Egy ilyen hosszú és fárasztó nap után jót fog tenni Adrián társasága. Ő mindig olyan vidám és a jókedvét mindig sikerül rám is átragasztania. Annyira fantasztikus srác és olyan boldog vagyok, hogy a barátomnak tudhatom. Mégis néha annyira fáj, hogy nincs közöttünk ennél több. Amióta rádöbbentem, hogy nekem ő kell nem is tudok más férfira nézni. Szükségem van rá és olyan nehéz megállni, hogy el ne mondjam neki az igazat. Félek attól, hogy ő nem így érez és akkor tönkre menne minden. Abba pedig belebolondulnék. Nem tehetem tönkre a barátságunkat. Így muszáj beérnem ennyivel.
Egyszer a távoli jövőben biztosan el fogom neki árulni, mert nem fogom tudni a végtelenségig magamban tartani. De most még nem lehet, gondolnom kell rá is és a húgaira is. Szükségük van rám.
Megáll a metró, majd nyílik az ajtó és kiszállok. Tekintetemmel Adriánt keresem és amikor megpillantom nagyot dobban a szívem. Legszívesebben csak állnék ott és nézném, de elég hülye szitu lenne. Ahogy elindulok felé arcomra akaratlanul is egy széles mosoly kúszik. Nem tehetek róla, de ilyen hatással van rám. A közelében csak mosolyogni tudok, olyan mint a drog, mellette nem számít milyen fáradt voltam eddig, rögtön felpörgök. Csak ne lenne az egész ilyen bonyolult.
- Ezer örömmel uram – felelem komoly arckifejezéssel. Meghajlására egy pukedlivel válaszolok, majd belekarolok és elindulunk.
- Csak a szokásos, a gyerekek egyre elevenebbek és alig figyelnek rám. Nagyon nehéz nekik bármit is megtanítani úgy, hogy nem figyelnek az emberre. A kilencedikesekkel ma írattam dolgozatot és valami eszméletlen, hogy mennyi egyest kell kiosztanom, mert nem érdekli őket a tanulás. Sőt azt tudom mondani, hogy vannak azok a tanulok akik semmit sem tudnak és vannak akik mindent. A köztes rész pedig hiányzik. Nem tudom mivel tudnám őket ösztönözni, hogy tanuljanak. Mikor a telefonjukon és a videojátékokon kívül semmi nem érdekli őket – kicsit hosszúra sikeredett a beszámolom, de ahogy Adriánt elnézem, nem bánja.
- Na és neked milyen napod volt? – fordulok felé érdeklődve.