TULAJDONSÁGOK

ÉLETEM TÖRTÉNETE

Nevemhez híven Egerben születtem 1999. November 4-én, egy középosztályú családban. Átlagos körülmények között éltünk, az anyám ügyvéd volt, míg az apám egy közeli kisboltot vezetett. Jól éldegéltünk együtt, és sohasem kellett semmi miatt sem panaszkodtunk. Szerettük egymást mindannyian, és apám, és köztem egy igen szoros kapcsolat alakult ki - ő nem csak az apukám volt. A legjobb barátom.
Az első nagy változást az hozta az életemben, amikor apám balesetet szenvedett az egyik éjszaka, tíz éves koromban. Egy teherautó a kocsijának ütközött az egyik éjszaka, amikor zárás után haza indult. Ő... az apám volt... a legjobb barátom... az anyám... sokat ivott, és cigarettázott, és mindig kiabált vele, sokszor ütlegelte őt is, és engem is, de... ő kitartott mellettünk... ő...

- Rendben van, Gábor! Nem kell többet elmondanod, mint amennyit szeretnél! - szólalt meg lágyan végül Zsolka Krisztina, a pszichológusom, és végigsimított a hátamon. - Tehát megtaláltuk a bajok forrását... az apukád elvesztése, nem igaz?
Letöröltem a könnyeimet, és felültem, majd egy nagyot sóhajtva temettem fejemet a kezeimbe, hogy lenyugodjak.
- Soha nem történt volna ez meg, ha anyám nem bánt volna vele mindig annyira durván, és nem küldte volna be hosszú munkaórákra... - suttogtam, leginkább magamnak, mert nem számítottam arra, hogy a pszichológus figyel. Nem nagyon érdekelhette az élettörténetem, ahogy senki mást sem...
- Gábor! Hogyha a Szent Johanna Gimnáziumban akarsz maradni, akkor össze kell szedned magadat! Felírok neked antidepresszánsokat, amiknek segíteniük kellene a fájdalmadon, és-
- Nem, Zsolka! - vágtam a szavába, és felpattantam, majd hátamra húztam fekete bőrkabátomat. - Nem fogom gyógyszerekkel megrohasztani az agyamat! Nem vagyok valami hülye állat, amit be kellene gyógyszerezni veszettségre! - sziszegtem neki durván. Pedig tudtam, hogy igazán nem érdemelte meg... barátom volt... legalábbis úgy viselkedett, munkájához illően, és megpróbált segíteni nekem. Csakhogy én sohasem akartam a segítséget.
- Legalább gyere vissza minden kedd délután, beszél- - szólt utánam, de én addigra már kiléptem a szobából, és magam mögött becsaptam az ajtót.
Kirohantam a magánrendelőből, és hazafelé indultam, az apartmanba, ahol laktam. Mindig is problémáim voltak, és ez itt, a Johannában sem voltak másképp - habár nem olyan komolyak, mint az előző iskoláimban. Általános hetedikben például tömeges verekedést indítottam el, és ahogy vertem be a gyerek képét, úgy ejtettek az iskolából is... szerencsére azóta az anyám helyzete megváltozott, és... apa nélkül is... eléggé szépen megtudtunk élni, mivel az anyukám bírónő lett, így rengeteg pénz futott be hozzánk. Persze, ez azt is jelentette, hogy nem jelenthettem fel gyermekbántalmazásért, ahogy senki más sem, mert sokkal biztosabb helyzetben volt, mint az örök lázadozó fia. Végül úgy gondolta, hogy talán itt lehet belőlem valaki - legalábbis az ő kifordult, maximalista nézetében -, és kapcsolatoknak hála a múltam ellenére is bejuttatott a Gimnáziumba. De itt sem változott sokat a sorsom...
Rengeteg osztálytársam mai napig megvet, és zaklat engem, nem félve senkitől, hiszen elmenni nem mehetek el a suliból az anyám miatt, ahogy ellenkezni sem ellenkezhetek miatta. És hogy érdekli-e őt az, hogy velem hogyan bánnak egyébként? Dehogy... tehát most csak bolyongó a suliban... kiélvezve az esetleges csendet, magányt, bővítve tudásomat, és keresve... csak keresve valami értelmet ebben az egészben... túl gyáván ahhoz, hogy megszabaduljak mindentől, és túl gyengén, hogy magam változtassak a dolgokon.