TULAJDONSÁGOK

ÉLETEM TÖRTÉNETE

A nyár melege chili paprika erőségével csípi a torkom. A Nap csupán félig kandikál ki a horizontvonal mögé, ennek ellenére a hőség elviselhetetlen továbbra is. Noha nem vagyok hozzászokva ehhez a perzselő forrósághoz, élvezem, ahogy a bőröm hatására gyöngyözni kezd. Marokkó titokzatosságát jutatja eszembe, amitől úgy érzem magam, mint egy főhősnő Seherezádé egyik ezeregyéjszakás meséjéből.
Habár a szüleim nem ragaszkodnak ahhoz, hogy csadort hordjak odahaza, ha látogatóba jövünk a rokonokhoz, megteszem, mert úgy érzem, ez egyfajta tisztelet a hagyományaik felé. Személy szerint nem tartom jogosnak, hogy ezekben az országokban a nőket egy alfajként kezelik, ahogyan azzal sem értek igazán egyet, hogy el kell őket takarni, rejteni, viszont tudom, hogy a véleményem nem fog egy több évszázados szabályt átírni, és az sem, ha ellenszegülök. Az inkább csak felháborodást okozna, én pedig nem szeretnék szégyent hozni a családom nevére.
Apa rokonai egyébként tisztában vannak azzal, hogy Magyarországon nem hordom a fejkendőt, és ezzel csak Abdul nagypapa nincs megbékélve. Mindig mosolyogva nézem, amikor be akarja magyarázni nekem, milyen jól áll rajtam, ha el van takarva a fejem. Főleg akkor, ha Ali bácsi is meghallja, és megszólalja, majd elkezdenek vitázni.
Akárhányszor ellátogatok ide, alig várom, hogy találkozzak Zorájdéval, a házvezető nővel, aki számomra olyan, mint egy dada. Kicsi koromban ő segített anyának felnevelni, sokszor foglalkozott velem, vagy ápolt, ha lebetegedtem. Nem is dada, annál több, egy pótanya.
Zorájde meséi a legizgalmasabbak, így a szememben Seherezádéval azonosul. Elmondhatatlan vágyódás fog el, akárhányszor eszembe jutnak azok a hangulatos pillanatok, amikor a félhomályos szoba gyönyörűen csipkézett ablak résein beszűrődő fénycsóvák kiemelték itt-ott a helyiség tarka színvilágát, miközben Zorájde a hajamat babrálva mesét mondott az ágyamban. Akárcsak egy mozibeli jelenet egy keleti filmben.
Apát követve, mosolyogva belépek a házba, majd óvatosan leveszem a kendőt a fejemről. Íriszeim cikáznak a helyiségben, azt konstatálom, minden változatlan, a régi, és olyan, mintha az idő megállt volna.
A szolgalányok Zorájdéval az élén hangoskodva, üdvözölve örülni kezdenek nekünk, amikor megpillantanak. Őket követik a családtagjaink is. Én az idős házvezetőnő nyakába ugrok, aki még mindig nem bírja elhinni, mennyit nőttem egy év alatt, majd természetesen a többieket is üdvözlöm.
- Készítettem neked kuszkuszt mazsolával, éhes vagy? – kérdi boldogan Zorájde, miközben ismét megölel.
- Nem, köszönöm, inkább csak szomjas. – mosolygok és titkon az arcát vizslatom.
- Jól van, jól van, menj fel nyugodtan a szobádba lepakolni, Zorájde mindjárt hoz neked innit. – jegyzi meg Ali bácsi, miközben bátorítóan megütögeti a vállam.
- Látod, milyen jól áll rajtad a fejkendő, Yasmin… - szólal meg Abdul papa, amikor meglát, és meglep, hisz még csak most léptem be a házba. Ez a téma általában nem szokott ilyen korán előbújni.
- Már megint kezded, Abdul? – kérdi felháborodva Ali bácsi, és mivel tudom, hogy mi következik, ezért el is sunnyogok befelé, a szobám irányába.
- Yasmin! – szólít meg Zorájdé, aminek hatására a hangja irányába fordulok. – Készen állsz a mesére? – kérdi, ajkaim pedig automatikusan széles mosolyba görbülnek. Bőszen bólogatni kezdek, mire Zorájde kezei lengetésével a szobámba küld, ajkaival hangtalanul azt formálja: Hamarosan jövök.
Egyszerűen imádok itt lenni.