Csak pár hét telt el, mégis egyre jobban magam alatt vagyok. Persze érthető - senki sem viselné jobban az abortuszát, nem is tudom lehetne-e. Az anyám nem beszél velem, mérges, vagy szimplán nem érdeklem, az apám hívásait pedig nem vagyok hajlandó felvenni - talán attól félek, hogy mást hallanék a vonal túloldalán. A kialakuló depresszióm lassan maga alá temet - már nem vagyok önmagam, legalábbis a régi Jázmin félúton elveszett. Hogy valaki is észreveszi-e a változást, fogalmam sincs, lehet. De az is megeshet, hogy nem, vagy csak senkit nem érdekel annyira, hogy foglalkozzon velem. Majd túlleszek rajta, biztatom magam - hát persze..
Pittyeg a telefonom, magam elé húzom az ágyamon. Léni az, már vagy századjára kérdezi, átjöhet-e? Eddig nem válaszoltam neki, mégis egyre követelőzőbbé válik - végül is a legjobb barátnőm, talán ő az egyetlen, aki sejti, baj van, valami nincs rendben velem. Negyed óráig csak bámulom az üzenetét, majd nagyot sóhajtva írok neki egy igen-t. Nem ártana rendbe szednem magamat - úgy nézhetek ki, mint, aki napok óta alig aludt, evett, mondjuk, így is van, de mindegy. A melegítőmet magamon, a hajamat szabadon hagyom, az arcomra viszont felkenek egy réteg alapozót, hátha elfedi egy kicsit a valóságot. Belenézek a tükörbe, és próbálok egy mosolyfélét erőltetni magamra - mint egy érzéketlen porcelánbaba, úgy nézek vissza magamra. Megvonva a vállaimat megállapítom, hogy ennél jobb úgysem lehet. Vagy talán mégis. A konyhába érve előhalászok a hűtő mélyéről egy behűtött üveg Tokaji-t - ha nincs más, ez is megteszi. Poharat nem veszek elő, felesleges, csak a mosogatnivalót gyarapítaná. Visszacsoszogok a szobámba, majd az ablaknál álló radiátorra felülve inni kezdek. Léni be tudja magát engedni. Nekem meg az érkezéséig elég időm van, hogy újra átgondoljak mindent - feleslegesen. De egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből azt a párizsi utazást. Még mindig rettenetesen mérges vagyok az apámra, de nem csak azért, mert abban a pár napban a szokottnál is jobban elhanyagolt - leginkább azért, mert, ha velem marad, akkor nem kényszerülök Tristan társaságára. Akkor nem történik köztünk semmi sem - és az azzal járó következményekkel sem kellene ilyen módon számolnom. Persze, késő bánat - ami történt, az megtörtént. Hiába is akarnám kiverni a fejemből.
A hozzászólást Skaverina Jázmin összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Márc. 15, 2016 1:13 pm-kor.
Reggel elég korán keltem, annak reményében, hogy ki tudok menni egy kicsit futni a Margit-szigetre. Úgy vettem észre, hogy a tavasz atombomba erejével toppant be, főleg ezen a héten. Kivéve a mai napon… Ugyanis kikelve az ágyamból és kipillantva a szobám ablakából, szürke ég nézett vissza rám, és inkább az őszre jellemző időjárás: szemerkélő eső, enyhén fújdogáló szél, a vízcseppektől összeálló kosz a sötét betonon. Visszafeküdtem az ágyamban, azonban az álommanókat sikeresen elkergettem, szóval képtelen voltam visszaaludni. Helyette az Iphone-omat nyomogatva a Facebookot és az Instagramot görgettem felváltva. Rövid időn belül azonban meguntam, így leszaladtam a konyhába reggeliért és kávéért.
Épp a szokásos zabpehely-sovány joghurt-eper triót kevergetem, amikor eszembe jut, hogy ma még nem is beszéltem Minivel. És ha már a csevegésnél tartunk, jó régóta érik egy óriási beszélgetés, amire mindenképp a nagyon közel jövőben szeretnék sort keríteni. Ugyanis mióta visszatért Franciaországból teljesen olyan, mintha kifordult volna magából… fogalmam sincs, hogy mi történt vele, de remélem, egyik étteremben sem szolgáltak fel neki piócákat csigák helyett. Komolyan, ez is megfordult a fejemben, hisz annyi életerő van benne mostanában, mint egy másnapos gólyában. Utoljára tényleg akkor láttam ilyennek, amikor tavaly, kilencedikben egy buli alkalmával nagyon szétcsaptuk magunkat. A különbség az, hogy az akkori állapot egy éjszaka leforgása alatt és egy kiadós alvás után megszűnt, most pedig szüntelenül tart. Már az ikszedik üzenetet írom, hogy találkozzunk, és erőteljesen kezdi felkúrni az agyam, hogy engem, a legjobb barátnőjét próbálja kioffolni. De most nem fog egykönnyen lerázni, sőt, ami azt illeti, még csak esélyt sem adok neki arra, hogy lekoptasson, míg el nem mondja, mi a bánatos lópikuláért ennyire depressziós mostanában. Miután megreggelizek, és rendet rakok a konyhában magam után – anyám egyszerűen allergiás a kupira – felszaladok, hogy elkészüljek. Mivel csak pár utcát kell sétálnom, ezért nem csípem ki magam annyira. Igazából, semennyire… Cicanacit, és egy egyszerű pólót veszek fel, amit nemrég vettem a H&M-ből. Némi sminket kenek magamra, de ahogy az öltözködést, így ezt sem viszem túlzásba, majd elindulok Miniékhez. Átlépve a küszöböket, gyorsan leveszem a cipőm. A kabátomat magamon hagyom, épp csak a cipzárt húzom le, ugyanis – természetesen – nem tervezek megsülni benne, mindössze Mini szobájában levenni. Rövid kopogás után, mosollyal az arcomon lépek be a legjobb barátnőm szobájába, azonban a görbe vonal azon nyomban eltűnik, hogy észreveszem a kezébe simuló boros üveget. Fényes nappal?! - Na jól van, Jázmin… most legyen elég ebből! – köszönés nélkül, felháborodottan szólok hozzá, ezzel megtörve a szoba csendjét. – Megmondanád, hogy mi az Isten történt veled Franciaországban? Vagy ha nem ott, akkor az utazás környékén? Csak mert mostanában kicseszettül fura vagy, és ez iszonyatosan aggaszt! – jegyzem meg, miközben közelebb lépek hozzá. Hát ez a kis kiakadás aztán bátorító lehet, mit ne mondjak… de tényleg kezdek kiborulni, amiért még csak elképzelni sem tudom, mitől olyan, amilyen.
Ugyan ki más, mint a legjobb barátnőm venné észre, hogy valami nem igazán stimmel velem? Egyértelmű. Ahogy az is, hogy folyamatos zaklatásba kezd, csak azért, hogy végre megtudja, mi is lelt engem. Először még idegesített, éppen ezért az első pár (száz) üzenetét szó nélkül hagytam - de mivel iskolába kellett járnom, hiába maradtam itthon a szünet után még két hétig erőteljes hasi görcsökre panaszkodva, élőben nem tehettem úgy, mintha semmi sem történt volna. Ráadásul Léni igen erőszakos volt, pláne, ha rólam, és a problémáimról volt szó - már a szüleim válásakor is ő volt a támaszom, az egyetlen barátom, akiben teljesen megbíztam, és, akivel mindent megosztottam. Egyértelmű, hogy most is tudni akarja, mi bánt. És nem tagadom, ez imponál is nekem - örülök, hogy ilyen jó barátnőm. Viszont most más a helyzet. Anyámon, és a nőgyógyászomon kívül senki sem tudja mi történt velem - még az apám, és az a férfi sem, akinek ezt köszönhetem. Nem szívesen dicsekednék vele, inkább igyekszem minél hamarabb elfelejteni - csak nem megy olyan könnyen, mint gondoltam. Minden gondolatomat Tristan, az együtt töltött éjszakánk, és a gyermekünk foglalja el - aki soha sem születhetett meg, hála az anyám közbenjárásának. Mert, hogy egy alig 16 éves fruska ne legyen anya - a véleménye szerint. Az enyém meg mit sem számított, még kiskorú vagyok, nem dönthetek egyedül - sajnos.
Végül csak engedek Léni kitartó üldözésének - mára eljutottam odáig, hogy valakivel meg kell osztanom a történteket, különben biztosan megőrülök. De mégsem vagyok olyan erős, mint szeretnék - hiába a hatékonyan fedő sminkréteg, még mindig csak azt a könnyáztatta arcot látom magam előtt, amit hetek óta produkálok. Pedig kellene, hogy érezzem, minden rendben lesz - vagy, ha nem is, csak percekig legyen rendben. Erre pedig megfelel az az üveg bor is - egyelőre. Léni persze nem így gondolja. A mosoly, amivel belép a szobámba, azon nyomban le is kopik szép kis arcáról, helyét pedig a düh veszi át. Mérges rám, meg is értem egy kicsit - de, ha tudná, hogy min mentem keresztül, talán megértene. Kérdezném, hogy miből, és mondanám, hogy semmi, de folytatja, és rá kell jönnöm, itt már felesleges a hülyét tenni. - Szóval kicseszettül fura vagyok. - próbálom mosolygással enyhíteni a felháborodását. - Akkor mit szólnál hozzá, ha elmennénk este szórakozni? Még egy kis alkohol, és már nem is lennék fura. - kacsintok rá - hátha elterelhetem a figyelmét. Naiv próbálkozás, ha azt hiszem, hogy ennyiben hagyja a dolgot. De azért egy próbát mindenesetre megér. - Kérsz? - nyújtom felé az üveget - bár nappal nem szokásunk inni, mégis megszegem a szabályt.
Az asztalom, hogy vallassam az embereket és addig lógjak rajtuk, míg ki nem szedem azt az információt, amire szükségem van. Törtető jellememből adódóan rettenetesen frusztrálnak a kudarcok, így képes vagyok mindenféle módszerhez folyamodni, hogy elkerüljem a sikertelenséget. Azonban Mininél teljesen más a szituáció, ugyanis ő a legjobb barátnőm, így akkor sem lennék képes durvább metódusokat alkalmazni, ha belátom, hogy nehéz fába vágtam a fejszémet. Természetesen valamilyen szinten már ő is érezheti, hogy kezd előbújni az erőszakosabb énem, de remélem, megérti, hogy ez csupán azért van, mert iszonyatosan féltem és nem szeretném, hogy élete végéig valamin tépelődjön és egy érzelmi roncs legyen belőle. Még soha nem láttam ilyen hosszú ideig mélabúnak, nem csoda hát, hogy tudni szeretném, mi az oka a hosszantartó kedvtelenségének. Amikor két hétig nem járt iskolába, az is elég fura volt, párszor át is jöttem hozzá, meg minden áldott nap beszélgettünk, így akkor egyáltalán nem gondoltam volna, hogy nagyobb probléma lehet egy hasfájásnál. Persze, aggasztott, hogy ilyen sokáig nincs rendben a gyomra, de hát istenem… a bacik a levegőben terjednek, elképzelhetőnek tartottam, hogy benyelt valamit. Viszont egy gyomorrontás nem lehet ilyen sokáig hatással rá, így elhatároztam, hogy kiszedem belőle, mi is történt valójában. Egyébként is… nem lehetnek köztünk titkok, mert azok mindent szétrombolnak, legyen szó barátságról, szerelmi viszonyról, vagy akár csak szimpla családi kapcsolatról. Kérdő pillantásom egy másodpercre sem kerül le a barátnőmről, válaszokat szeretnék a kérdéseimre, és meg fogom őket kapni. Vizslatom gyönyörű arcát, ami noha némileg ki van sminkelve, láttatni hagyja a változások jeleit. Hiányzik az örök csintalan mosolya, az életteli fény a szemeiből. És nem tudom, hogy a szülei, akik nálam is több időt töltenek vele, észrevették e, de én igen, és végtelenül elszomorít. - Igen, az vagy. – helyeselek, amikor a szavaimmal él. A mosoly, amit az arcára próbál erőltetni igen csak mű, és inkább torz grimasz, mint vigyor. Felém nyújtja az üveget, én pedig természetesen kikapom a kezéből, de nem azért, mert lehúznám – ó, pedig nagy a késztetés az ingerültségnek köszönhetően – hanem azért, hogy ne próbálja alkohollal hárítani a problémáit. - Hát persze, hogy benne vagyok… - felelek a kérdésére, de ugyanolyan feldúlt hangon, mint az előbb szóltam hozzá. Ettől pedig a kijelentésem cseppet sem hangzik hihetőnek. Már hogy is tűnhetne annak, amikor nem gondolom komolyan? Inkább csak szarkasztikusan egyezek bele. – Azon nyomban, hogy elmondtad, mi történik veled mostanában. A-tól Z-ig mindent. Szóval? – vallatom tovább. Csak nem gondolhatja, hagyom, hogy mindenféle szeszbe fojtsa a bánatát…
I am
Skaverina Jázmin
Tárgy: Re: Léni & Mini Szer. Márc. 16, 2016 10:21 am
Léni & Mini
Léni az egyetlen igaz barátom - mindenki más csak érdekből barátkozik velem. Mondjuk, nem is érdekelnek annyira. Viszont a mi kettőnk barátsága már a gyermekkorunkban elkezdődött, az eltelt idő folyamán pedig még erősebbé, szorosabbá alakult a kapcsolatunk. Mindig, mindent elmondunk egymásnak, nem hazudunk, nem keresünk kiskapukat - ezért is bánt annyira, hogy most mégis erre kényszerülök. De ugyan mi mást csinálhatnék? Az első adandó alkalommal a nyakába kellett volna vetnem magam, és elmesélnem, hogy már nem vagyok szűz, sőt, majdnem anya lettem? Nem tűnt megfelelő döntésnek - talán attól féltem, és félek még most is, hogy nem értene meg, végtére is nem ő került ilyen szokatlan helyzetbe. Tudom, hogy a titkok egyáltalán nem tesznek jót az emberi kapcsolatoknak, de azt sem tudom, hogy lenne-e bennem elég erő, tudnék-e már a történtekről beszélni.
Látom a szemeiben a méreg mellett az aggódást, és elönt a bűntudat. Nem szeretek mellébeszélni, most mégis muszáj - egyszerűen még nem állok rá készen, hogy kitálaljak neki, nem érzek hozzá elég erőt magamban. Naivnak, gyávának látom magam minden egyes nap, ahogy a tükörbe nézek. Mert, ha határozott lettem volna, akkor nem hallgatok az anyámra - akkor a gyermekem még mindig a szívem alatt hordanám. Ha határozott lennék, akkor felvenném a telefonomat, mikor apám hív. És, ha bátor lennék, akkor saját magam hívnám fel Tristan-t, hogy elmondjak neki mindent - de nem teszem. Gyáva féreg vagyok. a gondolatra pedig önkéntelenül is lehajtom a fejemet. - Már miért lennék az? Csak teljesen kikészít ez a változékony időjárás, tudod, hogy nehezen viselem, ha egyik nap még süt a nap, a másik nap pedig szakad az eső. Megőrjítenek a migréneim. - igyekszem elhitetni vele, hogy a furaságom oka nem a gyökereknél keresendő, pusztán csak egy apró klímabeli változásnak köszönhető. Végül a boros üveg a kezében landol - nem kapom vissza, pedig igen nagy szükségem lenne rá. Az alsó ajkamat kezdem rágni - mindig ezt csinálom, ha ideges vagyok, ezt ő is jól tudja. - Ha nem kérsz, visszaadhatnád. Segít enyhíteni a tüneteket.- nyújtom a kezemet felé. - Miért vagy ilyen szarkasztikus? - kérdezem tőle - félve a válaszától. A kérdésére pedig csak sóhajtok. - Szóval megint itt tartunk. Tudod mit? Gond volt, elsimítottam, ennyi az egész. Nem kell belőle nagy ügyet csinálni. - bizonygatom - pedig még magam sem hiszem el, amit mondok. - Minden rendben lesz.. - mintha nem is neki, inkább magamnak beszélnék. Szükségem lenne rá, hogy rendben legyek - csak fogalmam sincs hogyan tudnám ezt elérni. Talán eljött az ideje, hogy megosszam valakivel mi nyomja a szívemet, és a lelkemet.
Hiába minden hang, ami kicsúszik a torkán, a szavai süket fülekre találnak nálam. Engem hidegen hagy, hogy mivel próbál beetetni, amikor a jelek, amiket ad, teljesen mást bizonyítanak, mint a mondandójával igyekszik. Már az sms-ezés közben is tudtam, hogy igazából csak még jobban magába fog roskadni, ha nem jövök át, és úgy látom, igazam volt. Valószínű, hogy nem tudatos, amit csinál, nem direkt kerüli a társaságomat, de előbb, vagy utóbb ez igencsak rossz következményekhez fog vezetni. A depressziója mélyebb lesz, szétrágja belülről és elpusztítja a titokhalmaz, amit jelenleg magában hordoz. Túl nagy súly nehezedik a vállára, javítson ki bárki, ha tévedek, de abból merem ezt következtetni, hogy itt ül, egyedül az ablakában egy szürke, esős napon és magában iszik. Ilyet egy boldog ember nem szokott csinálni, már elnézést! - Figyelj, nyuszifül! A jelenlegi időjárás rám sincs jó hatással, a hangulatomra, de mégsem ülök otthon egyedül egy Tokajival a kezemben. – jegyzem meg aggódó hanggal. A méreg felszívódott a tónusomból, és már csak az nyugtalankodás van jelen. Nem is lenne baj amúgy, ha csak a kezében lenne a bor, leginkább az zavaró, hogy fényes nappal kortyolgatja. És az emberek 99%-ka akkor szokta elővenni a derűs mámort idéző italt, amikor nem bírja feldolgozni a problémáit. - Ha elkezdesz csiripelni, talán visszakapod… - reagálok a mondatára és tudom, hogy ezt zsarolásnak hívják, de nem fogom könnyen megadni magam, sőt. Addig nem megyek el innen, amíg ki nem szedem belőle, mi a baj. Nem azért szeretném tudni, mert kotnyeles vagyok, vagy mert nincs saját életem, ezért máséval foglalkoznék, hanem azért, mert Mini fontos számomra, legalább annyira, mintha egy családtagomról lenne szó, ami értelemszerűen nem meglepő, hisz barátságunk olyan régi és szoros, hogy olyanok vagyunk egymásnak, mint a testvérek. - Tudod jól, hogy hajlamos vagyok az iróniára, amikor idegeskedem, és most nagyon ingerült vagyok. Tudni szeretném, hogy mi baj van veled, de úgy látom, nem szeretnél együtt működni, mert ahelyett, hogy hagynád, hogy könnyítsek a terheden, megpróbálsz egyfolytában lerázni… - válaszolok kérdésére, és igyekszem visszafogni magam, mert noha tudom, hogy az mérgem valamilyen szinten ösztönzően hat rá, nem szeretném, ha a mostaninál is jobban felzaklatnám. - Nos… ha sikerült volna elsimítanod, ahogy állítod, akkor már most minden rendben lenne veled. – osztom meg vele az gondolatomat, majd átkulcsolt lábbal, törökülésbe foglalok helyet a padlóján. – És ha engem kérdezel… minden más igaz lehet rád, csak az nem, hogy jól vagy. - lehúzom az üveget, annak ellenére, hogy semmi kedvem az iváshoz, csak hogy azt éreztessem vele, nem tett rosszat azzal, hogy az ital után nyúlt nehéz pillanatában. Még a legjobbakkal is megesik. - Mesélsz akkor? – kérdem egészen halk hangon, egy kicsit kételkedő tekintettel az arcomon. Azok után, hogy többféleképpen is le akart rázni ma, nem sok reményt fűzök ahhoz, hogy sikerrel járok. Csak egy nagyon, nagyon keveset.
Nem szeretek hazudni, általában őszinte lány vagyok - eddig mégis úgy éreztem, hogy az egyetlen kiút a barátnőm folyamatos faggatózásából, ha nem mondok el neki semmit, vagy csak felesleges részleteket, magyarán terelek, és hagyom, had rakjon össze belőlük azt, amit akar. Könnyebb ez így, mint beismerni, és elmesélni mi történt - még akkor is, ha a depresszió maga alá temet, és agyon nyom.
A becézésére elmosolyodok - végre őszintén. - Talán, mert nálad már elfogyott a bor? - kérdezem incselkedve, meg azért is, hogy kicsit feldobjam a szobámra telepedő negatív hangulatot, ami már hetek óta tart, az anyám mégsem veszi észre, vagy csak nem vesz róla tudomást, Léni meg már akkor tudta, hogy van valami bajom, amikor két hétig az iskolát is elkerültem, amikor addig alig hiányoztam, hogy még csak véletlen se rontsam le a jó jegyeimet. Most meg.. Jobb is, ha nem gondolok bele, hogy mennyire elhanyagoltam a tanulást. A jegyeim valahol a kettes szint körül mozoghatnak, ha egyáltalán elérik azt. A baj az, hogy még ez sem igazán érdekel. - Nagyon remélem, hogy nem zsarolni akarsz. - akadok fenn a szavain, amikor nem nyújtja felém az üveget, hanem inkább magánál tartja, és még a hangomat is felemelem kicsit. De szinte rögtön vissza is veszek magamból, mert nem akarom őt megbántani, dehogy is. Mégiscsak a legjobb barátnőm, nem mellesleg, szinte az egyetlen barátom, akit soha sem szeretnék elveszíteni - jelenleg ebben vagyok a legbiztosabb az életemben. Nagyot sóhajtva igyekszem megemészteni a szavait. Persze tudom, hogy csak jót akar nekem, nem pedig beleszólni az életembe, mert éppen nincs jobb dolga - de valamiért nehezen tudom elfogadni, hogy egyedül nem tudom megoldani a problémámat. És ez kimondottan rosszul esik - ezért inkább nem is szólalok meg, csak lehajtott fejjel hallgatom. Nézem, ahogy helyet foglal a padlón, de én nem mozdulok, még mindig a hátamat támasztom a radiátornak. Majdnem elnevetem magam, amikor iszik az üvegből - de a keserűség egyre jobban előtör belőlem, így inkább csak egy fanyar mosoly sikeredik belőle. Valamiért mégis beszélni kezdek - pedig nem akarok. - Mikor kimentem, apám nem foglalkozott velem, a munkájával annál többet. Csak rábízott egy barátjára, ő meg ment a dolgára. Felidegesített, nagyon, és az ital tűnt a legjobb kiengesztelőnek. - intek az üveg felé. - Meg Tristan.. - csuklik el a hangom. Ahogy visszaemlékszem rá, látom magam előtt, és kénytelen vagyok letörölni egy könnycseppet az arcomról.
I am
Podlovics Madlén Édua
Tárgy: Re: Léni & Mini Kedd Ápr. 05, 2016 7:58 pm
mini&léna
Az ok, amiért végre úgy döntöttem, nem hagyom a dolgokat még jobban elfajulni az volt, hogy attól tartottam, Mini teljesen magába roskad és a barátságunk is tönkremegy. Ezt pedig természetesen nem hagyhattam, hisz ő az egyetlen ember, akiben százszázalékosan megbízok és tudom, hogy bármi bajom van, ő mindig ott lesz nekem. Úgy éreztem, itt az ideje, hogy „felpofozzam” és arra emlékeztessem, előlem nem lehetnek titkai. Főleg nem olyanok, amik ekkora hatással vannak rá és az életére. Annak ellenére, hogy eléggé maga alatt van, jó látni, hogy a gondjai miatt nem vesztette el teljesen önmagát. Erre pedig az a bizonyíték, hogy a humorérzéke még mindig megvan. Mosollyal az arcomon felhúzom a szemöldököm, mintha csak azt mondanám, így is lehet értelmezni, miért nem iszom otthon. Na jó, az igazat megvallva, nem vagyok az a „szívesen iszok magamban” típus, így tényleg nem csak az az oka annak, hogy nem nyúltam a boros üveghez, mert otthon egyszerűen elfogyott. - Nos, jelenleg tényleg nincs otthon semmi alkohol tartalmú ital, de amúgy sem hagynám, hogy az időjárás indokolatlan ivászatra késztessen. Miért is tenném, ha inkább veled beszélgethetek? – kérdem egy kicsit nyugodtabb hangszínezeten. Kezdem úgy érezni, hogy reped a jég és nemsokára tényleg elérem a célom. Teljes szívemből szeretném tudni, milyen okból ennyire rosszkedvű mostanában a legjobb barátnőm, és ami ennél is fontosabb, segíteni akarok neki, teljes lényemmel vágyom arra, hogy tisztában legyen azzal, mellette vagyok. - Ó, dehogy, tudod, hogy soha nem tennék ilyet… - mondom cseppet sem biztatóan, márpedig azért, mert ha arról van szó, hogy fontos tényeket próbál eltitkolni előlem, igenis képes vagyok a zsaroláshoz folyamodni, ha szükség van rá. – Viccet félretéve, tényleg soha nem vetemednék ilyesmire, kivéve persze, ha nincs más megoldás. Márpedig jelenleg tényleg nem hagysz más választást. – húzom el a szám, miközben vállat vonok. Azt szeretném, ha látná, mennyire érdekel, mi történik vele mostanában. Igen, annyira, hogy még csúnya módszereket is bevetek csak azért, hogy kiszedjem belőle az igazságot. A mimikai és a testhelyzete alapján biztos vagyok benne, hogy nem esnek jól a szavaim, ennek ellenére fontosnak tartom, hogy érezze, őszinte vagyok vele, és nem fogok kertelni. Ha azt tenném, valószínűleg nem jutnék semmire, max. arra, hogy ismét valami gyenge kifogással lerázzon. Amikor mesélni kezd, annyira megkönnyebbülök, hogy automatikusan, halkan mély levegőt veszek. Nem lep meg, amikor elém tárulja a tényt, hogy édesapja megint csak elhanyagolta. Az az ember amúgy mást sem tesz… mintha minden fontosabb lenne a saját lányánál. Egyszerűen gusztustalan. Aztán kiejt egy számomra ismeretlen férfinevet a száján, és hirtelenül eláll a lélegzetem. Hogy az istenbe nem gondoltam arra, hogy hímnemű lehet a dologban? Cseppet meglep, hogy erre nem gondoltam, de annyira mégsem, hisz mindig én voltam az első, akit Mini beleavatott, ha a horizonton megjelent a potenciális „nagy Ő”. - Egészen ostobának érzem magam, amiért nem gondoltam arra, hogy férfi lehet a dologban, de ezt félretéve… ki is Tristan? – teszek fel neki egy kérdést, ismét meghúzom az üveget, aztán felé nyújtom bátorításképpen. Úgy érzem, nem fogom kedvelni ezt a bizonyos Tristant.
by Vendég Szomb. Szept. 16, 2017 5:08 pm
Tárgy: Léni & Mini 
