Tudom, hogy kell elrontani (?) az egész napod

Ádám && Hilda

Milánál aludtam az elmúlt két napban, mert elterveztük, hogy csajos sorozat maratont tartunk sok nasival és pattogatott kukoricával, na meg fagyival, és be is tartottuk. A szüleimnek ezzel nem volt bajuk, hiszen tavaly óta ezt csináljuk Milával, sokszor vagyunk a másiknál, már anya tudja, hogy mire finnyás Mila, az ő anyuja is tudja, hogy én mire vagyok az, vagy épp allergiás, tehát olyanok vagyunk, mint a testvérek akiknek külön kell lakniuk, de összehozzák, hogy mégis egymás mellett lehessünk. Sokszor persze már elegük van ebből a szülőknek, hiszen mégis otthon a családdal kellene ilyen sokat lenni, de nem tehetek róla, ha olyan unalmasak, és elalszom, ha sokat vagyok mellettük. Nekem túl sok energiám van ahhoz, hogy csak feküdjek velük a tv előtt és kabarékat nézzek. Nem is vicces a többségük.
Nem véletlenül megyek haza csendben, úgy, hogy senki se hallhassa, nem a lebukást akarom elkerülni, vagyis de, csak nem azért mert le lennék cseszve, hogy ilyenkor érek haza, hanem azért mert akkor befognak a családi programba. Most nincs kedvem ahhoz a letargiához, ami velük jár, inkább felrohanok a szobámba, hogy magam lehessek, de a konyhában a hűtőn feltűnik egy cetlit: "Apád és én elmentünk biciklizni, kaja a hűtőben, fasírt és rizs, majd estefele érkezünk." Biciklizni? Ilyenkor? Nem hiszem el, ha én akarok elmenni biciklizni velük, akkor ők fáradtak hozzá, meg az unalmas, erre most tök jó dolog, menjünk a csípős tavaszi időben biciklizni... Olyan logikus. A kajára egy fintort eresztek meg, nem akarok fasírtot enni, az volt két napja is, mielőtt elmentem itthonról, szóval most biztosan nem fogok olyat enni.
Pocim korgása viszont azt jelzi, hogy kaja kell, így gyors ruhaváltás után felkapom a táskámat, és buszra szállva eljutok a McDonald's-ig, ahova minden gondolkodás nélkül bevetem magam. Egészségtelen kaja az kell nekem, semmi más. Anyám megöl, ha ezt megtudja, otthon mindig tofus hamburgert csinál, én pedig attól rosszul vagyok, szeretek húst enni és a mekis hamburger a legfinomabb, igaz a Burger King is jó, de ott nincs egy olyan ijesztő bohóc, ami a csúnya rossz gyerekeket elijeszti. Az egyik sorba beállok és elgondolkozom, hogy mit vegyek, majd gyermeteg énem nyer, így a BigMac menü helyett egy Happy Meal menüt kérek, nem foglalkozom azzal, hogy mennyire furán néz rám az eladó srác, vagy bármelyik másik vendég. A kis tálcámmal együtt elvonul az egyik sarokba, ahol bőrfotel van, de még nem kezdek neki az evésnek, a kólámmal szórakozgatok, mert szépen akarom bedugni a szívószálat, de egy kicsit sajnos beleszakítok, mire majdnem leharapom a nyelvemet. Fel se tűnt, hogy mikor dugtam ki.

szószám: nem sok || zene: || megjegyzés: remélem tetszik:3

Hilda & Ádám

micsoda meglepetés

Csend. Ez vett körül, míg el nem határoztam, hogy teszek valamit ez ellen. Hiányzott a nyüzsgés, de leginkább Ő. Az a telhetetlen, kimeríthetetlen energia amivel rendelkezett. Néha még engem is ámulatba ejt, hogy vajon honnan van neki ennyi ereje így egyszerre, minden egyes nap, minden egyes órában, minden egyes percben ha meglátom. Meg ugye én sem lehetek mindig Mr. Zárkózott Kassai Ádám, hanem valaki sokkal nyitottabb, úgy mint Ádám, neki ez sokkal könnyebben megy. Mindig könnyebben átsiklott egyik hangulatból a másikba, de én nem, hiába vagyunk igazi ikertestvérek. Úgy néz ki, mint én, a hangunk hasonló, kiegészítjük egymás gondolatait, de máshogyan vélekedünk egyes dolgokról. Odakint hűvös volt, az ilyen alkalom mindig jó ok arra, hogy ha kell sálat hordhassak és egy árnyalatnyival vastagabban öltözzek fel. Már itt a tavasz. Az idő ugyan még csalóka, de nem dobnám le egyből a legvékonyabb bőrkabátomra a mostanit. Valaminek melegítenie is kell, nem? Mert ugye mindenkinek ott van egy másik fél, aki melegséget csal a szívébe és ettől úgy érzi, hogy az átjárja az egész testét. Bezzeg Ákos nem panaszkodik ilyenek miatt, míg én teljesen átélem a sóvárgást egy kapcsolat után s, mégsem lesz az elképzelésből semmi, na az a totális ellentmondás. Káosz, ha úgy tetszik. A szerelem nem toppan csak úgy be az ajtónkon, akkor amikor mi szeretnénk, a váratlan meglepetés az ami rá jellemző. Csak én nem tudok eleget várni az igazira és ez a gond. Kiléptem az utcára, élvezettel játszadozott odakint a szél a fák ágaival, aztán a hajamba kapott, hogy még nevetségesebbé tegyen azok előtt akikkel majd szembe fogok kerülni. Felsóhajtottam. Igyekeztem segíteni vajmi keveset a hajamon, mélyen beletúrtam, de nem voltam a tükör közelében, igy a megérzéseimre hallgattam. Elindultam. Hogy hová azt még magam sem tudom, egyelőre hagyom, hadd vezessenek a lábaim és ha megérkeztem, akkor kiderül. Az utcán sokáig senkivel sem találkoztam, azonban amint kiértem a kirakatokhoz, üzletekhez, meg egyébhez a sokkal népszerűbb téren, ahol többen megfordulnak, mint a mi lakóhelyünk közelében, megpillantottam Őt. Egyedül volt. Most nem magyarázott mellette a barátnője, akinek sajnos a nevét folyton elfelejtem. Nincs meg Facebookon, az Ő ismerőseit meg alapból nem mustrálom, mert semmi értelme. Sosem vagyok egyedül ha laptopozok, mindig ott kell lennie valakinek a testvéreim közül. Ha nem Ákos, akkor Andriska és nyüszítenek azért, hogy félre álljak, mert nekik sokkal fontosabb dolguk van, mint nekem. Mert ugye ott van az az átkozott ask.fm ahol hülye kérdéseket tesznek fel, az ember fiának meg lányának éppen olyan frappáns választ kell adnia, mint amilyen a kérdés. Butaságnak tartom, mert nem tudom mi a lényege. Mi az amit úgy szeretnek benne egyesek? Fogalmam sincs. Követnem kéne Őt ugye? A végén még megmondja, hogy üldözési mániában szenvedek és nem tudok távol maradni Tőle. Holott van olyan pillanat, amikor direkt Ő az aki az én társaságomat keresi, olyankor meg nem tudok semmit sem mondani, miért nem kéne beszélnie hozzám, velem. Összeszedtem a bátorságomat. Írtam egy gyors sms-t Ákosnak, hogy igyekezzen haza ne balettozzon a konditeremben, mert szegény Andriska egyedül van. A végén még testvérhiánya lesz és ő kap fejfájást a ragaszkodásától, nem én. Azt persze nem mondtam meg, hogy a McDonald’s-ba tartok. Minek? Hogy elvegye a zsebpénzem és neki is én fizessek, mert az övé elfogyott s, ugyanolyan éhes, mint én? Na azt most nem! Tehát bementem. Ugyan fogalmam sem volt, hogy mit választhatnék, mert legszívesebben mindenből vettem volna, de az már teljes mértékben túlzás lenne és értelmét veszti a szaladás. Ebből kifolyólag, inkább maradtam a kóla, hamburger és sült krumpli kompozíciónál. Azért nem fognak nagyon, de nagyon megnézni. Sorba álltam, várakoztam, mikor odakerültem megmondtam mit szeretnék, megkaptam és mentem volna. Igen, csak azt nem tudom hová. Titokban a szemeimmel az Ő asztalát kerestem. Csak ugye van az a jó szokás, hogy mi férfiak azt látjuk amit éppen nézünk, amit meg nem az gyakorlatilag nem is létezik, nincs ott, tehát nem látjuk. Én sem láttam.
♢ szószám nincs ♢ warriors ♢ remélem tetszik ♢

Ádám && Hilda

Érzem, hogy valami hiányzik, nem tudnám megmondani, hogy mi is, de az biztos, hogy érzem a hiányt, ami nem megszokott. A hiányérzetemről mindig szoktam tudni, hiszen, ha valamit akarok, általában tudom is, hogy mi az, és nem is szoktam megvárni, míg teljesen eluralkodik felettem az érzés, hanem teszek ellene. De most nem tudom mi az, az éhségen kívül, amit morgó pocim ki is mutat, én pedig eleget akarok tenni neki, azzal hogy egy hatalmas adag étel elfogyasztására adom a fejemet, és közben filmet is néznék otthon, de nem úg, jön ki a lépés, anyám főztje miatt. Nincs nagy bajom a fasírttal, de mostanában túl sokat eszünk azt, szerintem már nekem kellene főznöm magamra, úgyis jobb szeretem a saját béna kis alkotásaimat, abbsn biztos nincs túl sok egészséges dolog. Nem tudom mit szeretnek sokan a nyuszi ételeken és ez is azért a legmeglepőbb, mert van aki még ide is azért jön, hogy salátát egyen. Normális az ilyen? Mármint ez olyan, mintha egy prostituálthoz menne csókért, a legjobb dolgot hagyja ki, hiszen itt is a hambugerek, és a sült krumpli a legjobb, de ezt ők, mint eldobják nyúl és kecske tápért. Nem mondom, hogy az nem lehet finom, de azt igen, hogy a McDonald's-nak nem ez a fő profilja.
Én a kis gyerekmenümmel nagyon jól elvagyok, sőt remekül, tudom, hogy a játékot fizetem meg, azért kerül ennyibe, de ez most ebben a pillanatban nem mozgat, mert nem csak eszek így de még szórakozom is. Pont úgy, ahogy a poharammal, mindig igyekszem szépen óvatosan beledugni, hogy ne szakadjon el, de sajnos ez sosem sikerül, valamit mindig elrontok. Talán túl heves lennék és kapokodok az az oka? Vagy csak ilyenre tervezték ezeket a csúnya fedőket, hogy mindig szakadjanak? A fene se tudja, csak nem tudom mi nekik ebben a jó, egyszer panaszt fogok írni a pohárfedők minőségét illetően.
Az a hiányérzet mintha egy pillanatra megszűnne, mintha a tárgya megjelenne itt, és már csillapodik is, de még nem az igazi, még kell neki valami. Ezért is kapom fel a fejemet, hogy megkeressem azt a személyt, vagy dolgot, ami képes volt ezt az érzést csökkentenj bennem. Pillantásom azonnal megaksd rajta, a kócos haján, amin látszik, hogy igyekezett javítani rajta, de a késztetést érzek arra, hogy én is elmerítsem ujjaimat a barna tincsek között. Háta fogadja még a pillantásomat, ami megmosolyogtat, de már késztet is arra, hogy mondjak valamit, én pedig személyiségemből fakadó vidámsággal szólok hozzá. - Ádám, sziaa! Nem csatlakozol hozzám? - elég hangos voltam ahhoz, hogy figyelmét felkeltsem és szívesebben mentem volna oda hozzá, és ugrottam volna a nyakába, de nem vagyok biztos abban, hogy annak örülne, vagy esetleg mit szólna hozzá, plusz nem akarok elmenni az asztaltól, tuti befoglalná valaki azonnal, vagy a takarítónő elvinné az ebédemet és a játékomat is, azt pedig nem szeretném. - Vagy esetleg vársz valakire? - muszáj megkérdeznem, hiszen zavarni nem szeretném, ha csak Ákosra vár, szerintem neki nem lesz ellenére, hogy ne hagyjanak egyedül, de ha esetleg valaki másra, akkor nem zavarnám őket.

szószám: nem sok || zene: || megjegyzés: remélem tetszik:3

Hilda & Ádám

micsoda meglepetés

Nem láttam. Már kezdtem elengedni magam, meglazítani egy kicsit az izmaimat, meggörnyedni, ha úgy tetszik, mert az lebegett a fejem felett, hogy minél jobban összehúzódjak. Tehát, hogyha nem muszáj, akkor ne is vegyenek észre. Mert minek? A dolgozók az egyetlen akiknek az arcát már látásból jól ismerem, de ők meg nem fognak mellém ülni és beszélgetni munka közben. Eleve veszett ügy. Ilyenkor meg ne menjen el másnak az élettől a kedve, ugye? Miért nem tudtam én Ákosnak azt írni, hogy hozza már el a kicsit is, ne pedig szedje a lábát szépen hazafelé? Mert láttam Őt, most meg mégsem. Mintha az emberek tengere – pedig nem is vagyunk olyan hű de sokan – elnyelte volna. Nagy szivárvány az ilyen! Hogy szép szóval éljek és ennek a kijelentésnek ne az igazi változatát hangoztassam még a fejemben is. Burkoltan káromkodom, ennyi az egész. Így aztán senki sem mondhatja azt, hogy piszkos a szám és ki kéne mosni vagy hasonlók. Végül aztán gyöngéd hidegrázásként átszaladt a hangja a hátamon. Hátulról jött. Ezért nem láttam. Szóval itt van? Tehát nem ment el! Nézhetem, megint. Míg még háttal álltam neki elmosolyodtam, mert ez volt az amit hallani akartam Tőle. Ez a baj. Mert valamit elfogok rontani, érzem. Így születtem, ilyennek, tudom.
- Szia Hilda! – megfordultam, az ő irányába, hogy láthassam ne csak hallhassam. Abban semmi jó nincs, noha a hangja az ami legelőször megtetszett benne. Most már az arca is érdekel. Az emlékeimben mindig máshogyan jelenik meg, úgy értem halványan, nem pont úgy ahogy kinéz és ez elszomorít mert ez azt jelenti, hogy sokkal többet kellene néznem a fotókat róla. Ezáltal persze lebuknék a csodálatos testvéreim és a szobatársam előtt. Nekem meg nincs kedvem hallgatni a röhögésüket. Tényleg.
- Szeretnéd, ha ugyanazt mondanám, mint az angoltanárnőnk? "Drága kicsi fiam, ne kérdezz nemmel, mert akkor biztosan ehhez mérten kapod a választ is." Vagy valami hasonló. – megpróbáltam viccesen felidézni a tanárnő hangját is, de rémes ha női hangot kell utánoznom, mert ilyenkor igazából nem a hitelesség számít, hanem a humor. Hogy képes vagyok-e mosolyt csalni az arcára vagy sem. Mert az mindegy, hogy én közben mosolygok, azt sugallva semmi komoly nincs a dologban, ha ő máshogyan értelmezi az egészet.
- Amúgy...De csatlakozom. – gondolkodás nélkül ültem le. Semmi értelme sem volt most vacillálni, hogy legalább akkor amikor eszem távol legyek tőle és ne zavarjam meg a saját nyugodalmamat. Bár lényegében, lehet ezt úgy, hogy tudom Ő itt van? NEM!
- Nem, most nem. Nincs kire. A tesóim jól megvannak nélkülem, meg szerintem a szobatársunk is szóval... Na és te? Ugye nem valaki helyét foglaltam el az imént? – azért az ilyen információt lényeges tudni, mert azért nem mindegy, hogy szúrós tekintetet kapok viszont az én mosolygósomra, ha elrontok egy közös programot valakivel aki pont Hildával szeretett volna lenni kettesben.

♢ szószám nincs ♢ warriors ♢ remélem tetszik ♢

Ádám && Hilda

Nem szoktam egyedül lenni, nálam ez egészen nagy ritkaságnak számít. Nem mindig bánom, van amikor kifejezetten jó egyedül lenni, máskor meg szinte idegtépő. Most nem azért jöttem egyedül, hogy magányomban egyek, hanem, mert Milával töltöttem nagyon sok időt, és nekünk is kell egy kis szünet, mint mindenkinek. Mégis az a hiányérzet egy ideig nem hagy nyugodni, érzem, hogy valaki most kellene mellém, akkor is, ha nem úgy jöttem ide. Lehet, hogy meg kellett volna kérnem Milát mégis, vagy valaki mást, most bárki jó lenne, de a legjobb tudjuk ki lenne. Nem hiszem, hogy erre járna most, de nekem olyan érzésem van, mintha nem lenne messze. Lehet, hogy csak én érzem távolinak, lehet itt van? A gondolat az, ami arra késztet, hogy fejemet felemelve keressem őt, akkor is, ha lehet, hogy messze van, és tekintetem meg is találja őt. Szerencsére az érzékeim nem csaltak, és nem kell csalódnom magamban, hogy aztán végül mégis egyedül játszak el ezzel a plüsslénnyel, ami nem tudom mit ábrázol, még nem sikerült rájönnöm, de rajta vagyok az ügyön. Hangommal felkeltem a figyelmét, és valami melegség járja át a testemet, tekintete láttán, és a hangja miatt. Figyelem arcát, nagy barna szemeit, amit szinte mindig látok, hogyha lehunyom a szememet és rá gondolod. Az a meleg tekintét mindig megmosolyogtat, a mosolya pedig amit felém villant jobban el sem ragadhatna. Túl sokat nézem, mindig rajta legeltetem a szemeimet, de csakis azért, hogy minden mozdulatát, arca minden rezdülését megjegyezhessem, meg... Jó ránézni, olyan melengető érzés.
- Hallottam már ezt én is tőle, de tőled valahogy jobban hangzik. - kuncogok, ahogy utánozza, van valami benne amivel mindig megmosolyogtat, és ezt sosem bántom. Igaz, nevetésem nem mindig bájos, sőt, volt, hogy leestem a székről Mila miatt, annyire nevettem és még röfögtem is. De mellette nem félek nevetni, ha félnék se tartana sokáig, hiszen akaratlanul is mosolyt csal arcomra. Mondjon, vagy tegyen bármit, elég az is, ha csak elmosolyodik, már sokkal jobb lesz a napom és a vigyorom is nehéz leszedni az arcomról.
- Szupi. - lelkendezek tenyereimet kicsit össze, mintha tapsolnék, de ez nem tapsolás, inkább azt mondanám, hogy ezzel foglalom le magam ahelyett, hogy most itt pattognék örömömben. Hálás vagyok mindennek és mindenkinek, hogy szakít rám is egy kis időt az életéből, és csak remélni merem, hogy nem zavarom annyira őt. Most még legalábbis, lehet hamar ki fog készülni tőlem, nehéz eset vagyok tudom.
- Oh, értem, hát... Nem tudják mit veszítenek. - nem bóknak szánom, csak egy egyszerű ténynek, hogy kijelentsem mennyire is örülök annak, hogy velem tart. - Nem, nem foglaltad el. Csak gondoltam kifutok ide ebédelni, aztán szereztem egy ilyet. - mutatom fel neki a plüss izét a zacskóban, lehet emiatt nem találtam még ki, hogy mi az. Csak egy baj van, nem tudom kinyitni a zacsit, nem tudom miből csinálták, de nem akar szakadni. Csak én lennék ilyen gyenge?

szószám: nem sok || zene: || megjegyzés: remélem tetszik:3

Hilda & Ádám

micsoda meglepetés

Azt hiszem ha valamit bánnom kellett volna a mai napban akkor az az lenne ha nem mozdulok ki. Most azonban láthatom az arcát. Azt az arcot ami egyszerre vidít fel és keserít el ha éppen olyan a hangulatom. Mondhatjuk azt, hogy nem bírom ki sem vele, sem pedig nélküle? Pedig úgy érzem alig ismerem. Na jó hazudnék ha azt mondanám, hogy nem tudom melyik a kedvenc színe, mi teszi őt boldoggá és mi az ami elszomorítja. De igazából ennyi. Ez meg valljuk be édes kevés. Hozzá meg szerintem más út vezet, nem olyan, mint a többiek. Ha így lenne, akkor nem tartanám különlegesnek. De Ő minden kétséget kizáróan az, mert nem mindennap találkozik az ember fia hozzá hasonló égi tüneménnyel. Szeretem. Legalábbis úgy hiszem. Annyi viszont szent, még nem éreztem ilyet senki iránt, de egyszer elmúlik. Látom a testvéreimen. Csalódnak. Szerelembe esnek és ismét csalódnak. Olyan nagy baj, hogy jól akarok dönteni? Biztosan nem. Elvégre éppen elég ha valami igazán fontosat szépen elcsesztem. Ezt most nem akarom tönkre tenni. Muszáj megmaradjon az a varázs amit mellette érzek, ez meg csak és kizárólag úgy maradhat így ha várok. Egyszerűen ez a baj, hogy nem tudom eldönteni melyik az igazi pillanat, amely alkalmas ilyen nagy titok elmondására. Az azonban bizonyos, hogy nem a mostani, hisz alig merek rá nézni. Dicsérete azonban megmosolyogtat, ahhoz semmi kétség nem fér.
- Köszi, igyekszem jól utánozni a tanárainkat. – itt ennél a pontnál el is kuncogtam magam. Ha van amit igazán szeretek akkor az a dicséretek, egyszerűen csak azért mert feldobnak, inspirálnak és adnak valami célt, amiért küzdhetek.
- Ha te mondod elhiszem, hogy szupi. – ismételten csak vigyorgok, mintha más mimikát az arcom képtelen volna produkálni a közelében. Ez megijeszt. Hilda félre értheti az egészet és én nem akarok magyarázkodni Neki. Az nem vezetne semmi jóhoz és én ezt tudom.
- Lehet, ezt már nem tudnám megmondani. –egy picit elhúztam a számat,mert nem tudtam eldönteni, hogy csak vigasztalásból mondja vagy tényleg igy gondolja. Bár őszintén elég rá nézni és én tudom ha őszinteségre van szükségem nála megtalálom. Ilyen egyszerű. Ez Hilda.
- Akkor megnyugodtam. – nem mintha zavart volna ha elfoglalom valaki helyét, mert egyszerűen félre ülök egy másik asztalhoz.
Különben is van két lábam még tudom őket használni, tehát ezzel semmi gond nem lesz. Tényleg. Mondjuk zavarna és ölne az irigység, de csak egy darabig. Mert ugyebár semmi sem tart örökké. A mulandóságról meg hadd ne kelljen beszélnem. Elég ha... Nem mertem tovább lesütött fejjel lenni és Hilda kezét nézni amint a csomagolással ’szerencsétlenkedik’ ezért felnéztem rá.
- Kibontsam neked? – kérdeztem kíváncsian és a hangomat is ennek megfelelően alakítottam. Elvenni tőle szó nélkül meg egyáltalán nem volt kedvem. Az mégis milyen lett volna?

♢ szószám nincs ♢ warriors ♢ remélem tetszik ♢

Tárgy: Re: Tudom, hogy kell elrontani (?) az egész napod