TULAJDONSÁGOK

ÉLETEM TÖRTÉNETE

Tudtam, hogy hosszú napom lesz, de mégsem bántam, annyira nem tűnik rossznak, hiszen a suli után mehetek haza és bezárkózhatok. Eléggé antiszociális személy vagyok, tudom magamról, de ez a szüleimen kívül nem zavar senkit. Így sok vizet nem zavarok, másoknak sem vagyok útban, döntéseket nem kell hoznom és a véleményem sem fontos. Mindenki megszokta ezt ott ahol laktunk, akik ismertek mind tudták, itt nem ismerek annyi embert, hogy tudjam ezt ki tudja és ki nem. Annyira nem akartam ezt a költózést, nem az a fajta ember vagyok aki könnyen barátkozik, vagy akár szóbaelegyedik másokkal nyíltan, személyesen. Ha rajtam múlt volna, sose lett volna ez a vacak költözés, mindenki meglenne otthon, a házassági válságuk lehet, hogy még maradna, de akkor elválnak aztán csak az egyik költözik. De nem, nekik ez így nem volt jó, nekik kell a légkör változás és abba bele sem gondolnak, hogy ez nekem nem jó. Nem minden rólam szól, tudom, ez sosem volt így, de most mégis sikít bennem valami, hogy ez így nem jó. Nem akarok barátkozni, mármint, ha egy ember van, akivel el tudok beszélgetni, akkor nekem az elég.
- Domiiii. Kisfiam, gyere ide, vendégeink vannak. - anyám hangja azonnal megtalál, pedig még csak résnyire nyitottam ki az ajtót. Mintha macska érzékei lennének és azok azonnal jeleznek neki, ahogy én megjelenek itthon. Radarja van hozzám, vagy mi a fene? Sosem tudtam, hogy csinálja, ez egy rejtélyes dolog, ahogy az is, hogy ő mindent megtalált mindig akkor is, ha én is kerestem már ott. Sosem értettem, hogy képes erre, mármint értem én, hogy minden anyának van egy ilyen képessége, de ezt más miért nem tudja elsajátítani, miért csak az anyák képesek rá?
Cipőimet ledobom, hiszen a lakásban nem járkálunk sáros cipőben, de a papucsom nem veszem fel, szeretem, ahogy a kő, és a parketta csúszik a lábam alatt. Nem szeretem a vendégeket, főleg ha nem tudom kik azok, és honnan jöttek. Pedig még a könyököm sem ütöttem meg, hogy amiatt legyenek váratlan vendégeink, egyáltalán nem csináltam rosszul semmit, mégis ez történt. Miért bűntet engem a sors?
Süti illat csapja meg az orromat, amire akaratlanul mozdulok, mint valami kutya, aki kiszagolta a vacsit, megyek is az illat után. Nem tudom pontosan milyen süti, de azt érzem, hogy a konyhából jön, én pedig gondolkodás nélkül megyek utána. De sajnos nem úgy sikerült ez a dolog, mint terveztem, mármint azt hittem, hogy anyukámat fogom kint találni, a vendégváró sütivel, de nem. A vendégeket találom ott kint a sütivel. Az első pillanatban vissza akarok fordulni, kifarolni a konyhából, de anya kiszúr.
- Domi, üdvözöld a szomszédainkat. - mosolyog rám anyám, én pedig egy gyenge mosoly szerűt erőltetek az arcomra, és igyekszem nem oda nézni. Valami mégis vonja a figyelmemet és odapillantok, hogy kiket is kell majd figyelnem, ne adj Isten köszönnöm, és akaratlanulnis megakad a tekintetem a fiatal lányon. Haja vörös, de nem az a répa színű, kicsit sötétebb, és élettel telibb, arcát pedig szeplők tarkítják, és ez szerintem nagyon jól néz ki, sokaknak nem tetszik, de nekem nagyon is. Nem mintha érdekelne a szomszédlány, nem az a fajta vagyok, aki első pillantásra megkedvel valakit, úgy, hogy egy szót sem váltottunk, így inkább elnézést kérek, hogy elmehessek. Igen a szobàm most sokkal jobb lesz.