Nincs is annál nagyobb fellendülés, amikor a szünetekben kimehetünk egy kicsit cigizni, mivel olyankor kicsit kikapcsolok, és nem kell a sulis dolgaimon pattogni. Elég nehéz egyszerre tanulni és megmaradni jó arcnak. Nekem valahogy mégis sikerül, ám kemény munkám eredménye. Elég gyakran szólogatok be mindenkinek és egyre csúnyábban, habár osztályon belül annyira nem, mivel nem akarom, hogy belső feszültség alakuljon ki. Oké, alapvető természetemhez tartozik, hogy elég gyakran beszólogatok és megalázok másokat, de megpróbálom visszafogni magam, ha osztálytársakról van szó.
Nem sietünk azzal, hogy elszívjuk a ciginket, hiszen ebédszünet van és ez jóval hosszabb a többinél. Kétszer is rágyújtok, mielőtt visszaindulnánk. Bennel végig egymást ugratjuk, és mire elindulunk, azt hiszem mindjárt becsengetnek, de mikor rápillantok a karórámra meglepődve tapasztalom, hogy még van egy csomó időnk. Az épületbe belépve Máday utánunk ordít, hogy azonnal menjünk oda, mert bűzlünk a cigi szagától mindannyian, de csak egymásra nézünk a többiekkel és egy hatalmas nevetés hagyja el a szánkat.
Az aula mindig tele van plakátokkal és ez most sincs másképp, ám egyik osztálytársam pillantom meg, amint plakátokat tűzdel a faliújságra. Ügyetlenül csinálja, és ha kedves lennék, biztosan megsajnálnám és segítenék neki, de az nem én lennék.
Elhaladunk mellette és rá sem nézünk, ám ekkor Ábel odajön és félénken áll meg előttünk. Nem értem miért viselkedik így, már évek óta egy osztályba járunk és nem emlékszem olyan alkalomra, hogy szétszívattuk volna. Nyilván voltak bunkó megnyilvánulásaink ellene, de semmi több.
Mielőtt a többiek elkezdenének röhögni vagy valami intek nekik, hogy menjenek el. Szegény srác már így is zavarban van, és nem tenne jót neki, ha még szekálnánk is pluszban meg hogy őszinte legyek a mai nap egy olyan kivételes napja az életemnek, amikor nincs kedvem senkit sem megalázni. Ilyen nem gyakran van és biztos vagyok benne, hogy egyhamar nem is lesz.
- Szia – köszönök neki én is, habár nem értem miért, amikor már reggel megtettük ezt a gesztust, amikor megérkeztünk az osztályba. Érdeklődve hallgatom, hogy egy vitaszakkört nyitott, ami igazából tök jó móka lehet, de sajnos más semmi sem fér bele az időmbe, így is teljesen be vagyok táblázva és még tesi faktra is kellene járni, ha már testnevelő tanárnak készülök. – Sajnálom Ábel, de ez most nekem nem fog menni – húzom el a számat. Szívesen mennék tényleg, de hamarabb kellett volna szólnia.

Négy év alatt még nem sokat kommunikáltam Ábellel. Általában ott meghanyatlik a beszélgetésünk, hogy megbeszéljük mi a házi és mit kell tanulni holnapra. Mindig is a háttérben volt és a vitaszakkörét egyengette, aminek hány tagja is van? Kettő? Három? Talán négy? De lehet, sokat mondok, igazán senki sem foglalkozott még ezzel soha szerintem. Néha már megsajnálom, ami tőlem hatalmas szó, mivel a legtöbb ilyen embert csak még jobban szeretek a föld alá döngölni, de ezzel a sráccal máshogy van. Talán azért, mert osztálytárs, de az is lehet, hogy szimplán van valami emberség is bennem és tényleg szánalomra méltó, de ahogy tűzdeli fel a plakátokat a faliújságra, s közben a testbeszéde sok mindent elárul róla, majd mikor megszólal és el kezd dadogni már tényleg kevés olyan ember marad, aki tényleg képes nem sajnálni.
Mikor először meghallottam a dadogását most, hogy megálltunk mellette nem tudtam, hogy mit is gondoljak erről, hiszen már olyan régóta egy osztályba járunk, és még mindig feszeng mellettünk, ami nekem nagyon furcsa. Vagy ez csak a vitaszakkör miatt van, aminek tagokra lenne szüksége?
Gyors elhessegetem a srácokat, mert úgyis el kezdenének röhögni rajta, főleg miután kiejti a következő mondatot a száján. Ha el kezdi magyarázni a módszereit, akkor biztosan kacagás lesz a vége, de szerencsére tényleg lelépnek a barátaim, mielőtt maradandó lelki traumát okoznának Ábelnek.
Miután megbizonyosodom arról, hogy a srácok hallótávolságon kívül vannak megragadom Ábel pulcsiját és arrébb húzom, hogy ne nagyon legyünk szem előtt. Hogy miért teszem ezt? Talán azért, mert nem akarom, hogy rajtam röhögjenek, hogy egy ilyen sráccal mutatkozom úgy, hogy egyáltalán nem alázom meg. Ez nagy sebet ejtene a hírnevemen, de néha a jó cél érdekében áldozatokat kell hoznia az embernek. Ez így van, nemde?
- Már a múlthéten beszéltél a szakkörödről az osztályban, nem kell még egyszer elmondanod ugyanazt, mindenki felfogta, ne emlegesd, aki jelentkezni akar majd, az úgyis fog. Rakd ki azokat a nyamvadt plakátokat, írj ki facebook-ra egy hirdetést és annyi. Akit érdekel, az majd jelentkezik, de így csak magadat járatod le. – A szavaim a szívemből szólnak. Mindig is őszinte voltam az emberekkel, ám nem a legszebb módon. Általában beszólogatok és durván közlöm a valós dolgokat, ám most próbálom a legemberibb formámban, már ha van olyan. Azon sem csodálkoznék, ha elmenekülne tőlem vagy sírva fakadna. Volt már rá példa más embertől.