A bátyámnak megint sikerült rászednie arra, hogy tegyek kedvére és elhozzak neki nem tudom én milyen játékot. Én hülye pedig hagytam magamat rábeszélni, igaz az a 10-es, amit meglebegtetett előttem kecsegtető volt és hát, mint mondhatnék? Fiatal, Budapesten élő tinédzser vagyok, akinek rohadtul jól jön a potya pénz.
De akkor is szidom magam amiatt, hogy ennyire bedőltem neki, talán ha megtoldotta volna még egy ezressel a felajánlott összeget vidámabb lennék, de nem panaszkodok. Néha napján szívesen csinálok dolgokat a testvéremnek, és az, hogy Luca elkísért az Allee-ba igazán nem volt megerőltető számomra a vásárlás.
Szétnéztünk a nyú jórkerkben, vettem néhány cuccot, beültünk egyet enni is és utána köszöntünk csak el egymástól, hiszen neki még akadt valami elfoglaltsága, engem meg már várt otthon a nagyon kedves bátyám. Peti, amúgy jó fej amikor akar, csak az a gond, hogy kevésszer szeretne normálisnak tűni. De az is lehet, hogy csak bátyként tűnik nekem ennyire furinak, amúgy egy normális gyerek.
Na, mindegy, de az biztos, hogy kíváncsi vagyok mi olyan nagy szám ebben a videójátékban. Mióta megvette az új XBOX-át már nem látni annyiszor odakint, mondjuk az is lehet, hogy a tény, hogy hátrahagytuk a barátait Szegeden, kiakasztja. Nehéz új barátokat találni, de neki könnyebb ilyen szempontból. Fiúból van, a fiúk meg hamar megtalálják a közös nevezőt egymással: csajok, autók, videó játékok. Bármit felhozhatnak, de nálunk, lányoknál, máshogy megy…
Már arra sem emlékszem miként ismertem meg Lucát, azon kívül, hogy az osztálytársam és mellette van a padom így az első napokban elkerülhetetlen volt, hogy ne kérdezzek meg tőle ezt-azt. Például, hogy hol találom a Móricz körtért. Na, de mindegy. A lényeg, hogy lassan féléve miután ideköltöztünk már ismerem elég jól a várost, legalábbis azt az útvonalat, amit nekem kell követnem.
Nem szálltam villamosra, úgy gondoltam elég sok időm van még sötétedésik, a tesóm meg csak várja a játékját, ha már lusta volt eljönni érte, szóval inkább a sétálást választottam. És talán jól is tettem, mert, ahogy a Gellért tér felé igyekeztem a tömegben megpillantottam egy igen ismerős alakot. Valahogy Őt nem lehet nem észrevenni. A lengyel osztálytársam a megtestesült jóképűség volt, nem tagadom, és kedves is mindenkivel. Legalábbis ahányszor beszéltem vele mindig kedves volt velem. Elveszettnek tűnt így hát gyorsan odaléptem a megmentésére.
-Lechoslaw! – szólítottam meg mikor a háta mögé értem, elmosolyodtam. – Szia, szükséged lenne egy kis segítségre? Kicsit elveszettnek tűnsz… De ha vársz valakit, akkor már megyek is… - próbáltam elnézését kérni, ha megbántottam azzal, hogy idejöttem. Nem volt szándékos, csak segíteni szeretnék rajta…

Örültem annak, hogy a mai napon nem lesz több dolgom vagy fontosabb, mint a pihenés és azon sem kell agyalnom mit kéne csinálnom másnapra. Holnap ugyanis szombat van, meg ma hörpintek, és hát ki az a fiatal, aki nem mozdul ki a barátaival ezen a csodálatos pénteki napon? A születésnapi rendezvények a kedvenceim, anya egyik barátnőjének a lánya pont ma tölti a 18-at és hatalmas felhajtást csapott eme alkalomból. Még szerencse, hogy jóba vagyok vele és meghívott, így nem kell otthon ülnöm a tv előtt és valami egészségtelen kaját eszegetnem.
Miután elköszöntem Lucától elindultam hazafelé, viszont útközben egy kedves ismerősbe, az osztálytársamba botlottam, aki elég elveszettnek tűnt. Nem tudván, hogy eltévedt vagy csak vár valakit leszólítottam érdeklődően. A névmemóriám nem a legjobb, de a hosszú és érdekes neveket megjegyzem, viszont a becézése nem jutott eszembe így teljes nevén szólítottam meg.
-Rendben. Akkor szia Lech. – javítottam ki köszöntésem, miután elmondta miként is szokták hívni. Most már megjegyezve becenevét álltam előtte, azon gondolkodva, hogy vajon mit csinálhat erre.
Aztán mikor elkezdte mondani, hogy igenis szüksége lenne egy segítő kézre akkor képzeletbeli pacsit adtam magamnak, amiért nem mentem el mellette, mint egy kuka, hanem megkérdeztem mi a helyzet.
-Nincs olyan messze a metró, ha gondolod elkísérhetlek addig. Merre kell hazamenned? –kérdeztem érdeklődve, hogy tudjam kb. hányas metrót kell ajánlanom fiatal osztálytársamnak. – Gyere, induljunk el közben. – mosolyogtam rá kedvesen, majd megindultam a metró irányába. – Milyen napod volt?

Szerencsém volt azzal, hogy már a nyarat itt kezdtem és volt alkalmam párszor eltévedni mielőtt megkezdődött volna az iskola, és a mindennapos metrózás. Emlékszem az első pár alkalommal térképpel jártam a kezemben, piros pontokkal megjelölve azok a helyek melyekre minden bizonnyal el kell majd jutnom valamikor. Így történt az, hogy egyszer elmetróztam egészen Újpestig csak úgy ni, abban a reményben, hogy a Margitszigetnél kötök ki. Na, mindegy, igazából jó volt, mert arra még úgy sem jártam és egy kedves lány, Laura, segített is visszatérnem a kiindulási pontomhoz, majd eljött velem egészen a szigetig. Azóta tévedtem még el, de csak apró eltévedések voltak, de szerencsémre most már elég jól ismerem a budai környéket. Ezeket a helyeket fedeztem fel legelőször.
- Igen. – bólintottam aprót mikor a nevem helyességét illetően kérdezett. Nem gondoltam volna, hogy tudja, de néha meglepetés éri az embert. Akadnak ugyan olyan osztálytársaim, akik még mindig nem tudták megjegyezni, hogy nem Hanga vagyok, hanem Hanna. És ilyenkor azzal jönnek, hogy olyan Hangás kinézetem van. Kérdezem én: az mégis milyen? Valaki igazán elárulhatná… - Van bizony, és nem is olyan messze. Az viszont nem jó, így hogy fogjuk megtalálni merre is kell menned? – húzom el egy kicsit a számat, de nem csüggedek hiszen minden erőmmel azon leszek, hogy a lehető leghamarabb hazakerüljön lengyel osztálytársam.
-Én picit fáradtan, de minden a lehető legnagyobb rendben van. Most vettem a testvéremnek egy videójátékot az Alleeban, mert ő lusta volt eljönni. – mesélem neki angolul ittlétem okát, mondjuk amúgy is erre jöttem volna. – Nem tudod, hogy hívják azt a helyet ahová menned kell? Cím esetleg, vagy valami? Mert akkor megnézhetnénk melyik megállóhoz van közel. Így könnyebb lenne. – érdeklődöm, hátha fel van írva a tenyerére vagy valamerre. Emlékszem az első pár hétben egy egész füzetnyi lakcímmel jártam a táskámban, mert féltek a szüleim, hogy eltévedek és, ha ez történt volna akkor ezeket a helyeket megkérdezhettem volna tőlük. Mondjuk mindig a Gellért térre akartam visszajönni, azt meg mindenki tudta így nem volt rá nagy szükségem.
-Amúgy, hogy tetszik Budapest? – érdeklődöm tovább, kíváncsian várva válaszát, mert az, hogy én elvagyok ragadtatva a helytől az biztos, pedig én magyar vagyok. De kíváncsi vagyok, hogy egy külföldinek milyen az itteni légkör.