Ráhel & Virág

Gondoltam, hogy mielőtt megyek táncra beugrok a Starbucksba valami finom kávéért, hogy bírjam a mai strapát. Aurél most valami teljesen új koreográfiát tanít be nekem, ami igen nehéz még egy profinak is, mint nekem. Egész éjjel alig aludtam az izgalomtól, hogy ma újra láthatom a férfit és még a rengeteg korrektor sem segített a szemem alatt lévő karikák eltűntetésében, akármennyire erősen is próbáltam. Már a színeket kevertem, Julcsi márkás cuccát használtam, de mégis ott maradt, ami miatt rettentő idegesen, szinte már toporzékolva léptem ki a házunkból, hogy az előbb említett kávézó felé vegyem az irányt.
Busszal megyek, nincs se kedvem, se erőm ahhoz, hogy sétáljak vagy az én esetemben rohanjak, mivel olyan sűrű a napirendem, hogy szinte mindig csak szaladok, ami senki számára sem tesz jót. Csak kikészítem magam, majd otthon mindenkit és a közelemben is mindenkit. Akármilyen csendes és visszahúzódó vagyok egy ideges nő, akkor is egy ideges nő, akitől mindenkinek menekülnie kell.
A Starbucksba beérve nagyon hosszú a sor és az ideg egyre jobban felőrli a testem. Közvetlenül egy alacsony, vörös hajú lány mögött állok meg, aki amikor sorra kerül el kezd toporzékolni, mert nincs az, amit rendelt. Nekem meg mindössze fél órám maradt kávézni és odaérni Aurél táncstúdiójába, ami nem lesz könnyű előre érzem.
- Helló bocsi, de rendelhetnék? Neked van időd itt sírni, én viszont sietek – mondom neki, s oldalra tolom finoman a lányt és odahajolok, hogy rendeljek magamnak egy White chocolate mocha-t. Ismerősnek tűnik a lány, de próbálok nem figyelni a nyávogására, mert már így is fáj a fejem. Direkt nem nézek rá, mert félek, hogy be fog szólni és majd itt is szépen megaláznak, mint mindenhol máshol. Bár itt lenne valaki, aki megvédene vagy csak annyit mondana, hogy ne féljek az emberektől, s attól, hogy felemeljem a hangom mások ellen, mivel nekem is ugyanúgy vannak jogaim, mint másoknak.