A levelek finoman, suttogva zuhantak le a fák ágairól, mégis úgy tetszett gyakran, mintha az égből zuhantak volna le, egyre inkább közeledve gyengéden végállomásukhoz, a földhöz.
- Tö-ké-le-tes! - ragoztam a szavat, ahogyan két kezemmel egy négyzetet formálva a levelek körül figyeltem meg mozgásukat. Előttem egy A4-es papír hevert, apró mappára akasztva, rajta rotring, és egy kontúrozó toll. Mellettem még hevert egy-két füzet, mindegyikbe az én eldőlő, gyors, láncolt írásom tündöklött - hol szebben, költőiesen, hol csak összecsapva. Igazából a hangulatomtól függött az egész.
Arra készültem, hogy lerajzoljak egy képet az iskola udvaráról, középpontjában a lehulló levelekkel, a széllel, és az öreg fával. Kiváló szimbolizmus! Az elmúlás, halál, és eltelő idő, ám már az eddigi levélkupacok között megtalálható volt egy apró, zöld szövevény, amely egy tündökölni készülő hóvirágot ábrázol. A remény nem hal meg! Soha!
Kisatíroztam a hóvirágot. Egy nagyot sóhajtva eldobtam a papírt, majd előrántottam egy újat, és vártam az újabb szélhullámokat, miközben megpróbáltam visszaemlékezni a jó elemekre az előző rajzomból. Mivel ezt már egy jó órája így folytatom, a bal oldalamon egy apró papírnehezék-domb állt, tele összetépett, befejezetlen rajzaimmal.
Az ihlet eddig is egy durva szerető volt, ám mostanában teljesen nyomát vesztettem. A verssorok, amelyeket lejegyeztem mind halknak, és üresnek érződtek, a rajzaim lélektelenül csengtek, és ilyen hülye szimbólumok jutottak az eszembe, ahelyett, hogy a valódi érzéseimet festettem volna meg! Gyűlöltem mindezért magamat, és kezdtem kínzásként felfogni ezt a kis, egyébként szeretett hobbimat.
Egyedül üldögéltem. Sohasem voltam híres, senkinek a körében sem. Mindig is egy magányos farkas voltam - és ezt a jellemzést most szó szerint is lehetne értelmezni. Elég vad, megbocsájthatatlan tudtam lenni, ha felhúztak engem, és senki sem mert beszólogatni nekem, mert tudta, hogy farkasként rontottam volna neki! De az, hogy ezzel eltávolodtak tőlem a rohadékok, eltávolodtak a jó emberek is... egyedül maradtam. Nem akart senki sem egy olyan emberrel barátkozni, aki erőszakosság hírében állt - pedig sohasem bántottam senkit, amíg nem adtak egy okot rá... az meg nem az én hibám volt sohasem, hogy túl sok rohadék ember volt körülöttem.
Csak sóhajtottam egy nagyot, és folytattam a művem szépítését. A magány azért rengeteg jó dologgal is járt! Például senki sem zavart meg, ha össze kellett szednem a gondolataimat, ha át kellett esni a problémáimon, vagy ha koncentrálni akartam valamire. Bár sokszor ez meg is nehezítette a munkáimat... úgy éreztem, hogy nem volt senki, akivel megbeszélhettem volna a dolgokat, akik véleményt mondtak volna nekem a műveimről, akik nem voltak durvák velem, és direkt szólták le a műveimet - tudván, hogy valódi kritikaként veszem szavaikat, és elszomorodok tőlük... Meg kellett volna azért ismerni valakit, aki nem szólt volna le azonnaliban.

Koncentrációmat egy idegen érkezése zavarta meg, amelyet félig egy sóhajjal, félig azonban kíváncsisággal vettem észre. Nem volt gyakori eset az, hogy egy idegen odajött hozzám, teljesen ismeretlenül, és egy beszélgetésbe kezdett volna velem. Általában a pletykák rólam, amiket a hülye osztálytársaim terjesztettek hamar elérték még a gólyákat is, néha még hamarabb is, mint engem. Ám úgy tűnt, hogy itt más volt a helyzet - a lány teljesen átlagosan közelített meg, és köszönt nekem, viselkedése azonban zavart természetesen.
Éppen koncentráltam, figyeltem arra, hogy végre megszálljon az ihlet, erre pedig idejön...! Ráadásul még össze is túrta a rajzaimat, és megnézte őket! Én mindig örültem a külsős kritikáknak, segítettek nekem abban, hogy jobbak legyenek a műveim - már ameddig normális, építő véleményeket kaptam... de csak beugrott, és elkezdte átnézni a holmijaimat! Semmi sem kedvezett neki a kis türelmemen keresztül, ami volt bennem, és azon kívül, hogy nem gyakran szóltak hozzám emberek, így örültem a különös megszólításnak - egyébként ideges voltam, csak úgy turkált a rajzaim között, és nem tudtam, hogy vajon azért küldték-e a lányt, hogy átverjen, vagy gonoszkodjon velem! És hát... a pletykák egy része igaz is volt rólam... mármint, ő kezdte a harcot, és ő szólogatott be nekem... nem tehetek róla, hogy több hónap után elegem volt belőle, és megküldtem egy jobb horgossal...
- Helló! - néztem rá üresen, elrejtve apró dühömet, és inkább utat adva egy kis kíváncsiságnak az arcomra. Nagyon meglepett, hogy ez a lány idejött hozzám beszélni. Nem láttam még sohasem, de apró méretéből egyértelmű volt, hogy gólya. Egy évvel fiatalabb volt tehát nálam.
- Az én nevem pedig Gábor. Egri Gábor. - mutatkozok be, betartva a természetes udvariasság szabályait, bár a furcsállkodás továbbra is megtestesül az arcomon. Ő most... mit akar itt tőlem...? Néha-néha a háta mögé pillantottam, keresve esetleg a háttérben kuncogó barátnőit, akik csak arra vártak, hogy beszóljon nekem, vagy ilyesmi. Nem ajánlottam a lánynak, főleg így, hogy megzavart engem a rajzolásban...... nagyon nem.
- Miért érdekel? Küldött téged valaki? - kérdezem kissé flegmán, de kifejezetten nem akarok durva lenni vele. Nem akarom elkergetni, ha esetleg úgy lenne, hogy nem akar bajt.
Amikor lehajolt, mérges lettem, hiszen az én szemetem akkor is az enyém volt, ha szemét volt - az én rajzaim, amiket ráadásul szívesen átnyújtottam volna, ha csak kérdez, de nem így tette. Összetúrta őket, ráadásul mind a rosszakat...
- Azok ne... várj, komolyan gondolod? - tekintettem rá, és egy kis rajongás csillant meg bennem, ami elkergette hamar a rossz indulatúságomat. Ettől függetlenül még mindig nagyon figyeltem rá, mivel még mindig volt bennem bizalmatlanság is. - Egyszerűen csak... nekem nem tetszettek meg annyira. Túlságosan... hidegnek tűnnek, nincs meg bennük az érzelem, az akarat...! - válaszolom meg kérdését, kissé igazából magamnak, mintha magamnak akarnék találni egy indokot. Elismerem, hogy szépek voltak, de... én valami jobbat akartam csinálni! Nem azt akartam, hogy "egy szép rajz" legyen, azt akartam, hogy "a szép rajz" legyen, valami, ami kivált érzéseket, gondolatokat a megtekintőtől, mint ahogy pár másik művem.