintha állatkertben élnének. Persze, ha ezt bele kellene mondanom valaki szemébe, akkor inkább elásnám magam. Jó mélyre. - Pedig nagyon aranyos a hörcsöge. Állítólag nem is harap - bizonygatom erősen, mintha attól, hogy van valakinek egy aranyos állata, kedvelhetőbbé válna egy olyasvalaki számára, aki valamiért utálja. - Kígyóképű? - elnevetem magam a jelző hallatán. - Nem tudom, szerintem inkább egy oroszlánra hasonlít - beszállok a játékba, bár nem tartom túl jó ötletnek állatokhoz hasonlítgatni az irodalom és nyelvtan tanárunkat. De azért viccesnek eléggé vicces. Engem vajon mihez hasonlítanának a hátam mögött, ha népszerű lennék? Egy nyúlhoz? A gyávaságom miatt talán, de a nyulak aranyosak. A gyík jobban illik hozzám, az még csúnya is. A francba ezzel a hülye önbizalomhiánnyal! - Hát, egyszerűen csak... nem vagyok olyan fontos senkinek. Nincs okuk rá, hogy ne nézzenek át rajtam. Talán akkor, hogy meg kell csinálnom helyettük valamilyen házit, mondjuk matekból - magyarázom vállamat rángatva. - De van jó oldala, nem kell bejárnom lyukasra - mosolyodom el újra. Valójában szomorú dolog az is, hogy azért nem kell bemennem lyukasra, mert úgysem veszik észre a hiányom, de vicces, és mindenképpen kihasználandó helyzet. - Egyébként hogy is hívnak? Ne haragudj, a névmemóriám valahol a béka segge alatt van. Néha még a sajátomat is elfelejtem.
- Nem igazán vagyok az a hörcsögös fajta. Talán azért nem jövök ki túl jól kígyóképűvel - vigyorodott el. - Ó dehogy, az oroszlán hozzá képest egy szelíd cicuska. Ez az ember alattomos, nem csak szemben támad. Ez utóbbi kijelentését eléggé alá tudja támasztani, hiszen nem egy olyan büntetőmunkát megcsinált már Kardosnak, amit jobb esetben a takarítók vagy a gondnok végez, nem beszélve arról, hogy kapott egy halom beadandót is, olyan címekkel mint a "Kapcsolatom a különböző kultúrákkal", "Hogyan viselkedünk" vagy "A magyar nyelv pozitívumai". Ezek a dolgok pedig így összeadva igazán bebiztosították lengyelünknél, hogy nem az irodalom tanár lesz az, akit Szent Johannás évei után az egekig dicsérni fog. - Hm. Vajon én tudnék láthatatlan lenni? - merengett el a lányra reflektálva. - Ó persze, Lechoslaw Walkowicz, de mindenkinek csak Lech - mutatkozott be kicsit elképedve, mert nem igazán gondolta volna, hogy van ember ebben az intézményben, aki nem ismeri a nevét. Öhm, igen, nem kell félteni, van bőven egója a gyermeknek, mondjuk persze az utóbbi időben egy bizonyos lány kicsit azért megrengette ezt a jól kialakult énközpontúságot.
Megjegyzés: Jajj, de rövid, bocsi -- Ruha -- Zene --
by Vendég Szomb. Szept. 16, 2017 5:08 pm
Tárgy: Lech & Rózi 
-- 