Tárgy: Áron & Camille Szomb. Ápr. 16, 2016 2:03 am
sick of all these people talking,
sick of all this noise. Tired of all these cameras flashing, sick of being poised. Now my neck is open wide, begging for a fist around it. Already choking on my pride, so there's no use crying about it
Hogy nevetséges volt-e az egész? Az nem kifejezés. Egyszerűen szükségem volt egy szál cigarettára és arra, hogy kiszellőztessem a fejem, annyira elegem volt mindenből, mindenkiből… de talán leginkább a kialakult helyzetből.
Már az első nap el kellett kezdenem ugyan azt a játékot, amit még Franciaországban: kedvesen mosolyogtam az összes osztálytársamra, hatalmas Bambi szemekkel pislogtam rájuk, mint egy vidéki kislány, aki most érkezett a nagyvárosba és nagyon el van veszve… az teljesen más kérdés, hogy Párizs ezerszer nagyobb város, mint Budapest és fényévekkel előrébb is tart, mint ez a… ez a… hagyjuk. Jó, nem mondom, hogy nem szép hely és nem megkapó, de… nem az én otthonom. Nem itt akarok lenni, nem ezek között az emberek között, akik alig ismernek. Egyszerűen Párizsban már sínen volt minden a kapcsolataim, az ismeretségeim és fokozatosan egyre közelebb értem a célomhoz, erre… áhh. Az apám iránt érzett dühöm keveredett a gyásszal és ezt tudom. De egyszerűen nem tudtam neki megbocsátani, hogy ilyen helyzetbe hozott. Össze akart hozni a nővéremmel? Akkor mondjuk nem egy tetves végrendeletben kellett volna ezt kikötnie. Megszervezhetett volna egy találkozót, vagy egyáltalán, megemlíthette volna a lehetőséget. De áh, az túl egyszerű és magától értetődő lett volna. És én még azt hittem, hogy az anyám szereti a drámát…
Mindegy is, már a sokadik napja jártam ebbe a csodálatos gimnáziumba, ahol elbájologtam az emberekkel és előadtam magam, elhitetve, hogy én egy földre szállt angyal vagyok, miközben próbáltam kiismerni a környezetem és rájönni, kit mivel lehet a leginkább lekenyerezni – és miképp mehetek még inkább „imádott” nővérem agyára, aki egy könyvtárban szerencsétlenkedett. Értitek? Egy könyvtárban! Édesapám annyi ódát zengett róla, erre egy hülye kis könyvtárban rontja az életét? Hű. Micsoda karrier. Az ember azt hinné, hogy legalább valami nagyobb presztízsű szakmát választ, például követi apát a jogi úton, de… áhh, nem. Apa szeme fénye csak egy egyszerű kis könyvtáros. De persze, abból a pénzből ami a segge alá lett rakva meg is érthető.
Épp ezért, a nap végére, mikor kitalálták, hogy el kellene mennem a könyvtárba és átvenni néhány tankönyvet, majd sehol se találtam azt az átkozott helyet… kicsit elegem lett. Kicsit nagyon. Persze, felhívhattam volna a nővéremet, de nem akartam vele egyeztetni ennek kapcsán. Eleve, abban reménykedtem, hogy nem ő lesz bent épp. Az osztálytársaimat már nem akartam zaklatni, így tehát végül egy helyen kötöttem ki, amit már kellően ismertem: a diákok eldugott kis cigarettázós sarkát. Persze, nem kötöttem a többiek orrára, hogy én is élek ilyesmivel, de ha lebukok, hát, majd arra is kitalálok valami nagyon-nagyon szívhez szóló szöveget. Emiatt végképp nem zavartattam magam.
Kicsit sajnáltam, hogy nem a Théotól kapott különleges szálakat hoztam, mert akkor nagy szükségem lett volna rá, de… végül is, így is jó volt. Kellemesen sütött a délutáni nap, semmi jele nem volt esőnek, én pedig egyedül kiélveztem azt a csodás pillanatot, hogy teljesen egyedül vagyok. Megfeledkezve önmagamról még halkan dúdolni is kezdtem egy dalt – az utolsót, amit még előadhattam Párizsban a jazz esten. Olyan távolinak és elérhetetlennek tűnt, pedig még nem volt régen. Mintha egy másik élet volna.
this was created by carleigh of atf, sds, bi and sp!
Nem kedvelem az értelmetlen napokat. Amikor egyszerűen mindenki kűzd még a puszta létezésért is, és egy egész osztály bámulja a falon csüngő órát, hogy mikor mutatja már a várva várt időt. Az ilyen napoknak nem lenne szabad megtörténniük, de mégis bőséggel akad az iskola falain belül. Még két óra van hátra, de legszívesebben kimásznék az ablakon, hogy szabaduljak a fojtogató érzéstől. Nem tudok szabadulni tőle. A csengő hidegzuhanyként ér és még azelőtt távozom a teremből, hogy erre a tanár engedélyt adott volna. Talán csak éhes vagyok, bár a jó ég tudja... lehet a mostani állapotomon már semmi sem segítene. Az utam egyenesen a büfébe vezet, ahol veszek egy pizzaszeletet. Reménykedem benne, hogy a kedvelt ízek megteszik majd a hatásukat. Végülis tényleg. Helyreállt a vércukor szintem és máris sokkal jobban éreztem magam a bőrömben. Nem mondom, hogy 2 órát jól fog esni bent ülni egyetlen pizza után, de talán könnyebb lesz túlélni a nap további részét. A következő óra biológia, de a tanár ott jófej, és egyébként sem figyeli a hiányzókat, így végülis arra a dötésre jutok, hogy ezt az órát inkább az udvaron töltöm. Nincs most kedvem bealudni a padon és a csodára várni. Ehhez azonban el kell tűnnöm szem elől és ez egy helyen lehetséges.
Az udvar felé veszem az irányt és könnyedén tűnök el a kiváncsi szempárok elől a diákok titkos kis dohányzó zugába. Annak ellenére, hogy ebből egy van az udavron sosincs tömeg. Mindig figyelünk arra, hogy ne tűnjünk el túl sokan egyszerre. Nem hittem volna, hogy most találok ott valakit, de úgy tűnik tévedtem, hiszen amikor odakeveredek a kis zúgba valaki már a cigarettáját szívja. Fiatal lány. Nem tudom hanyadikos lehet, de szerintem nem az évfolyamtársam. Nem kérek tőle engedélyt ahhoz, hogy becsatlakozassak. Egyszerűen csak előhalászok egy szál cigit a dobozból és miután ajkaim közé helyeztem meg is gyújtom. Engedem mélyre szállni a füstöt majd a lehető leglassabban fújom ki. -Rossz napod van?-kérdezem. Végülis nem muszáj beszélgetni, de ha már így összekeveredtünk bunkó sem akarok lenni, hogy egy szót sem szólok.
I am
Camille Sallai
Tárgy: Re: Áron & Camille Kedd Május 03, 2016 1:19 am
sick of all these people talking,
sick of all this noise. Tired of all these cameras flashing, sick of being poised. Now my neck is open wide, begging for a fist around it. Already choking on my pride, so there's no use crying about it
Mondhatnám, hogy az érkező egy meghitt pillanatban rontott bele, de valljuk be, ez egy elég nagy hazugság lett volna. Talán jobban is jártam azzal, hogy feltűnt, mert így nem merengtem tovább Párizson és nem zuhantam még mélyebb letargiába. Valljuk be, valahol nevetséges lett volna. Arra kellett koncentrálnom, hogy minél előbb összeszedjem magam és alkalmazkodjak az új környezetemhez, csak hát... nem akaródzott annyira.
Bár végül is, nem ez volt a lényeg akkor, hanem hogy mielőbb kapcsoltam. Jó, nem mintha baj lett volna, hogyha meghallja, hogy dudorászom, elvégre igen büszke voltam az énekhangomra. Inkább csak az veszi ki magát furán, ha már úgymond társaságod van, te pedig továbbra is, nem figyelve rá beletemetkezel a kis elfoglaltságodba.
Ahogy elnéztem őt, még nem volt szerencsém hozzá, magyarán biztos lehettem benne, hogy nem tízedikes, de a megjelenéséből kiindulva nem mondtam volna kilencedikesnek se. Jó pont, számomra legalábbis az volt, mivel bővítenem kellett az ismeretségi köreim abba az irányba is, ki tudja, mikor jöhet még jól a számomra. De az, hogy végül ő kezdeményezte a beszélgetést végképp megkönnyítette a dolgom.
- Valami olyasmi - feleltem, kiejtésemen érződött, hogy bár jól beszélem a nyelvet, mégis van valami furcsa a szavaimban. Hiába tanultam már kiskoromtól magyarul, ha egyszerűen a környezetemben csak édesapám volt teljesen magyar származású, tanáraim is inkább sokadik generációs franciaországi lakosok voltak.
- És neked? Vagy te csak kiereszted a fáradt gőzt? - fordultam immár teljesen az irányába. Érdekelt, hogy kivel akadt dolgom, kivel osztom meg a kis békés zugot az elkövetkezendő időre.
this was created by carleigh of atf, sds, bi and sp!
by Vendég Szomb. Szept. 16, 2017 5:08 pm
Tárgy: Áron & Camille 
