TULAJDONSÁGOK

ÉLETEM TÖRTÉNETE

Alig vártam, hogy láthassam apámat. Tavaszi szünet volt, még tavaly, én pedig végre meglátogathattam őt Párizsban annyi áttelefonált nap után. Annyira vártam már, szerettem volna kiszakadni az itthoni környezetből, társaságból, abban pedig biztos voltam, hogy, ha vele lehetek, minden rendben lesz - tévedtem.
Már ki sem jött elém a reptérre. Meglepődtem, amikor egy jóvágású, a húszas évei végén járó férfi fogadott - Tristan, az apám barátja, mellesleg a Szent Johanna testvérintézményének egyik kimagasló tehetsége. Elvette a csomagjaimat, beültetett az autójába, és közölte velem, az apám nem nagyon ér rá - rám -, ezért ő lesz az, aki ebben a pár napban elkalauzol majd Párizs világában. Persze, akkor még reméltem, hogy apámnak csak elhúzódott a munkája, esetleg tárgyalása van, aztán majd fejét vesztve rohan a lányához, hogy csatlakozzon hozzánk - megint tévedtem. Nemhogy nem sietett, de csak este találkoztam vele a lakásán. Meg utána, amikor a vacsora előtt közölte, az estét sem tölti itthon, de nyugodjak meg, a barátja a lakásban marad, nem leszek egyedül.
Végül is, nem is lett volna ezzel semmi baj - ha nem akarom magamra mindenáron felhívni az apám figyelmét.. És, ha nem kerülök közelebb a barátjához - lelkileg, és testileg. Hiszen ő volt számomra az, aki Párizsban mindvégig mellettem maradt - aki talán azt is látta, mennyire bánt a szülőm viselkedése. Talán akkor este nem kellett volna egy üveg borral a szobám rejtekébe bújnom - még soha sem ittam egy kortyot sem azelőtt, így igen gyorsan a fejembe szállt az alkohol, ráadásul nem is a gyengébb fajtából való volt. Óhatatlanul is a fejembe fészkelte magát a gondolat, hogy engem senki sem szeret, nem kellek senkinek - a szokás gondolatok. Tristan volt az, aki rám talált a magányomban, aki igyekezett meggyőzni, hogy semmi sem úgy van, ahogy én azt gondolom. Megvigasztalt, én pedig belekapaszkodtam az egyetlen emberbe, aki törődött velem. Másnap mellette ébredtem fel, zavarban voltunk mindketten, de próbáltuk elhitetni magunkkal, és egymással, hogy a történtek semmit sem jelentettek, egyikünknek sem - persze azt nem tudta, nem árultam el neki, hogy nekem az az éjszaka volt az első, hogy ne jelente sokat.. Az apámnak még az sem tűnt fel, hogy az utolsó napokban feltűnően kerültük egymás társaságát.

Hazajöttem. És pár hét múlva minden csak még rosszabb lett. Nem elég, hogy Tristan-nak sikerült befészkelnie magát a szívem egy mélyebb zugába, illetve a gondolataimba, és sehogyan sem tudtam eltávolítani őt onnan, de az éjszakánknak is elég erős következménye lett - teherbe estem. Teljesen kétségbeestem, de mindössze 15 évesen nem kellett rajta gondolkodnom - az anyám mindent eldöntött helyettem.
Más lettem. A depresszió időként hatalmába kerít, én pedig már közel sem vagyok olyan, mint régen voltam. Kifordultam magamból. Eltűnt az ártatlan lány, helyét egy idegesítő liba vette át - ha csak a páncélt nézed. Védem magam, nem akarok már többet szenvedni, elég volt - az új, igencsak kétes hírű barátaim pedig éppen kapóra jönnek nekem, hogy könnyebben felejtsek, és legalább pár órára kizárjam az emlékeimet az életemből.
Csak tudnám akkor mit fogok majd tenni, ha megjelensz az iskolámban..