Kiropogtatom a nyakam, ahogy az utolsó lépéseket teszem meg kifelé az épület ajtajához. Későre jár, elmúlt már hat is. Szerencsére, ma Tibinek edzése van és az osztálytársa anyukája besegít nekem ebben. Előhalászom a cigitárcám, ahogy letelik az öt méter, de meg kell torpannom és kicsit kutatnom a táskámban az öngyújtóm után. Megindulok, de túl nagy hévvel és fejjel csapódok bele valami magasba és szikárba. Mire egyáltalán a gondolataim összeszednék magukat, addigra a szaglásom már régen tudja: Gáborba rohantam bele. Fújok egy kicsit, a tehetetlen haragtól és megigazítom a hajamban ösztönösen az implantátum tekercseit. - Bocs, nem figyeltem. - jelelem neki, mert a tényleges beszédtől most nagyon tartok.
Túlóráztam, ma csak három órám lett volna, de történelemből is helyettesítenem, amivel is volt gondom mert dolgozatott kellett íratnom velük. Igen ám, csak utána közölték velem, hogy javítsam is ki őket. Majdnem ott hagytam a dolgozatokat úgy mentem vissza, egy bosszús sóhajjal. Ma vívni akartam menni, erre tessék. Előhalászom a cigarettát a zsebemből, egy szál árválkodott benne, a kocsiig talán ki is tart. Ám nem figyeltem, és belém jöttek, egy apróság. Emiatt a törpe miatt szenvedtem, sőt a mai napig szenvedek, de kínzások árán se lehetne belőlem kihúzni. - Nem baj, előfordul. Inkább tartsd a cigidet, meggyújtom. – sóhajtok fel, közben előhalászom a zsebemből az öngyújtót is, valószínű ezt kereste a táskájában, de nem találta meg, a női táska, szerintem maga a fekete lyuk. Miért pont vele kellett összefutnom? Más nem tudott volna jönni? Legszívesebben üvöltenék, hogy miért kellett lelépnie. Nem teszem, túlságosan is sokkolva vagyok.
Ma nem volt könnyű egy nap. Lívia influenzás, így a védőoltás-maraton egyik etapját teljesen egyedül kellett megcsinálnom. Hangom nem sok maradt, de legalább a kilencedikesek azon része, aki nem kapta meg múltkor az Engerix-B-t, most túlesett rajta. Közben általában Lívia darálja a mellékhatásokat és az egyéb tudnivalókat, de magamra maradtam ezzel. Pontosan ezért szívtam el fele annyi cigit ma, mint szoktam. Legalább reggel nem kell vennem és a fiam nem fogja forgatni a szemeit, hogy igyekezzek, mert elkésünk. Esküszöm, hogy ha nem tudnám hogyan működik az öröklődés, akkor azt mondanám, hogy az apja belém klónozta magát akkor. Hirtelen és erősen ölel át az illata, ami rosszabb, mint bármelyik drog. Számomra legalábbis. Csak zavartan babrálok a bal tekercs kék virágmintás burkolatával és tartom a cigim, ahogy kérte. - Köszönöm. - mutatom neki, majd elkezd rezegni a farmerem zsebe. Előveszem és ránézek a kijelzőre, majd megköszörülöm a torkom, de elcsuklik a hangom. Gondolom vége van a vívásnak és a gyerek ilyenkor be szokott csekkolni. Nem, nincs okostelefonja, a régi Samsungom használja, arra amire kell. Remeg a kezem, majd odanyomom az ő kezébe a telefont. A hívásazonosító fotó elég sok mindent elárul. - Nincs hangom, mondd meg a fiadnak, hogy az anyja végzett.
Azt hittem ennél rosszabb már nem jöhet. Pedig igen, igazán megtanulhatnám, hogy mindig jön rosszabb. - Igazán nincs mit. – jelelek vissza, azt hittem már rég elfelejtettem a jelbeszédet mert nem kellett használnom egy ideje, de ezek szerint olyan ez, mint a biciklizés nem lehet elfelejteni. Amikor kezembe nyomja a telefont automatikusan ejtem el a másik kezemben lévő cigarettát, és az sem érdekelt, hogy nem volt elszívva csak meggyújtva. Elég rendesen szíven ütött a képen lévő kissrác. Pont olyan, mint én voltam tíz-tizenegy évesen. - Helló kis haver. Nem…az anyukád teljesen jól van csak elment a hangja. Persze, otthon találkoztok. – nyomom ki a telefont, kissé remegő kézzel adom vissza a telefont, aztán gyorsan elsüllyesztem a kezem a zsebembe. - Szóval vív..és ezért hagytál ott tizenegy éve, mert várandós lettél tőlem. Mégis mi a jó francért titkolóztál? Ő az én fiam is, te meg gonosz módon fogtad és egyedül nevelted fel. Azt hitted nem akarom? Abban a kis időben is emberinek éreztem magam..azóta ez az állapot megszűnt, és annak a gyagyás Endrének kell néha megrugdosnia, hogy ne hagyjam el magam. – dühös vagyok rá, magamra, mindenkire, jelen pillanatban az egész világot utálom. Üvölteni lenne kedvem, most még jobban.
Meglep kicsit, hogy jelbeszéddel válaszol. Hát emlékszik... Ettől függetlenül borsókázik a hátam a közelében, minden bajom van, azt is mondhatnám. Szégyellem magam, rohadtul haragszom rá, szeretem és ennek minden létező permutációja. Biccentek, de a telefonom csörgése kiránt a valóság másik rohadt sötét oldalába. Abba, amiben nem elvi kérdés az, hogy mi a bajom vele, hanem 11 éves és naponta kérdezget erről a magas baromarcúról. Egek, ő is megkereshetett volna! Nem a világ végére mentem. Vagy legalább Endrét ráuszíthatta volna Líviára... Lényegtelenné válik mindegy, ahogy a telefonom átvéve megérinti az ujja az enyémeket és mintha villám csapna belém. Aztán pedig belé, ahogy meglátja, hogy a fia fotóját. Nem tudom, hogy miként nézett ki Gábor kicsinek, de ha tippelnem kellene... Pontosan úgy, mint a fia. Nem voltunk sokáig egymás közelében, ki sem bontakozhatott a dolog. Átveszem a telefont, de szinte hallom, hogy pukkannak fel a kérdőjelek Tibi feje fölött a vonal másik végén. A spanyol inkvizíció 2.0-át uszítottam magamra. - Rühellte a kézilabdát és a focit is... - félrepillantok, de a konklúziójára, már ráemelem a tekintetem és a folytatásra dühbe gurulok. - Persze, mert én vagyok a szörnyeteg! Cseszd meg, Novák, 18 éves voltam. El akartam mondani, de te is tudod, hogy a családom presztízskérdésnek vette a lélegzetvételem ütemét is. Az, hogy várandós lettem, azzal járt, hogy a szüleim elvittek egy albérletbe és megtiltották, hogy bárkinek is beszéljek arról, hogy ki a gyerekem apja. Hidd el, a szülőszobán a neved sikítottam... De ennyi erővel te is megkereshettél volna. Féltem, rettegtem, most pedig a kicsinyített másod a világom. - ha lehet arccal és pusztán kézmozdulatokkal elemi erejű dühöt kifejezni, akkor most azt csinálom. A végén egyet toppantok, pedig toporzékolnék, üvöltenék, de csak egy rekedt nyikkanás jön ki belőlem és egy tengernyi könny, ami a járdát kezdi el áztatni.
Ahogy én is rühelltem, minden olyan sportot amiben labda van, és csapattárs. Sokkal jobban szerettem az egyedüli sportokat, a tenisz kivétel, ott például imádom laposra verni Szebenit. - Hidd el, hogy kerestelek, nem is keveset. De kurvára nem mondták el, hogy mi van veled, és hogy hol vagy. Ezerszer kerestem meg Líviát, hogy legalább annyit áruljon el mi történt, de nem..elhajtott a bús picsába. Aztán elkerültem vissza Miskolcra, majd ide, tizenegy év alatt mindennap az eszembe jutottál. Aggódtam érted, szerettelek volna magam mellett tudni. – hadartam el dühösen a monológomat. Komolyan ez a nő lesz a vesztem, a végzetem és minden másom is. - Ahhoz a mini énhez, nekem is van jogom, pont annyi, mint neked, ha nem engeded, hogy lássam, és apaként viselkedjek esküszöm, hogy bíróságra megyek. És nekem van több esélyem, nem neked. – amint kimondtam rájöttem, hogy oltári taplóságot csináltam, de nem érdekelt. A fiamat akartam megismerni, a véremet. Tizenegy évet kellett tudatlanul letöltenie, apa nélkül, nekem pedig nélküle..Nélkülük. Mert ez a szőke nőstényördög is hiányzott, még akkor is, ha nem vallottam be senkinek, csak tagadtam, mintha kötelező lenne. Zaklatottan sóhajtottam fel, mikor megláttam a könnyeit, egy érzelmi analfabéta vagyok, nem tudtam sosem remekelni ilyen helyzetben, és még rá is tettem egy lapáttal. A legszívesebben pofán vertem volna magam, de amit kimondtam már nem szívhatom vissza, csak csendben vártam a végítéletet, mert az fog jönni, éreztem..
Ahelyett, hogy lefeküdtem volna vele, fénymásolóba is tehettem volna őt. Kevesebb érzelmi töréssel járt volna a folyamat és lehet, bár kicsi az esélye, hogy bármi is másként lenne. Mert most minden fáj. A látványa, az illata, a közelsége. Érzelmi paradoxonban vagyok és nem látom át azt, hogy mivel lehetne megoldani. Már ha lehetséges egyáltalán. - Te is nagyon jól tudod, hogy milyen családom van, te is rohadt jól tudod, hogy milyen a lelki terror. Csak engem ténylegesen elrejtettek. Apám tönkretett volna téged, ha nem megyek bele a feltételeibe és azt nem néztem volna végig. Áldozatot kellett hoznom és reménykednem, hogy szabad leszek egyszer. - ha nem kellene jelelnem, akkor mindkét kezem végig ökölbe lenne szorítva, olyan erővel, hogy a vér is kiszökjön belőlük. Az alfa és az omega. Minden vele kezdődött, vele is ér véget. Nem számít, hogy hogyan. Ebben hittem, de hiába. A szavaira erőre kap annyira a hangom, hogy cinikusan felnevessek. - Soha... semmi esélyed nem lenne a bíróságon. Ha apa akarsz lenni, akkor legyél. Én egy emberi lény vagyok, akivel meg lehet beszélni dolgokat. Veled ellentétben. Akkor láthatod, amikor akarod, csak kérned kell, te istenverte barom. A halálért kellett nekem pont beléd szeretnem? - minden erőmet és lelki tartásomat kimeríti az, hogy ezt, ha ez az utolsó dolog is, de a saját hangommal akarom neki elmondani. Pofán akarom vágni és meg akarom csókolni, a kettőnek pedig nincs keresztmetszete a kétségbeesett sóhajtozásokon és a síráson kívül. Minden vágyam az volt, hogy velünk legyen és apja legyen a fiának. Erre az első dolog, amivel takarózik az a rohadt peres út. Miért?
- Csak ne emlegesd a lelki terroromat, nagyon jól tudom milyen az, ha valakinek nincs normális apja. Ennél jobban már nem tudott volna tönkretenni. Szabad? Azt isten szerelmére Debóra, huszonkilenc éves vagy. – tárom szét a karomat. Mi rosszabb jöhetett volna? Elrejtette előlem őket, nekem ennél rosszabb nincs. Még a nevetése sem érdekel amit a mondandóm csikar ki belőle. - Hogyne lenne, esélyem mindenre megvan még akkor is, ha vajmi kevés. Naná, hogy nem lehet velem beszélni tizenegy éve nem tud velem normálisan senki kommunikálni. Mégis honnan a fenéből kéne tudnom, hogy miért szerettél belém? Talán mert vonzódsz az akkora őstulok barmokhoz, mint én. Vagy gerjedsz az elnyomott lelkű emberek után. – dühösen teszem zsebre a kezem, s úgy nézek rá. Egy hatalmas állat vagyok akit elrettentő példaként kéne mutogatni egy ketrec mögött. Erre itt van ez a szöszke, aki mégis csak meglátott bennem valamit, több, mint egy évtizede. Csak tudnám, hogy mit, mert mit csinálok vele? Még jobban tönkreteszem. - A fenébe is Debóra, egy elcseszett ember vagyok, és igen szeretném megismerni a fiamat, de nem ronthatok rögtön ajtóstul a házba. Ha tényleg olyan, mint én, megroppanna a lelke. Nem tehetem, vele nem. – ingatom meg a fejemet, ilyenkor minden gyerek kíváncsi, én is az voltam egészen addig amíg nem jöttek a mostohafateromék, utána megváltoztam, s a lejtő alján ébredtem fel. .
- Akkor mégis mi kérdésed van még? Igen, szabad. Huszonkilenc éves vagyok, egy tizenegy éves fiú anyja, aki az apja tökéletes másolata, hogy lehetnék valaha is igazán szabad, ha nem vagy mellettem? - hirtelen tér vissza belém a lélekjelenlétem. Tudom miért harcolok. Jobban, mint az elmúlt évtizedben bármikor. Van egy fiam... neki meg egy apja. Egy meg egy az kettő, és nem másfél, a rohadt életbe is. Ha főbe kell lőnöm, akkor is a fejébe döngölöm ezt. - A tárgyalás első napjáig eljutnál és nem messzebb. Mert nem akartál kommunikálni. Lényegtelen, rájöttem... és úgy tűnik, hogy tévedtem is. Azért, te vadbarom, mert nem érdekelt téged egy percig sem, hogy nem vagyok kerek egész, valahogy te nem láttál sérültnek. Ugyanez igaz fordítva is. - húzom össze a szemeim, miután letöröltem a könnyeim nagyját. Igaza volt Líviának. Túl kevésre tartottam magam, nála is kevesebbnek gondoltam magam. Tiszta vizet kell öntenem a pohárba, mert megmérgez ez az egész. Kihúzom magam, de akkor is van köztünk nettó harminchat centi magasságkülönbség. De most nem törődöm vele. Ő mondta... huszonkilenc éves vagyok, vasárnap harminc. - Akkor csináljuk jól! Mert bele fogok dögleni abba, hogy szélmalomharcot vívok... Van valamink, ami több kettőnknél, van egy gyerekünk. Segíts. - lépek az orra elé, hogy megmarkoljam a kabátja szélét és lehúzzam magamhoz az idegesítően jóképű fejét, alig pár centire az én arcomtól. - Segíts, mert másként a fiad is úgy elcseszi az élet, mint téged ha nem látja a másik oszlopot az életében.
- De melletted leszek. – ejtem ki a súlyos szavakat, mert komolyan is gondolom, akármilyen hihetetlen is. Van egy fiam, akinek szüksége van az apjára, és az anyjának is szüksége van rám, és nekem is rá. - Nekem kerek egész voltál. – vonom meg a vállamat egy halvány mosollyal, már aznap mikor megláttam, akkor tudtam, hogy kell nekem, és bármit megtennék érte, igaz ennek már tizenegy éve, viszont megint itt van. De nem változott a dolog, megteszek érte bármit, ami pedig az apját illeti, nem érdekel a professzor. - Felfogtam, kellek a fiamnak, és neked is. Akármennyire is hiszed, feltudtam fogni a dolog súlyát is. Nem én vagyok, hanem mi. – villantok meg egy mosolyt amint pár centi választja el az arcunkat, ám nem állok meg ennyinél, átölelem a derekánál, s mielőtt tiltakozhatna megcsókolom. Már egy ideje meg kellett volna tenni ezt a lépést, de nem tettem, most meg pont tökéletes volt, az sem érdekel, ha utána felképel, mert megérdemelném. - Nem érdekel mi vár ránk, veled csinálom. Egyébként Tibit láttam a múltkor versenyezni, de akkor nem esett le a dolog, a sisak eltakarta, és a Berényi névre se asszociáltam… - túrok a hajamba egy sóhajjal. .
by Vendég Szomb. Szept. 16, 2017 5:08 pm
Tárgy: halt and catch fire 
