Az óra mutatójának kattogása egyenesen megőrjít. Már csak egy perc van hátra az órából, de az még hatvan ütést jelent. Úgy érzem, a szívem a torkomban dobog, és mindjárt széthányom magam. Ma még nem ettem semmit, mert féltem, hogy visszajön. Minden egyes pénteken ez az érzés tölti el a testem. Az egész napom úgy telik, hogy reggel felkelek, kiöntöm a kukába azt az undormányt, amit édesanyám elém tol, a nővérem behoz a suliba és csendben ülök arra várva, hogy végre megszólaljon az a bűvös csengés. Már nem bírom kivárni, a körmeimet kezdem rágni, amikor végre megszólal a csengő. Mint valami gyors torpedó úgy állok fel és mindenféle köszönés nélkül robogok ki Kardos mellett az ajtót. Ezt még biztos meg fogom bánni az elkövetkezendő irodalom és nyelvtan órákon, de egyáltalán nem bánom. 20 percem van megtenni az amúgy fél órás utat és odaérni Farkas Aurél táncstúdiójához. Útközben többször is majdnem elesem a saját lábaimban, de nem érdekel. Szinte futok, rekordidő alatt teszem meg a távolságot és állok meg a stúdió előtt, hogy kifújjam magam. Két percem maradt két óráig. Előkutatom a táskámból a telefonom és az előlapi kamerán nézem meg, hogyan is nézek ki a nagy rohanás után. A copfomból kibújt a hajam oldalt és a szempillaspirálom is elkenődött kicsit. Gyorsan újrafogom a hajam és letörlöm a szemem alól az elkenődött fekete festéket, majd mikor újra megnézem magam egy fokkal elégedettebb vagyok. Még gyorsan megigazítom a felsőm és elindulok be. Egyre hevesebben dobog a szívem, amikor az öltözőkhöz érek és átöltözöm. Beérve az adott terembe megpillantom Aurélt. Hirtelen emlékek töltik el az elmém. Ma egy hete, hogy itt akartam hagyni a stúdióját, mert féltem mi lesz, ha így folytatom, de akkor közelebb hajolt. Éreztem a mentolos leheletét és megcsókolt. Az apró mosoly az ajkán, mely végigkísérte a csókunkat egyenesen az őrületbe kergetett. Nem tudom, mi történt és szinte majd’ beleőrülök a tudatlanságba, de magamat ismerve hiába határoztam el, hogy felszólalok, nem fog menni. Túlságosan félénk vagyok ehhez. - Szia Aurél – köszöntöm a férfit és mellésétálok. Nem emlékszem arra, hogy valaha is magáztam volna, első perctől fogva a saját nevén szólítom, és nem használok különböző, idegesítő megszólításokat. Nincs köztünk nagy korkülönbség, ám a kilenc év jelenesetben mégis rengetegnek tűnik számomra. – Mit fogunk ma csinálni? – kertelek rögtön, mert nem akarok arról a csókról beszélni. Óh dehogynem akarok, csak ez nekem nem megy. A saját anyámmal nem merem megbeszélni a problémáimat, akkor vele hogyan fogom tudni?
Fél órával hamarabb érkezett mint szokott és ez a pontosság leginkább a lánynak volt köszönhető. Már eltelt két hét azóta a bizonyos jelenet óta, és még mindig nem beszéltek semmit sem a történtekről. Mondjuk valamilyen szinten reménykedett abban, hogy a lányban nem lesz annyi bátorság, hogy felhozza a kettejük között történt apró kis „incidenst”. És igaza volt. Annyira, hogy néha el is gondolkodott azon, hogy talán lottóznia kellene, mert ha már az emberismeret ilyen nagy fokon működik nála, akkor talán, ott is sikerülne valamit elérnie. Most viszont úgy érkezett meg a stúdióba, hogy tudta tervei vannak. El akart érni valamit, azt akarta, hogy Ráhel kicsit megnyíljon neki, hogy közelebb engedje, és ehhez lépéseket kellett tennie. És bár napokig gondolkodott azon, hogy tényleg bele akarja e rángatni ezt az abszolút ártatlan kislányt az életébe, végül az igen mellett döntött. Hogy miért? Nem tudta megmagyarázni, csak azt tudta, hogy akármennyire is kerülte a fiatal fruskákat ő mégis valamiért beférkőzött a tudatába, az elméjébe, és abban már csak reménykedni tudott, hogy előbb utóbb nem csak oda fog beférkőzni... Számító lett volna? Talán. De adott helyzetben úgy érezte ez abszolút belefér.
Épp a cipőjét igazította, mikor meghallotta a nyikorduló ajtót, és a lány csendes lépteit. Meg sem kellett fordulnia ahhoz hogy tudja, mögötte áll. Érezte a kellemes virágos illatot, a sampon aromáját, mely mindig az orrába tódult, ahányszor csak felemelte, és ahogy a rakoncátlan tincsek játékosan meglibbentek. Apró libabőr száguldott végig a gerince mentén, és ő ezt abszolút értetlenkedve fogadta. Volt már tapasztalata sok nővel, voltak izgalmas kalandjai, olyanok is, melyekről mindenki csak álmodozik, azonban ilyen reakciókat senki nem váltott még ki belőle. És őszintén szólva egyáltalán nem vágyott arra, hogy ez történjen. Vagy hogy bármi ilyen történjen. Nem akart semmit sem bonyolítani, érzésekkel végképp nem. Így tehát mikor a lány megszólította, lágyan megrázta a fejét, hátha ezzel is sikerül kitisztítania az oda nem illő gondolatokat, és arra tud koncentrálni, ami miatt azt akarta, hogy Ráhel maradjon. - Szia Helli! Már ide is értél? Úgy látom mostanában a tanárok igazán jófejek az utolsó órákkal kapcsolatban. Vagy csak hamarabb csengetnek, mint az én időmben? - kérdezte vigyorogva ezzel is célozva arra, a korai érkezésre, ami mostanában oly megszokott. Persze tudta nagyon jól, hogy a lánynak fontos a tánc, azonban abban is biztos volt, hogy nem csak amiatt rohan annyira minden egyes próbára. - Hát ma emeléseket fogunk venni, úgyhogy kénytelen leszel megtanulni repülni! - mondta még mindig vigyorogva, majd tekintetét végigvezette a lány törékeny alkatán. - Mondjuk amilyen kis vékony vagy, nem fogsz túlzottan leterhelni... Na és milyen volt a suli?
Hihetetlen milyen gyorsan telik az idő, mikor nem szeretnénk, hogy elrepüljenek a percek a fejünk felett. Már két teljes hét eltelt azóta az ominózus csók óta. Kezdetben mindig számoltam a perceket és néztem mennyi idô telt már el. Emlékszem minden egyes nap az órára pillantottam, mikor újabb huszonnégy óra telt el. Teljességgel úgy éreztem magam, mint valami mániákus és azon voltam, hogy bár vissza tudnám tekerni az időt és annyiszor átélni megint, ahányszor csak szerétném. Míg meg nem unnám, amit egyszerűen lehetetlennek tartok. Ha felidézem magamban a történéseket, akkor eléggé elfog a feszengés több okból kifolyólag is. Eszembe jut az első csókom, ami a gólyatáborban volt egy sráccal, aki csak túl akart esni rajta, akár csak én és mára már nyíltan vállalja a homoszexualitását, ami így visszagondolva elég gáz rám nézve. Azt pedig még kellemetlenebbnek tartom, hogy ennyi az összes tapasztalatom fiúk terén leszámítva a csókot Auréllel. Mint minden lány természetesen ilyenkor nekem is az lett az első gondolatom, hogy milyen béna lehettem és vergődtem magamban egy sort, de mindez nem számít. Ez nem egy olyan románc, aminek lehet jövője. Aurél táncot tanít nekem és jóval idősebb is nálam, így el sem tudom képzelni, hogyan fordult meg olyan elvetemült gondolat a fejemben, hogy bármi is lehet köztünk. Buta vagy, Ráhel. Helli. Utálom a nevem, rendesen még becézni sem lehet és sokan rögtön zsidónak titulálnak miatta, ám neki mégis sikerült valami olyat faragnia belőle, ami egyszerű, de ezzel együtt édes is. - Siettem, hogy el ne késsek, igazából rohantam idáig - mondom kissé szégyenlősen és egy féloldalas mosoly kúszik az arcomra. Hiába igazítottam meg a kinézetem, biztos vagyok benne, hogy még mindig ziláltan festek, de nem érdekel, már nem. Ebben a percben tudatosul bennem, hogy még át sem öltöztem, de nem tudom ez mennyire zavarja Aurélt. Úgy döntök, inkább nem hozom fel. - Minden iskolában máskor csengetnek ki és ne hülyéskedj már! A te időd sem volt olyan régen. Hány éve is? - kérdezem ártatlanul, de igazából ezzel a kérdéssel csak biztos szeretnék lenni a korában, mert eddig mindig csak találgattam. Ez nem olyan, amit olyan lazán megkérdezel a tánctanárodtól. - Repülni - ismétlem utána ezt az egyszerű szót, s hirtelen tudatosul bennem, hogy mit is fogunk a mai órán csinálni. Emelések, ami azt jelenti, hogy a keze végig a derekamon lesz és félő, hogy el fogok ájulni az izgalomtól, ami nem lenne túl előnyös a számomra. - Megpróbálom - vágom rá végül, habár előre tudom, hogy menni fog csak ne legyek rosszul. - Hú hát a szokásos, most mindenki szalagavató lázban ég, én meg csak ülök és figyelem a sok izgatott embert - magyarázom. Soha az életben nem vallanám be neki, hogy mennyire nem szeretnek a suliban és szinte barátaim sincsenek. Az a srác, Gábor a táncversenyről nem tudom, mennyire számít ebbe a kategóriába. Őszintén van egy-két osztálytársam még, akikkel néha napján elbeszélgetek és annyi. - Megkértek, hogy lépjek fel és igazán hálás lennék, ha te tanítanád be nekem a koreográfiát - hozom fel szégyenlős mosollyal az arcomon, s kíváncsian várom a válaszát.
Az első csókját egy Gerda nevű lánynak adta, aki több mint öt évvel volt idősebb nála. Mindig is jobban érdekelték az idősebbek, hiszen a korosztályának gyermeki dolgaival nem nagyon tudott mit kezdeni. Nem nagyon izgatta a köztük lévő korkülönbség és inkább úgy állt hozzá, hogy egy tapasztaltabbtól csak és kizárólag tanulhat. És tanult is. Órákon keresztül ültek a parkban egy eldugott padon, és a lány megmutatta neki, hogyan is csókolhat meg valakit úgy, hogy annak a lába is beleremegjen. Igaz, ezt a tudományát nem mutatta meg Ráhelnek, hiszen kettejük első csókja leginkább olyan volt, mint egy lepke finom érintése ahogy egy virágra száll. Nem akarta elijeszteni a lányt, nem akart túl tolakodó lenni, elvégre elsődlegesen nem ez volt a terve. Nem akarta megcsókolni, csak a kényszer vitte rá, bár tény, egyáltalán nem bánta meg a tettét. Élvezte az ártatlanságot, az apró remegéseket, amiket kiváltott, azt, hogy még csak el sem kell mélyítenie kettejük kapcsolatát ahhoz, hogy elérje azt, hogy a lány halálosan oda legyen érte. Hízelgőnek találta, gyermekien ártatlannak, és hiába is akarta letagadni, egyszerűen levette a lábáról ez a fajta rajongás, melyet oly nagyon leplezni próbált legfiatalabb tanítványa. - Látom, hogy ki vagy fulladva, nem fogom leharapni a fejed, ha két perccel később érsz ide. Tisztában vagyok vele, hogy suliba jársz, és hogy kötelezettségeid vannak. - mondta, majd az iskolába jársz résznél alig észrevehetően elhúzta a száját. Lényegében pont nem érdekelte ez a dolog, viszont azt akarta, hogy a lány levonja a kellő konzekvenciát – hogy esetlegesen számára gondot jelent ez a tény, és hogy csak azért nem lépett még felé, mert nem igazán tudja mit is kezdjen a helyzettel. Persze ez nem volt igaz, és ha a szükség úgy hozta volna, nagyon szívesen megcsókolta volna akár most is, de inkább nem akarta a dolgokat elkapkodni, hitt a lassú víz partot mos örök igazságában. -Az én időm? Most vagyok 25 számold ki! - kacsintott egyet immár vigyorogva, majd lekapta magáról a cipzáras pulcsit, és azt a sarokba hajította. - Igen, emelés. Ne aggódj, nem lesz semmi baj, én majd dobállak, te meg nem sikítozol. És így a rendőröket sem hívják a nyakamra azért, mert ölöm a tanítványomat.- vigyorogta rendületlenül, majd a szalagavatós részre önkéntelenül is felfigyelt. - De ez nem a te szalagavatód lesz, ugye? Mármint fiatalabb vagy ennél nem? - tette fel a teljesen felesleges kérdést, viszont azzal is tisztába akart lenni, hogy vajon mennyire sokra kellene számítania azért, mert egy kiskorúval kezd, nem épp egészséges módon. - És egyedül akarsz táncolni, vagy lesz partnered? Csak mert akkor olyan koreográfiával készülök. - mondta elmélázva, és agya máris az új feladat körül pörgött. Szíve szerint a lánynak valami olyat tanított volna, amit párosan kell, mert egy szalagavató színpadán jobban mutat egy nem egyéni produkció. Viszont nem akart a partnere sem lenni a lánynak. Valaki mást szeretett volna, azonban úgy vélte, hogy ha nagyon erőltetné a páros dolgot, akkor a lány gondban lenne. Félénk volt és bár nem mondta, Aurélnak volt egy olyan megérzése, hogy Ráhel nem igazán van tele barátokkal. Bár ezt megkérdőjelezte, hiszen kedves volt, figyelmes és szorgalmas, nem pedig egy olyan tulajdonságokkal rendelkező személy, akit képtelenség kedvelni, vagy épp szeretni. Talán egy pillanatnál tovább időzött a lány arcát fürkészve és a koreográfián gondolkodva... Talán csak egy kicsit belefeledkezett a csillogó lélektükrökbe... Talán épp ezért lépett közelebb, karolta át a lány derekát, majd kapta az ölébe és pörgette meg, majd dobta a levegőbe. Tökéletes kecsesség, tökéletes összhang... - Bocsi, hogy nem szóltam előre, csak egyszerűen elkapott az ihlet... már ha ezt lehet annak nevezni. - mentegetőzött, majd finoman letette a lányt a talpára, és a kezét elfelejtette elvenni annak derekáról. Talán mert épp oda illett... Talán mert épp ott volt a helye...
Utálom a tényt, hogy sosem akartam táncolni és édesanyám volt azaz ember, aki mindebbe belekényszerített. Ez nem én vagyok, sosem akartam ezt, ám mára mégis az életem egy igazán jelentős részévé vált. Elvágott minden kapcsolatot köztem és a sulis társaim között, mivel ahelyett, hogy a szabadidőmet velük töltöttem volna rohantam is táncra, amit ráadásul egy begyepesedett balett tanárnő tartott mindig is. Sosem mertem azt mondani anyának, hogy kész, vége és nem csinálom tovább. Már ahhoz is nagy elszántság kellett a részemről, hogy egyáltalán fel merjem hozni, hogy engedje meg, hogy modern táncot is tanuljak. Így visszagondolva lehet nem volt a legjobb ötlet, mivel így a kevéske szabadidőm is elillant, viszont tényleg szerettem volna. Meg aztán, ha nem kezdek el járni, akkor nem ismertem volna meg Aurélt a sármos, jóképű férfit, aki jelenleg modern táncot oktat nekem. Nem érdekel, hogy egyenlőre csak bonyodalmat és kételyt hoz az életembe, de a sok unalom után ez a kis izgalom már éppen rám fér. - De nyilván nem akarok késni, amikor tudom, hogy utánam jön más és akkor vagy az én órám fog kevesebb ideig tartani vagy az utánam érkezőé, ami senkivel szemben sem lenne fair - mondom szerintem tök igazságosan. Igazából egyértelmű, hogy nem ez az oka, de próbálom saját magamat is meggyőzni, hogy így gondolom. Ekkor olyan gondolat fogalmazódik meg az elmémben, ami eddig még soha. Mi van ha a többi diákjával is ezt teszi? Régebben, mikor még 12-13 éves lehettem az idősebb lányok az akkori táncsulimban mesélték, hogy van ott egy tanár, aki minden lányt megfektet és az ujja köré csavarja őket. Nem. Ugyan nem olyan régen ismerem Aurélt, maximum pár hónapja, de ennyi idő alatt rájöttem már, hogy ő nem olyan. Mindössze tele vagyok kétellyel, ami által kombinálom a dolgokat. Le kellene állnom ezzel. - Akkor ha jól számolom hét éve érettségiztél, ami egyáltalán nem régen volt. Ne mondogasd, hogy a te idődben - mosolyodom el. Valóban igazam volt és kilenc évvel idősebb nálam, ami nem is olyan sok, de mégis rengeteg, ha reálisan szeretném nézni a dolgokat. Ő már javában élt, mikor én még gondolat sem voltam. - Hívtak már ki rád rendőröket, hogy ölöd a tanítványokat? - kérdezem nevetve. Tudom, hogy nem erre célzott, de akár személyes tapasztalatból is mondhat ilyet. Nem vagyok tisztában az előéletévem, sőt semmivel sem vagyok tisztában vele kapcsolatban. - Egyedül, a suliban nincs olyan srác, aki táncolna és el is vállalná a fellépést. A nővérem szalagavatója lesz, semmiképp sem utasítanám vissza - magyarázom elmélyülten. Előre félek milyen lesz a következő tanév Julcsi nélkül, belegondolni sem akarok. Annyi a szerencsém, hogy a fővárosban élünk, így kevés az esélye, hogy elköltözik majd tőlünk. Nem bírnám ki nélküle a mindennapokat. - Valami olyanra gondoltam, ami látványos és az olyan emberek figyelmét is leköti majd, akik egyáltalán nem jártasak ebben a témában és nem is mozgatja meg őket a dolog. Te is eljöhetnél, ha már te tanítod be - teszem hozzá félénken. Biztosan azt hiszi rólam, hogy valami megszállott kis diáklány vagyok és elrángatom, illetve mindenkinek vele fogok dicsekedni. Ha nemet mond, akkor nem mondom neki többet, de ha igent, akkor bizonyára nagyon izgatottá vállok. Hirtelen szóhoz sem jutok, megáll bennem az ütő, mikor megfogja a derekam és felkap, felemel, feldob a levegőbe, s mikor már újra képes vagyok a dolgok észlelésére már a földön vagyok két lábon, ám Aurél férfias kezei még mindig a derekamon pihennek. Óvatosan siklik a tekintetem a pontra, ahol a testünk érintkezik, majd fel a férfi arcára. Kínosnak érzem a szituációt, de nem akarom még rosszabbá tenni azzal, hogy nem szólalok meg. - Semmi gond - ennyit mondok, ennyi az összes, amennyit jelenleg képes vagyok kinyögni.
by Vendég Szomb. Szept. 16, 2017 5:08 pm
Tárgy: Aurél && Ráhel - táncóra 
