Ha más nem is isten rá a szemtanúm, mennyire jótét lélek vagyok. Csak hogy édesanyám nyugodt legyen, beleegyeztem abba, hogy közös programot szervezek a fiatal tubicákkal, és bár számomra érthetetlen, mivel lesz jobb, ha egy teljesen napon keresztül „világítok” nekik, reggel, amint az ébresztő órám megszólal, és kipattannak a szemeim, rögtön fel is kelek, hogy nekiállhassak készülődni.

Őszintén? Szerintem többet álltam a tükör előtt és a fürdőszobában, mint maga Villő. Pedig nem is én vagyok az, akinek ki kell csípnie magát, nem én fogok randizni, és mégis. Legalább érezzem jól magam a bőrömben, ha már a harmadik kerék szerepben nem igen fogom. Oké, igyekszem nem eltúlozni a dolgokat, hisz biztos vagyok benne, hogy a húgom kezeskedik arról, hogy ne legyen olyan érzésem, mintha teljesen felesleges lenne a társaságom és a jelenlétem, de attól még dühít némileg, hogy anya képtelen elengedni a kisebbik lányát randizni.

A konyhába érve dupla adag fekete levest töltök a hordozható bögrémbe, majd elindulok a kijárat felé.
- Szia, anya, üzenem Villőnek, hogy a kocsiban vagyok és jöjjön, ha elkészült. – szólalok meg cseppet sem örömteli hangon, és igazából azért döntök úgy, hogy inkább kint várom meg a húgom, mert ki akarom kerülni, hogy anyám elkezdjen tanácsokkal ellátni, ne adj isten, kioktatni, hogy mit engedhetek meg a fiataloknak és mit nem.

A kormány mögé ülve, végre valamelyest megnyugszom, közben pedig a kávémat kezdem el szürcsölgetni. Még a gondolkodásom is pozitívvá válik, hisz az előttem álló napra úgy kezdek el tekinteni, mint egy jó közös programra.