TULAJDONSÁGOK

ÉLETEM TÖRTÉNETE

- Egy, két, há’ – taps. A tánctanárnőm hangja telíti be a teret. Nem bírom, le kell ülnöm, minden végtagom fáj, alig kapok levegőt, már szinte reszelve lélegzem. Félek még pár perc és elájulok. Nem megy ez nekem tovább, abba akarom hagyni egyszer, s mindenkorra. Nem érdekel az a sok elismervény, amit a táncból kifolyólag kaptam, ha nem vagyok boldog. Édesanyám 20 évig balettozott, majd egy baleset miatt abba kellett hagynia. A saját képére szeretett volna formálni, így nekem is balettoznom kellett, ám 8 évesen el kezdtem foglalkozni a modern tánccal is, de mindez egy nagy szenvedés nekem. Minden időmet elveszi, nem tudok semennyi időt szánni az osztálytársaimra. Már két éve a Szent Johannába járok, de sajnálatos módon azt kell, hogy mondjam, nem igazán ismerem az osztálytársaim. Nincs életem, az ország egyik pontjából a másikba utazok a versenyek végett és sorra nyerem meg a díjakat. Már túl jól tudom alkalmazni a műmosolyt a színpadon, mikor minden egyes alkalommal kihirdetik, hogy nyertem.
Érzem a könnyeimet végigcsordulni az arcomon, a fülem zúg és lüktet, már nem hallom a zenét. Látom, hogy tátog valamit a tánctanárnőm, de egyszerűen nem tudok rá figyelni. Minden szó nélkül, a könnyeimet törölgetve fordulok meg és indulok ki a stúdióból. A cuccom felkapom az öltözőből és nem foglalkozom azzal, hogy átöltözzek, mindössze el akarok tűnni innen. Halkan hallom a mániákus nő kiáltását a hátamnál, aki kiskorom óta minden versenyre felkészített és azt hiszi az én díjaim az övéi is. Egy begyepesedett nő, akár az anyám. Amit nem sikerült elérniük az életben mindent rajtam keresztül próbálnak. Micsoda elcseszett szituáció!
Remegve veszem ki a telefont a táskámból és imádkozom, hogy ne ejtsem le. Gyorsan végiggörgetek a névjegyzéken és a nővérem számát keresem ki. Párat kicsöng, majd felveszi a telefont.
- Szia, mi újság? – kérdezi barátságos hangon és ugyan nem látom, de tudom, hogy mosolyog. A háttérben halvány nevetést hallok és egy fiú élcelődését.
- Én ezt nem bírom tovább… - úgy érzem majd’ megszakadok. A könnyeim még inkább elárasztanak és egyre hangosabban szipogok. Hallom a vonal másik végéről, ahogy a nővérem elköszön a barátaitól és a magas sarkú cipője hangosan kopog a padlón. – Nem tudod, hogy anya otthon van-e? Nem akarok így hazamenni és igazából emberek közé sem mennék szívesen.
- Nyugodj meg picim, még dolgozik, otthon találkozunk, és megbeszéljük, mi legyen, ezt így nem folytathatod csak tönkreteszed magad. – Ő az egyetlen ember, aki megért és akinek bármit elmondhatok. Tudom, hogy mindig segíteni fog nekem.
- Rendben, sietek haza – nyomom ki a telefont, s még mindig remegő kézzel a táskám oldalsó kezébe bújtatom a készüléket.