Ritka olyan, ha valakinek lyukasórája van a Szent Johannában, így meg kell becsülni az ilyen pillanatokat. Egy kis magányra volt szükségem, így lecammogtam a lépcsőn, s az udvar hátsó, legeldugottabb részébe vezetett az utam. Leültem az ott található kis padra, s előkotorásztam a cigarettám a zsebemből, s egy szálat az ajkaim közé fogva gyújtottam meg és kezdtem el szívni. Ez már kibaszottul hiányzott. A telefonom kijelzőjén az órára pillantok és gyorsan kiszámolom, hogy már három órája egy szálat sem szívtam el. Ha most rám találna Máday vagy valamelyik begyepesedett öreg tanár biztosan rögtön az igazgatóiba vezetne két okból kifolyólag is. Az első az lenne, hogy nem a termünkben vagyok, mint mindenki más, míg a második egy szerintük jóval nyomósabb indok. Az iskola területén dohányzom, ami természetesen tilos. De hát ki nem szarja le a szabályokat? Arra jók csak, hogy megszegjük őket. Kiélvezek minden egyes slukkot, s lassan tüdőzöm le a füstöt. A fejem hátrahajtom, és a felhőket kezdem el nézni az égbolton. Megpróbálom kivenni az alakokat, amelyeket alkotnak, s több- kevesebb sikerrel némelyet sikerül is. Látok egy sárkányt, amely épp egy emberrel küzd. Már erről jól el lehetne filozofálni és egy egész jó kis történetet lehetne kerekíteni mindössze egy kisebb felhő alakzata által. Vajon van olyan könyv, amelynek az írója így kapott ihletet? Mikor rápillantok a cigimre eltűnnek a fejemből ezek a gondolatok, mivel látom, hogy szinte már a szűrőt szívom. Eloltom a pad alján, majd elpöckölöm a csikket. Hihetetlen mennyi csikk van az udvar ezen részén, s nem is erőlködik senki, hogy feltakarítsa őket. Egy újabb szálat emelek a számhoz, s újból meggyújtom. Mióta minden reggel veszek egy dobozzal nem sok mindenre marad pénzem emellett. Megéri vajon? Nem hiszem, de attól még nem tudok nélküle élni. Lépteket hallok, de nem ijedek meg. Lehet csak valamelyik osztálytársam jött utánam megkérdezni, hogy mi újság és miért bújtam el ennyire. Bárki is az elküldöm, akár tapintatosan, akár durván. Habár magamat ismerve a második sokkalta valószínűbb lenne.
Az ember számára furcsa 12.-esnek lenni. Készülni a szalagavatóra, az érettségire, a ballagásra, és persze a felnőtt életre. Sokak bepánikolnak ilyenkor, és úgy érzik, hogy már vége a gyerekkoruknak, és hogy mostantól már nincs értelme az életüknek, mert csak megöregszenek, meghalnak, és kész. Vannak viszont olyanok, akiken meg sem látszik, hogy betöltötték a 18-at, olyanok, akik továbbra is vígan járnak az iskolába, és az érettségiről csak akkor vesznek tudomást, amikor már ténylegesen vészesen közeleg. Julcsi nem meglepő módon ez utóbbi kategóriába tartozik, hisz ma is boldogan lépdelt be az iskolába, és már ment is volna be az osztályába, amikor észbe kapott, hogy neki amúgy ilyenkor lyukasa szokott lenni, szóval teljesen feleslegen kelt fel korán, és jött be a Szent Johannába. Kedvét természetesen nem szegte ez a kis eset, ezért jobb ötlettől nem vezérelve úgy döntött, hogy a jó idő lévén kimegy egy kicsit az udvarra, és csinál egy-két képet, hátha valami jó cikket tud belőle rittyenteni. Mikor kiért, kezdésként körbesétált, hogy keressen valami jó helyet, ami esetleg kellőképpen eldugott ahhoz, hogy valami egészen új és különleges fotót csinálhasson róla. Sikerült is találnia, de meglepetésére egyik évfolyamtársát is ott találta. - Szia Noeeel – köszöntötte vidáman. – Neked is lyukasod van? – kezdeményezett rögtön beszélgetést is, aztán pedig lőtt egy képet a fiúról, mert úgy gondolta, hogy jó tesz a helynek ez a füstös hatás. – Kicsit feljebb tudnád emelni a fejed? Szeretném, hogy az a barna tégla jobban látszódjon, mert tök jól néz ki. Szerinted is, nem? Abszolúte egyáltalán nem zavartatta magát, hiszen sorra csinálta a fotókat a srácról, és közben pedig folyamatosan beszélt és vihorászott. Persze egyszer sem kérdezte meg, hogy mindezt szabad-e neki, vagy hogy maradhat-e itt.
Néha szükségem van olyan pillanatokra, amikor egyedül vagyok és jobb, ha olyankor senki sem zavar, mert annak bizony nem lesz jó vége. Nagyon hamar be tudok gurulni az emberekre, ám ez sokszor csak átmeneti. Amilyen hamar jön, olyan hamar el is múlik. Ma különösen bal lábbal keltem és még Lucát is otthon hagytam reggel. Egyszerűen nem volt kedvem arra várni, míg elkészül, hanem bepattantam a kocsimba és már mentem is Isten hírével. A trafikban szinte ráordítottam a nőre, hogy szaporázza már magát, mert nem akarok egész reggel ott állni, míg kiadja nekem azt a doboz cigit. Megszeppenve mondta el utána az árát és még egy halk köszönést sem hallatott, mikor elhagytam az üzletet. A suliba beérve nem igazán foglalkoztam senkivel csak felrohantam a termünkbe, levágtam magam a helyemre és duzzogtam magamban. Az osztálytársaim ezt már teljesen megszokták tőlem. Tudják, hogy vannak napok az életemben, mikor jobb távol maradni tőlem. Az újdonsült érkezőre pillantok, s mikor meglátom az egyik évfolyamtársam, Julcsit kissé ideges leszek. Kevés olyan jó nő van, mint ő a környéken, de egyszerűen őrült a csaj. Terjesztenek pletykákat a suliban és könnyen rá lehet jönni, hogy valóban hóbortos a csaj. Egyszer azt hallottam Gaál tanár úr megszállottja és mindig követi a biológia-kémia tanárt, hogy vele lehessen. Nem tudom, hogy ebből mennyi az igaz, de ha van ennek valóságalapja, akkor jobb lenne menekülni. - Szia Julcsi – mondom közömbösen, s újabb slukkot szívok a cigimből. Még megvan a fele, de ilyen tempóban, ahogy én szívom már egy perc múlva semmi sem lesz belőle. – Igen, lyukasom van. Elég valószínű, hogy azért ülök itt, nem gondolod? – kérdezem tőle ironikusan, felhúzott szemöldökkel. A figyelmem újra a cigimnek szentelem és megpróbálok nem foglalkozni a lánnyal, hátha elmegy, ám ekkor a fényképezőgép kattanásának a hangjára leszek figyelmes és hirtelenjében felpattanok, eldobva a még égő csikket. - Te meg mi a retkes faszomat csinálsz? – förmedek rá a lányra, s közelebb lépek hozzá elég bosszús képpel. – Most azonnal töröld ki a képeket, ne nekem kelljen elvenni tőled! – mondom fenyegető hangon. Utálom, ha fényképeznek engem, ám azt még jobban utálom, ha engedély nélkül.
Hát igen. Julcsi valóban az egyik legjobb csaj a Szent Johannában. Ettől függetlenül tényleg kevésszer hallani arról, hogy lenne valami barátja. Ennek több magyarázata is van. Egyrészt lehet hinni a pletykáknak, másrészt pedig azt is tudhatjuk, hogy nem éppen az a leányzó, akit könnyen el lehet viselni, ezért pedig a srácok inkább menekülnek előle, minthogy randira hívják. Kivéve persze, ha nem ismerik, hisz akkor sokak nem képesek ellenállni az ártatlannak tűnő pillantásainak. - Ó tényleg, te nem vagy olyan csúnya, aki lóg óráról – kacsintott Julcsi Noelre. Nagyon jó kedvében volt. S még akkor sem zökkent ki ebből az állapotból, mikor a társa dühösen felpattant, közelebb lépett hozzá, és fenyegetni kezdte. Csak értetlenül pislogott, majd csinált még egy képet a fiú mérges arckifejezéséről. - Olyan jó téged fotózni! Nagyon kifejező az arcod – trécselt tovább. – Ó viszont vedd fel azt a csikket, ne legyél rossz fiú! – mutatott rá a földön füstölgő cigire. Az ilyesfajta viselkedés is eléggé hozzátartozik a Lévay leányzóhoz, hiszen habár minden hülyeségben benne van, amiben csak lehet, a szemetelést mégis valahogy mélységesen elítéli. Talán azért, mert a sok lim-lom gyakran rontja a képei szépségét, de az is lehet, hogy csak az anyai szigorból ragadt rá valami. Mindenesetre ilyenkor ő is szülővé válik, és olyankor lehet az adott illető akármilyen korú és nemű, mindig megparancsolja neki, hogy tegye el a csikket, palackot vagy akármi mást.
A múltkorában elkezdtem egy listát írni azon dolgokról, hogy miket utálok a legjobban. 10 perc folyamatos írás után feladtam, mert olyan sok mindent fel tudtam sorakoztatni egymás után. Lehet tényleg igaza van az embereknek és eléggé negatív egyéniség vagyok, aki kevés dolgot élvez. Ám azokat már annál inkább! Mivel is kezdhetném? Amúgy tényleg bele akarok ebbe menni megint? Felesleges lenne, mert pár perc beszélgetés után le lehet szűrni ezeket a dolgokat. De azért egy valamit kiemelnék: az idegesítő emberek. Ez elég tág fogalom, mivel mindenki mást tart idegesítőnek. Én az olyanokat, akik túlpörögnek, hóbortosak, megállás nélkül beszélnek, sosem tudnak komolyak lenni és mindent imádnak. Lévay Julcsi pont ilyen. Emlékszem kilencedikben, mikor először megláttam elhatároztam, hogy a négy év alatt minimum egyszer fel fogom szedni. Pont az esetem: vékony testalkat, erős arccsont, szőke haj és gyönyörű mosoly. Aztán első héten nagy menőn odasétáltam hozzá az árkádok alá az udvaron. Ott nekidőltem az egyik oszlopnak, féloldalasan rámosolyogtam, aztán megszólalt. Mai napig nem értem, hogyan hihettem rá, hogy mennyire jó nő. A külsejével nincs gond, de a belső éne mindent megtestesít, amit ki nem állhatok. A becsengő, mint megváltás hozta el nekem a pillanatot, hogy visszamehettem az osztályba és nem kellett többet vele foglalkoznom. Nagyon ritkán beszélünk, általában kerülöm, erre itt van ez a lyukasóra és az univerzum legidegesítőbb emberét sodorja mellém. - Nem lógok – válaszolom szűkszavúan. Isten óvjon meg attól, hogy beszélgetésbe keveredjek vele! Egyébként tényleg nem szeretek lógni, a jegyeimre mindig odafigyelek, mert azok tényleg fontosak nekem, ám hazudnék, ha azt mondanám még sosem lógtam. Általánosban folyamatosan, míg gimiben is volt rá példa néhány alkalommal. - Na jó nekem ebből most lett elegem – jelentem ki dühösen, s mikor a képembe vakuzik durva mód csavarom ki a kezéből a fényképezőgépet és veszem el tőle. Olyan magasra emelem, hogy biztosan ne tudja elvenni. Ennyi előnyöm van ellene, a magasságom. - Meséld már el nekem miért jó másokat fényképezgetni, mikor az nem adott rá engedélyt – mondom, habár a hangnemem inkább kérdő. A fényképezőt még mindig a fejem felett tartom, s elhatározom, hogy az első adandó alkalommal kitörlöm a rólam készült képeket. – Inkább ülj le kussban és szívj el egy cigit, mint a normális emberek.
Julcsi nem igazán utál semmit. Ő mindig vidám, mosolyog, és pörög. Ezt egyesek kedvelik, mert mégis csak mindig van kivel lennie, beszélgetnie, vagy elmennie valahova. Másoknak viszont nagyon nem jön be ez a jellem, és ők általában a "bolond" és "gyogyós" szavakkal tudnák illetni a szőke leányzót. Persze őt ez nem szokta érdekelni, az emberek véleménye ugyanis nem sokat számít neki. Két személy azonban kivételt képez. Az egyik a húga, akivel egy olyan különleges kapcsolatot ápol, aminek következtében jellemének más tulajdonságai is megmutatkoznak. A másik illető pedig Gaál tanár úr, akinek sikerült elnyernie a leányzó szívét. - Még jó, hogy nem lógsz - mosolyodott el még jobban Julcsi. Noel viszont nem volt már olyan vidám, hiszen nem kicsit sikerült a szőkeségnek azzal felbosszantania, hogy lefényképezte. Emiatt pedig a fiú azzal "büntette meg", hogy elkobozta a fényképezőjét, és erőteljes kérdő hangsúllyal felelőségre vonta. - Miért kéne engedélyt kérnem? Nem vagy szupersztár - válaszolt. - Majd, ha felszedted a csikket, akkor lehet róla szó - reagált a srác utolsó mondatára is.
Hihetetlen, hogy léteznek még olyan emberek, mint Lévay Julcsi. Nincs rajtuk valahol egy kikapcsoló gomb? Igazából nekem az is tökéletesen megfelelne, ha leütné valaki és eszméletlen maradna egy jó ideig, mert a világnak fel kell lélegeznie. Szívesen megtenném, de sosem bántanék egy nőt sem, akármennyire is irritáló. Igazából most, hogy belegondolok elég sok balfasz van ebben az iskolában. Itt van például Julcsi, akit szívesen megdugnék, ha nem lenne ilyen szörnyű személyisége, de hát ez sosem fog összejönni. Aztán ott van Rozi, akivel együtt járunk tesi órára, az a lány kész katasztrófa, nem tudok rá jó dolgot mondani. Meg az a csaj, aki leöntötte valami pudingféleséggel a pólóm Sárospatakon, aki állandóan sipákol és a raszta Ricsi a barátja, aki egyébként jó arc, így nem tudom miért süllyedt le ennyire. Miért mosolyog ez a lány, amikor éppen dühösen rámordulok? A szülei helyében kiskorában örökbe adtam volna vagy pszichiátriára küldeném. Még ott jót is tenne a sok depressziós öngyilkos hajlamú emberrel, mivel legalább hamarabb meghalnak. Már csak azt nem tudom, hogy ez a lány valóban ilyen- e vagy valami rossz dolog történt vele és azt próbálja sugározni a körülötte lévőknek, hogy vele minden rendben. De álljunk meg egy percre, mikor lettem én pszichológus? Le kell szarnom az egészet, úgy lesz a legjobb. - Pont a szupersztároktól nem kérnek engedélyt a paparazzik, átlag ember vagyok, engedélyt kell kérned tőlem! – mondom neki erőteljesen. – Óh jó hogy nem már! Biztos nem szedem fel, más is dobálja ide a csikket. – Mondjuk most, hogy jobban belegondolok, nem hiszem, hogy Benen meg rajtam kívül olyan sokan járnának ide cigizgetni a szünetekben, de nincs ezzel gond. Emberi szükségletem a dohányzás. Ez olyan, mint Mádaynak, hogy vonalzóval csapkodjon. - Na szóval hogy kell ezen a vackon törölni? – még mindig feltartom a fényképezőt a fejem fel, s úgy tekintek fel rá. A nap kissé elvakít, de nem eléggé. Elkezdem nyomogni a készüléket, mire megtalálom a törlés gombot és kitörlöm a képeket rólam, ám ekkor meglátok valamit, amitől rám jön a röhögő görcs. - Ez Gaál tanár úr? – kérdezem, s nem tudom abbahagyni a nevetést. A biosz/kémia tanárom van a képen, amint kávét kortyolgat a nevelőiben. Ezt a csajt tényleg be kéne zárni.
Azért akármit ennek a leányzónak se lehet mondani, mert előbb utóbb ő is megsértődik, de idáig még nem sikerült Noelnek eljutnia, hiszen a lánykánk továbbra is boldogan vigyorgott. Igazából nagyon senki sem érte el még azt, hogy átlépje azt a bizonyos határt, ami után a szőke már szomorú és lehangolt lesz. Eddig talán csak az anyja és pár volt osztálytársa volt olyan szerencsés, hogy megismerkedhetett ezzel a hangulatával. - A suliújságtól vagyok, azt fotózok le, akit csak akarok - reagált újra a fejét csóválva. - Éppen ezért kéne neked neked felszedned! Hogy különbözz a többiektől, hogy legyen egy kis egyéniséged - vette elő újra az anyáskodó énjét. Észre sem vette, hogy ez utóbbi kijelentésével egy kicsit megalázta a fiút, hiszen neki az ilyesmi sosem tűnik fel, ő ugyanis mindig csak beszél össze-vissza, nem igazán gondol bele a dolgokba (kivéve persze Ráhel esetében), vagy törődik azzal, hogy a másiknak ez hogy esik. - Pedig jó kép volt rólad - mondta a törlés után. - Igeeeen. Ugye milyen kis édes? Annyira imádom ahogy kávét iszik, olyan olyankor, mint egy báró, vagy mint egy király!
Régen sok gondolatomat lekötötte Lévay Júlia, de az évek során ez megváltozott. Nem mondom száz százalékig, hogy ha lenne rá lehetőségem, akkor nem szexelnék vele, de igazából nem hiszem. Elég gázos lenne a szituáció, míg a farkam ki-be jár benne, ő addig a biológia és kémia tanárom, Gaál Andor nevét visítozná. Az gáz lenne nekem is és neki is, így inkább hagyom a szitut. Meg tényleg hülye a csaj, nem is tudok mást mondani róla. Tökéletes alak és arc, de amennyire jól néz ki, olyan bolond belülről. Biztosan mindenki ismer egy olyan embert, aki ki tudná kergetni a világból. Ez az ember az én életemben Lévay Julcsi. - Nem fotózhatsz csakúgy le bárkit, mert éppen kedved tartja és a suliújságtól jössz. Ez egy oltári nagy baromság – szinte köpöm a szavakat. Sikerült egy kissé felidegesítenie, de szerencsére kitöröltem a képeket. Már pedig engem senki se fényképezzen le! Sosem engedtem, még anyának sem, akkor pont neki fogom. Aha, tök logikus, nem? Ez a csaj is el van szállva magától, szerintem az egyetlen a végzősök közül az iskola történelmében, aki a suliújságnál maradt. – Nem attól lesz valakinek egyénisége, hogy felszedi-e a csikket vagy nem, de ha te így gondolod, akkor nagyobb baj van ott fent, mint gondoltam – mutatok egyenesen a leányzó homlokára. Kész agyrém az egész. - Hát gyönyörű volt – utalok a képre szem forgatva. Nem érdekel, ha jól sikerült, akkor sem szabadott megmaradnia és ez így van rendjén. – Mint egy báró, mint egy király! – utánozom a szavait, s hirtelenjében el fog a nevetés. – Mondták már neked, hogy menj el egy pszichológushoz? Szerintem egyáltalán nem ártana – mondom neki teljesen komolyan. Az ilyen embereket kell vinni a pszichiátriára nem az öngyilkos jelölteket, úgyis meghalnak egyszer, nem mindegy, hogy mikor? Már majdnem elkövetem a hibát, hogy megkérem meséljen még Gaálról, de nem szeretnék többet hallani a tanár úrról, főleg nem így.
by Vendég Szomb. Szept. 16, 2017 5:08 pm
Tárgy: Noel && Julcsi 16+ 
